„Gróf Bethlen miniszterelnök úr nagyméltósága parancsából fölszólítom Alezredes Urat, hogy Nyugat-Magyarország azon területét, mely a trianoni békeszerződés értelmében Ausztriának átadandó volna, haladéktalanul hagyja el."
(Hegedűs altábornagy távirata báró Prónay Pálnak)
Az Osztrák-Magyar Monarchia felbomlása súlyosan érintette Magyarországot. Noha az 1918. november 3-i padovai fegyverszünet értelmében a magyar seregtesteknek a történelmi határokra kellett volna visszavonulniuk, az 1918. október 27-én Budapesten kitört zendülés, az úgynevezett őszirózsás forradalom hatására miniszterelnökké kinevezett gróf Károlyi Mihály baloldali szociáldemokratákból, valamint radikális liberálisokból álló kormánya az olasz frontról zárt rendben beérkezett alakulatokat leszereltette és szélnek eresztette.
A „vörös gróf" kormánya, önállóságát hangsúlyozandó, új tárgyalásokat kezdeményezett az antantnál, ezzel mintegy érvénytelenítve a történelmi Magyarország határait de facto demarkációs vonalként elismerő padovai fegyverszüneti megállapodást. A Károlyi-kormány kezdeményezésére 1918. november 13-án Belgrádban aláírt új fegyverszüneti szerződés
sokkal kedvezőtlenebb feltételeket szabott Magyarország számára
a korábbi megállapodáshoz képest, mert lehetővé tette a Délvidék szerb megszállását.
A belgrádi fegyverszüneti szerződés szigorú rendelkezésein, valamint a budapesti kormány tehetetlenségén felbátorodva a Román Királyság és Csehszlovákia is újabb, és még a korábbiaknál is szemérmetlenebb területi követeléseket fogalmazott meg Magyarországgal szemben. Ezt a folyamatot az 1919. március 20-án Károlyinak átnyújtott Vix-jegyzék tetőzte be, amely a tiszántúli területek haladéktalan átadását követelte Románia számára.
Károlyi Mihály ennek már nem vállalta a következményeit, a köztársasági elnök szorult helyzetét kihasználva pedig a kommunisták,
Kun Béla vezetésével, 1919. március 21-én puccsszerűen magukhoz ragadták a hatalmat.
Az új kommunista hatalom még tovább rontotta az ország esélyeit a bolsevik fertőzés tovaterjedésétől tartó antant nagyhatalmaknál.
A kommün 133 napos rémuralom után, 1919. augusztus 2-án megbukott. Az első világháborúban kivérzett és a forradalmaktól megtépázott, továbbá a kisantant karanténjába zárt ország ilyen helyzetben volt kénytelen szembenézni a győztes hatalmak diktálta béketárgyalásokkal.
Az 1919. őszi belpolitikai válságból Horthy Miklós altengernagy, a Monarchia egykori flottaparancsnoka, valamint a Nemzeti Hadsereg fővezére került ki győztesen, akit a Nemzetgyűlés 1920. március elsején – az antant támogatásával - Magyarország kormányzójának választott meg.
A kormányzó által kinevezett Simonyi-Semadam-kabinetre várt az a hálátlan feladat, hogy a Párizsban összeült békekonferencia Magyarországra vonatkozó rendelkezéseit átvegye, illetve aláírja a diktátumot.
A magyar békedelegáció már ezt megelőzően, 1920. január 7-én megérkezett Párizsba, Apponyi Albert gróf vezetésével.
A gondosan felkészült magyar küldöttség érveire azonban egyáltalán nem voltak kíváncsiak a párizsi békecsinálók.
Magyarország még csak esélyt sem kapott arra, hogy a csehszlovák, román és délszláv területi követelésekkel, illetve a meghamisított etnikai adatokkal szemben érveket hozhasson fel. A küldöttség tagjait gyakorlatilag házi őrizetben tartották,
a magyarok egyáltalán nem vehettek részt az előkészítő üléseken,
és mindössze csak arra kaptak lehetőséget, hogy az úgynevezett béketervezet véglegesítése után a delegáció vezetője, Apponyi gróf egyfajta búcsúbeszédként megtarthatta a felszólalását.
Az ország sorsa 1920. június 4-én, a versailles-i Nagy Trianon palota egyik díszes folyosóján, a La galérie des Cotelles aranyozott oszlopai között pecsételődött meg végleg, amikor a Simonyi-Semadam-kormány két, erre a feladatra kijelölt és mára már elfeledett tagja, Benárd Ágoston népjóléti és munkaügyi miniszter, valamint Drasche-Lázár Alfréd államtitkár a kényszernek engedve aláírta a békediktátumot.
A trianoni békeszerződés miatt – ami 320 ezer négyzetkilométert csatolt el a történelmi Magyarország területéből – a korábbi húszmilliós európai középhatalomból
hétmillió fős kisállammá zsugorodott össze az ország,
amelyet nála nagyobb és vele ellenséges országok fogtak közre. A trianoni békediktátum egyfajta sajátos történelmi perverzióként az utódállamok közül még annak az Ausztriának is adott magyar területeket, amelynek pedig meghatározó szerepe volt a háború kirobbantásában.
