„Körülöttünk minden fekete volt, és állandóan villámlott. Aztán vakító fényt láttam a repülő jobb szárnyánál. A motorba belecsapott egy villám."
(Juliane Koepcke, a LANSA 508-as járatának egyetlen túlélője)
1971. december 24-én a szokásosnál is nagyobb volt a forgalom a perui főváros Jorge Chávez nemzetközi repülőterén. A karácsonyi ünnepek miatt az összes járat teltházasnak számított: csak egyetlen légitársaság, a LANSA 508-as, Lima és Iquitos között közlekedő járatán akadt még néhány üres hely. Az 1963-ban megalapított LANSA 19 gépből álló flottájával nem tartozott a nagyobb légitársaságok közé; belföldön és külföldre is összesen csak 11 járatot teljesített.
A német-perui állampolgárságú Juliane Koepcke szülei Peruban dolgozó, illetve az országban letelepedett zoológus házaspár volt. Hans-Wilhelm Koepcke elsősorban madártani és herpetológiai kutatásaival szerzett magának hírnevet, felesége, Maria pedig szintén elismert ornitológusnak számított. Leányuk, Juliane - németországi tanulmányok után – 1971 decemberében fejezte be a középiskolát Limában.
Maria Koepcke eredetileg december 17-én vagy 19-én szeretett volna hazautazni az ünnepekre,
de a karácsonyi zsúfoltság miatt egyik napra sem sikerült helyet foglaltatnia. Végül hosszas utánjárás eredményeként, egy december 21-i járatra kapott foglalást kettő fő számára.
Juliane iskolájában azonban december 23 -ra szervezték meg a végzős növendékek búcsúztatását, és a fiatal lány mindenféleképpen szeretett volna részt venni az ünnepségen.
Maria, hogy a lánya kedvébe járjon, hagyta magát lebeszélni a december 21-i hazautazásról,
de a belföldi járatokon ekkor már olyan nagy volt a zsúfoltság, hogy lázas telefonálgatás után csak a LANSA 508-as járatán sikerült helyet foglaltatnia. Amikor megtelefonálta férjének, hogy december 24-én a LANSA járatával érkeznek haza, Hans-Wilhelm Koepcke komolyan megrémült.
A LANSA közismerten rossz hírnévnek örvendett, mert alig másfél évvel korábban, 1970 augusztusában súlyos baleset érte a társaság 502-es járatát Cusco közelében: a katasztrófában 99-en haltak meg. A sajtó többször is cikkezett a társaság botrányairól, ezért Hans-Wilhelm Koepcke arra kérte feleségét, hogy halasszák el a szentestére tervezett utazást,
és inkább jöjjenek később, de egy másik társasággal.
Juliane azonban hallani sem akart arról, hogy gyertyagyújtáskor ne legyen együtt a család. Az asszony ezért úgy döntött, hogy december 24-én utaznak.
1971. december 24-én a légitársaság OB-R-941 lajstromjelű Lockheed L-188 Electra típusú utasszállító gépe teljesítette az 508-as járatot. A négy hajtóműves Lockheed L-188 Electra volt az első amerikai turbólégcsavaros utasszállító, ami 1959. januári szolgálatba állításakor igen korszerű gépnek számított. A 98 utas befogadására alkalmas gép mindaddig igen nagy népszerűségnek örvendett a légitársaságoknál, amíg két egymást követő súlyos légi katasztrófa rá nem világított a típus néhány konstrukciós hibájára.
Noha ezeket a hibákat a Lockheed gyorsan kijavította, ám a típussal történt újabb katasztrófák miatt a nagy légitársaságok kihátráltak a „repülő koporsó" üzemeltetéséből. A szolgálatból kivont gépeket többnyire a kisebb, és jellemzően harmadik világbeli légitársaságok vásárolták meg. Így került több Lockheed L-188 Electra is a perui LANSA légitársaság tulajdonába.
