Amelia Earhart méltán érdemelte ki a 20. század egyik legbátrabb nője jelzőt. A repülés amerikai származású női úttörője, az első jelentős női pilóta akkor tűnt el váratlanul, amikor elhatározta, hogy új repülőgépével egy utolsó nagy utat tesz a Föld körül.
Earhart utolsó, több mint nyolcvan évvel ezelőtti, végzetes repülésének körülményeit már régóta kutatják.
A tudósok most a megoldást keresve a nukleáris technológia felé fordultak, hogy elemezzenek egy fémtörmelék darabot, amelyről feltételezhető, hogy Amelia Earhart repülőgéproncsainak a része lehetett. A ZMEScience tudományos portálnak nyilatkozó szakemberek most azt remélik, hogy ennek segítségével összeállítják az úttörő pilóta életének utolsó pillanatait.
Amelia Earhart az első világháborúban lépett be a kanadai Vöröskereszt szervezetébe, hogy a harcoló katonákon segítsen. Itt szeretett bele a repülésbe, miközben a páciensekkel beszélgetett. Az első pilótaleckéit a szülei ellenezték, de viszonylag gyorsan megszerezte a pilótaigazolványt.
Elszántságát jól jelezte, hogy heteken belül női magassági rekordot állított fel 4300 méter elérésével.
Amelia Earhart volt az első női pilóta, aki átrepült az Atlanti-óceánon. Earhart és navigátora, Fred Noonan a Csendes-óceán felett repülve, egy ambiciózus küldetés során tűnt el 1937. július 2-án, amikor egy korszerű Lockheed Model 10-E Electra fedélzetén arra tett kísérletet, hogy az Egyenlítő mentén körberepülje a Földet.
Már hat hete repültek, amikor a gépük hirtelen lezuhant a csendes-óceáni Howland-szigetre (vagy annak közelében), amely félúton van Hawaii és Ausztrália között.
A titokzatos eltűnést vizsgáló tudósok szerint mivel Howland-sziget egy körülbelül 2000 méter hosszú és 460 méter széles sík földrész, ezért a pilótának „biztosan nehéz volt megkülönböztetni azt a hasonló kinézetű felhők alakjaitól".
Earhart és Noonan azonban tisztában voltak a kihívásokkal, ezért kidolgozott tervvel érkeztek, amely magában foglalta az útvonalak nyomon követését a navigáció segítségével, és az összeköttetést az amerikai parti őrség egyik hajójával, amely a Howland-sziget mellett állomásozott.
Ám a jól átgondolt tervek ellenére Earhart-nak és Noonan-nak talán egyszerűen nem volt szerencséje. Már a felszállás előtt technikai nehézségeik akadtak: a szemtanúk arról számoltak be, hogy például a rádióantennájuk is károsodhatott.
Ráadásul azon a reggelen viharfelhők gyülekeztek az égen és a későbbi vizsgálatok azt is kimutatták, hogy pontatlan térképeket használhattak.
1937. július 2-án reggel 7 óra 20 perckor Earhart jelentette helyzetét a parti őrség hajójának legénységél, majd a repülőgépet feltehetően a Nukumanu-szigetektől délnyugatra fekvő 32 kilométeres pályára irányította.
Biztosan jó helyen járunk, de nem látunk. Az üzemanyag fogy. Nem tudtam elérni rádióval. Ezer méteren repülünk"
– adta le a helyzetjelentést Earhart, de miután a hajó válaszolt, semmi jel nem utalt arra, hogy a pilóta megkapta volna az üzenetet.
A repülőgép azonban soha nem érkezett meg a szigethez és a későbbi vizsgálatok azt mutatták, hogy a navigátor a sziget helyzetét öt tengeri mérfölddel eltéveszthette, és az is valószínűnek tűnik, hogy a gép üzemanyaga kifogyott.
Az Amerikai Haditengerészet hatvanhat repülőgéppel és kilenc hajóval azonnal megkezdte a keresést az utolsó rádióüzenet feltételezett helye körzetében.
A hatalmas kutatási és mentési bevetés ellenére a repülőgép sorsa a mai napig rejtély. Az évek során a titokzatossága csak fokozódott, amit az Earhart utolsó napjait övező, számtalan összeesküvés-elmélet csak felerősített.
A The International Group for Historic Aircraft Recovery (TIGHAR) nevű kutatócsoport 2016-ban aztán bejelentette, hogy a nikumarorói expedíciójukon feltárt leletek tanúsága szerint Earhart és navigátora nem zuhant a Csendes-óceánba, miután a Howland-sziget közelében elfogyott az üzemanyaguk. A szakemberek kijelentették, hogy
sokkal valószínűbbnek tartják, hogy kényszerleszállást hajtottak végre Nikumarorón, és végül itt, a Howlang-szigettől mintegy 500 kilométerre lelhették halálukat.
A tudósok itt bukkantak arra az alumínium panelre is, amelyről úgy vélik, hogy az a repülőgéproncs része lehet. Már akkor remélték, hogy a technológia valamikor eljuthat arra a fejlettségi szintre, hogy több információt nyerhessenek ebből.
Rájöttem, hogy létezik technológia és én minden nap dolgozom vele
– mondta Daniel Beck, a Breazeale Nukleáris Reaktornak otthont adó Penn State Sugárzástudományi és Mérnöki Központ (RSEC) mérnöki programot irányító pilóta, amikor meghallotta a felfedezés hírét.
A kutató felvette a kapcsolatot Richard „Ric" Gillespie-vel, a TIGHAR nemzetközi csoportjának vezetőjével, és felajánlotta, hogy elvégez néhány elemzést a fémdarabon egyfajta neutronvizsgálattal a laboratóriumában.
Beck és munkatársai egy atomreaktor neutronnyalábjai segítségével próbálta meg felfedni a fémdarab igaz történetét. Abban reménykedett, hogy talán találhatnak egy rég elhalványult sorozatszámot vagy más, olyan jeleket, amelyek összekapcsolhatják a roncsot a Lockheed Electrával.
A szakemberek a fémdarabot a neutronnyaláb elé helyezték, mögötte pedig kialakítottak egy digitális képalkotásra alkalmas helyet. Amint a neutronnyaláb áthaladt a roncsdarabon, egy-egy képet rögzített, amit a tudósok digitálisan szkenneltek.
Ha van azon bármiféle felfestés, írás, sorozatszám, vagy bármi, amelyek megrongálódtak, de szabad szemmel nem láthatjuk, akkor ezeket így észlelhetjük
– magyarázta Daniel Beck a technológia lényegét.
Ez a vizsgálat végül csak annyit tárt fel, hogy a fémlemez szélein fejszenyomok találhatók, kivéve az egyik élt, ahol a fém biztosan letört valahonnan, ahová korábban csatlakozott. Más szavakkal: egyelőre nem sikerült bizonyítani, hogy annak bármi köze lett volna Amelia Earharthoz.
A kutatók ezért még több vizsgálatot és átfogóbb kísérleteket terveznek, beleértve a reaktor besugárzási idejének és teljesítményszintjének beállítását.
A tudósok kijelentették, hogy még ha végül nem is találnak semmit Amelia Earhart kapcsán, a vizsgálat akkor is nagyon fontos lehet: egyrészt kizárja a roncsdarab további elemzésének szükségességét (ezzel időt spórol a kutatóknak), másrészt precedenst teremthet, amely további, úgynevezett neutron radiográfiai kutatásokat ösztönözhet a jövőben.