Hogy megpróbáljon többet megtudni az ősi barlanglakók életről, köztük a szikla festészetükről és a közösségi életükről, egy kutatócsoport három ősi világítási technikát hozott létre: fáklyákat, zsírlámpákat és tűzrakó helyeket. Ahogy arra a tudósok rámutattak:
a körülbelül 50 ezer évvel ezelőtt kezdődött a felső paleolit időszakban mindhármat használták.
A szakemberekből álló csapat ezt követően a gyakorlatban is kipróbálta ezeket a fényeket a spanyolországi Isuntza 1-es barlang belsejében.
Az embereknek fényre van szükségük ahhoz, hogy haladni tudjanak a barlangok mélyebb részei felé, és ezeken a helyeken tett látogatásuk a kezdetleges világítási rendszereik fizikai jellemzőitől függött
– írták a kutatók a PLOS One tudományos szaklapban megjelent tanulmányukban. – A fény fényerőssége, hatássugara, sugárzási típusa és színhőmérséklete meghatározza a környezet és az emberi felhasználás érzékelését.
A kutatók nyolc különböző, a régészeti leletek mintájára készült világító eszközzel szerelték fel magukat: öt borostyánból, borókából, tölgyből, nyírból és fenyőből készült gyertyával, két állati zsírt égető kőlámpával (amelyhez tehén és szarvas csontvelőt használtak), valamint egy kicsi, statikus tűzrakóval, amihez tölgyet és borókafát alkalmaztak.
A barlanghálózatban – két szélesebb, nyitott térben és egy alagútban – belül méréseket végeztek, beleértve az egyes fényforrások fényerejét, azok tartósságát és az általuk generált hőmérsékletet.
A fapálcákból készült fáklyák a felfedezéshez és a mozgáshoz szolgáltak a legjobban: meglehetősen hosszú élettartamúak (átlagosan 41 percnél aludtak ki), fényt vetítettek minden irányba (majdnem hat méterre), és könnyen meg lehet őket újra gyújtani, ha elalszanak. Ugyanakkor túl sok füsttel jártak.
A zsírlámpák akkor működtek a legjobban, amikor kisebb helyiségeket kellett huzamosabb ideig megvilágítani;
több mint egy órán át égtek számottevő füst nélkül, bár a fényük csak körülbelül fele annyira világította meg az utat, mint a fáklyák fénye.
Ami a tűzrakó helyeket illeti, azokat 30 perc elteltével el kellett oltani a keletkezett füst mennyisége miatt, bár a mérések szerint 6,6 méteres távolságot világítottak meg.
Ezek a kísérletek jó irányt mutatnak azokról a dolgokról, amelyekkel a felső paleolitikumban élő embereknek kellett szembesülnie az alagutak felfedezése, a barlangok mélyebb részeiben való élet és a barlangművészetük során
– magyarázták a kutatók a tanulmányban, amit a ScienceAlert online tudományos portál idéz.
Hozzátették: a paleolit korabeli fényforrásokkal kapcsolatos kísérletek rámutatnak a barlangok emberi felhasználásának tervezésére ebben az időszakban, valamint hangsúlyozzák az ezzel kapcsolatos tanulmányok fontosságát.