December 24-én délelőtt az 508-as járat pilótafülkéjében háromfős személyzet, a kapitány, az első tiszt és a fedélzeti mérnök foglalt helyet, a 86 utast pedig három stewardess szolgálta ki a fedélzeten. A járat kedvező időjárási körülmények között startolt el a limai Jorge Chávez nemzetközi repülőtér betonjáról, az első köztes leszálló, Pucallpa irányába.
Maria Koepcke és leánya itt szálltak volna le a gépről. Az elstartolás után északkeleti irányvonalat felvéve, a Lockheed L-188 Electra 6400 méteres utazó magasságba emelkedett.
Miután átrepülte az Andok keleti oldalát, a gép egy trópusi zivatargóc felé közeledett.
A kiterjedt zivatarfront felhőzete bőven a járat utazómagassága fölé emelkedett, és az Electra 8 700 méteres maximális repülési magassága nem tette lehetővé, hogy átrepüljenek a közel a tropopauza (a troposzféra felső határa, hozzávetőleg, 12 000 méter) határáig feltornyosuló felhőzet felett.
(A kifejlett zivatarfelhőket a rendkívül erős függőleges feláramlások jellemzik, ezért az utasszállítógépek kikerülik ezeket.) A gép kapitánya azonban úgy döntött, hogy nem fordul vissza,
hanem megkísérli az átjutást a zivatarfront felhőzetén.
A Lockheed L-188 Electra ekkor – a hegyvidéki talajszinthez mérten – 3 200 méteres magasságban repült. A kapitány a fedélzeti rádión figyelmeztette az utasokat, hogy mindenki foglaljon helyet, és kösse be magát az ülésekbe. Ahogy a gép berepült a zivatarfelhőbe, azonnal erős turbulenciába került.
A heves légáramlás papírrepülőként dobálta a négymotoros Electrát, a gép körül pedig vakító villámok cikáztak az utasok legnagyobb rémületére. Hirtelen egy hatalmas csattanás hallatszott, majd heves, hideg légáramlat vágott be az utastérbe. Az Electrát ért villámcsapás miatt a gép törzse kettétört, és az 507-es járat irányíthatatlan meteorként zuhant a föld felé. A roncsok az amazonasi esőerdő sűrű, lakatlan vadonjában csapódtak a talajba, távol minden ember lakta településtől.
Az ülésébe szorosan beszíjazott Juliane a csodával határos módon túlélte a több, mint három kilométer magasból történt lezuhanását. Nincs rá pontos magyarázat, hogyan úszhatta meg viszonylag kevésbé súlyos sérülésekkel a halálos zuhanást. Valószínű, hogy a rendkívül sűrű lombkorona is szerepet játszhatott ebben. Amikor magához tért, először az édesanyját szólongatta. Az egyik kulcscsontja eltört, a bal szemével - amely fel volt dagadva – alig látott, a jobb combján pedig hosszú vágás éktelenkedett.
A 17 éves lány többször is elájult, mire sikerült kiszabadítania magát a roncsok közül. Egész álló nap az édesanyját kereste a szinte áthatolhatatlan dzsungelben szétszóródott roncsok között, de nem talált rá Mariára. Csak ekkor döbbent rá, hogy a gép fedélzetén tartózkodó 92 személy közül egyedül ő maradt életben. Juliane, aki mint a szülei, szintén zoológusnak készült, gyerekként sokat tartózkodott apjával a dzsungelben, aki bevezette a vadon titkaiba, és az őserdei környezethez való alkalmazkodásba. Az elkövetkező megpróbáltatások túléléséhez mindez felbecsülhetetlen értéknek bizonyult. Miután leküzdötte az őt ért súlyos sokkot, vízcsobogás hangjára figyelt fel a vadon háttérzajában.
Áttörve magát a sűrű aljnövényzeten, Juliane egy kisebb folyó partjára ért. Eszébe jutottak apja szavai, mely szerint ha a víz folyásirányát követjük, előbb - utóbb emberi településre bukkanhatunk. Erre emlékezve a folyó sodrásirányát figyelve vágott neki a „zöld poklon" keresztülvezető hosszú vándorútjának. A negyedik napon újabb roncsokba botlott, köztük három, az Electra utasteréből kiszakadt ülésre.
Mindhárom ülésben ott voltak még beszíjazva a szörnyethalt utasok. Az egyikük zsebében egy zacskó cukorkát talált; ez lett a legfőbb élelemforrása a megmeneküléséig még hátralévő napokban. Nagyjából ekkor hallotta meg a magasból érkező motorzúgást is, a lezuhant gép keresésére indult mentőegység helikoptereinek hangját.
De hiába integetett és kiabált, a helikopterek személyzete sem őt, sem pedig a roncsokat nem pillanthatta meg a dzsungel rendkívül sűrű lombkoronája alatt.
Hallatlan akaraterővel ezért tovább követte a folyót,
amikor megpróbáltatásainak kilencedik napján végre megpillantott egy kunyhót. A fából összetákolt folyóparti kalyibában azonban nem volt senki.
Egy parthoz kötött motorcsónakot is felfedezett, aminek volt is benzin a motorjában, de Juliane lopásnak tartotta volna, ha elköti a csónakot. Némi benzinnel kitisztította viszont az elfertőződött sebeit, amit már elleptek a nyűvek. Elhatározta, hogy az éjszakát a kunyhóban tölti.
Másnap reggel távoli hangokra riadt fel. Emberi beszédfoszlányok hallatszottak a folyópart felől. A legyengült és elgyötört fiatal lány először azt hitte, hogy hallucinál a közeli vég jeleként. De a hangok egyre jobban felerősödtek; két halász közeledett a kunyhó felé.
Az első férfiról, akit megpillantottam, azt hittem, hogy egy angyal
– így emlékezett vissza Juliane Koepcke megmenekülésének hihetetlen pillanatára. A halászok is megdöbbentek a krónikusan lesoványodott, sebekkel borított lány látványától, akit megitattak, megetettek, majd másnap magukkal vittek a falujukba. A súlyos légi katasztrófa híre addigra már az isten háta mögötti községbe is eljutott. A helyi orvos, miután megvizsgálta a lányt, azonnal riasztotta a hatóságokat.
Tizenegy nap viszontagságai után a perui légierő egyik helikoptere landolt dübörögve a falu szélén. A helikopterből elsőként Hans-Wilhelm Koepcke szállt ki; a férfi hangosan zokogva rohant elveszettnek hitt gyermekéhez, akivel hosszasan összeölelkezett. Juliane Kopecke 1972. január 4-én visszatért az életbe.
A kutató-mentő alakulatok Juliane útmutatása alapján hamarosan megtalálták az őserdőbe zuhant gép roncsait, és az áldozatok holttesteit. Ekkor vált bizonyossá, hogy Juliane édesanyja, Maria sem élte túl a katasztrófát.
A baleset körülményeit kivizsgáló bizottság zárójelentése megállapította, hogy a légi katasztrófát bűnös emberi felelőtlenség okozta; a kapitány azzal, hogy nem fordult vissza, hanem felelőtlen könnyelműséggel a zivatarfrontba kormányozta a Lockheed L-188 Electrát,
magát, a gépét, és az utasait is halálra ítélte.
A sok botrányt megélt LANSA légitársaság sem élte túl az újabb súlyos incidenst; a perui légügyi hatóság véglegesen visszavonta a társaság működési engedélyét. Juliane Kopecke szülei példáját követve és gyermekkori álmát valóra váltva maga is zoológus lett.
A Kieli Egyetemen szerzett diplomát és doktori tudományos fokozatot, majd visszatért Peruba,
ahol mind a mai napig az emlősök elismert szakértőjeként dolgozik.
Több mint negyed századdal a LANSA 508-as járatának balesete után, Juliane 1998-ban tért vissza egy forgatócsoporttal a katasztrófa helyszínére. A 17 éves leány hihetetlen megmenekülésének történetéről forgatott „A remény szárnyai" című dokumentumfilm nagy sikert aratott.