A trianoni békediktátummal elcsatolt területek legnagyobb részét ténylegesen át sem kellett adni, mivel azokat már korábban megszállták a koncra éhes kisantant államok hadseregei. Egyedül a Habsburgokat száműző, és szociáldemokrata vezetés alatt köztársasággá lett Ausztriának kellett volna átadni a Lajtán inneni és még meg nem szállt magyar területeket,
beleértve a nagy múltú nyugat-dunántúli várost, Sopront is,
amelyet a bécsi kormány a koncként megkapott magyar területekből megszervezendő tartomány, Burgenland „fővárosának" szánt.
A trianoni békeszerződés aláírása után lemondott Simonyi-Semadam kormányt váltó Teleki-kabinet, illetve az 1921. április 14-én hivatalba lépett Bethlen-kormány sem adta fel azt a reményt, hogy a békediktátumnak legalább a nyugat-dunántúli területek elcsatolására vonatkozó rendelkezését sikerüljön megváltoztatni.
A miniszterelnök, Bethlen István gróf azt szorgalmazta, hogy a kérdéses terület hovatartozásáról nemzetközi megfigyelők bevonása mellett megtartandó referendum döntsön. A bécsi szociáldemokrata kabinet feje,
Karl Renner kancellár azonban mereven ellenezte a népszavazás ötletét.
Hogy elébe menjen a magyar igényeknek, az osztrák nemzetgyűlés 1921 januárjában törvényt alkotott, amelyben kimondták, hogy a Magyarországtól elcsatolt területek Burgenland néven önálló tartományként Ausztria integráns részét alkotják.
Az antant mindenben a bécsi kormányt támogatta; a Nagykövetek Tanácsa felszólította Magyarországot, hogy 1921. augusztus 29-i hatállyal a békeszerződés szerinti összes területet adja át Ausztriának. Csakhogy, ez alkalommal nem egészen úgy alakultak a dolgok, ahogyan azt Párizsban és Bécsben elképzelték.
A vitatott nyugat-magyarországi területekre – a budapesti kormány hallgatólagos beleegyezésével - már 1921 nyarán megkezdődött azoknak a kisebb-nagyobb paramilitáris szabadcsapatoknak a beszivárgása, amelyeket báró Prónay Pál volt huszár alezredes Rongyos Gárda néven szervezett félkatonai egységgé.
Az első világháborút megjárt tisztekből, a Székely Hadosztály maradványaiból, valamint egyszerű napszámosokból és diákokból verbuválódott alakulat, 1921. augusztus 28-án,
egy nappal az antant által szabott határidő lejárata előtt, általános felkelést robbantott ki.
A Sopron környékén kirobbant felkelés első komolyabb fegyveres összetűzése az Ausztriához csatolandó Ágfalvánál történt. A Héjjas Iván parancsnoksága alatt álló úgynevezett Alföldi-brigád 120 fegyverese felvette a harcot a község birtokbavételére kirendelt osztrák csendőralakulattal.
A kialakult tűzharcban a magyar gerillák megfutamították és kiverték az osztrákokat a falu területéről. Ezzel egyidejűleg más községeket is megszálltak a Rongyos Gárda tagjai, akik, hogy megkülönböztessék magukat a reguláris alakulatoktól, a katonasapka helyett az oldalán felhajtott, nemzeti kokárdás búr kalapot viseltek. A burgenlandi területen kibontakozó gerillaharc megakadályozta a bécsi kormányt a békeszerződés szerint Ausztriához csatolt területrész birtokbavételében.
Amikor a nyugat-magyarországi felkelés híre eljutott Párizsba, az antant azonnal éles hangú jegyzékben tiltakozott a budapesti kormánynál,
Horthyt pedig felszólította a felkelők haladéktalan kivonására Burgenlandból.
A kormányzó Gömbös Gyulát, a Magyar Országos Védegylet (MOVE) vezetőjét bízta meg a kialakult helyzet úgymond elsimítására. A kormánymegbízottá kinevezett Gömbösnek azonban sem Prónay, sem pedig Héjjas nem volt hajlandó engedelmeskedni.
Prónay megüzente, hogyha a budapesti kormány engedelmeskedik az osztrákoknak, és lemond Nyugat-Magyarországról, akkor Lajtabánság néven önálló államalakulattá szervezi a birtokában tartott nyugati országrészt. Mivel a Rongyos Gárda alakulatai rendre visszaverték a terület elfoglalásával kísérletező osztrák reguláris alakulatokat, az antant október 3-án hivatalosan is a saját fennhatósága alá vonta a vitatott hovatartozású nyugat-magyarországi területsávot.
Erre válaszul, Prónay Pál október 4-én Felsőőrön ( ma Oberwarth, Ausztria) bejelentette a Lajtabánság kikiáltását, amit önálló államnak deklarált. Az antant újabb tiltakozó jegyzékére a budapesti kabinet feje, Bethlen gróf azt válaszolta, „hogy nincsen hatalma a felkelők felett", de azt is közölte, kormánya nem ismeri el a Prónay-féle államot.
Bethlen ügyes húzása miatt a párizsi antantgrémium egyre kínosabb helyzetbe került. Mivel a Bethlen-kormány elítélte az új „állam" kikiáltását, a budapesti kabineten nem tudtak fogást találni. Az antantnak pedig nem fűlött a foga ahhoz, hogy a Párizs környéki békék miatt a térségben kialakult feszült helyzetben megkockáztassa a fegyveres beavatkozást.
A Nagykövetek Tanácsa így meghátrált, és olasz közvetítéssel tárgyalásokra szólította fel a bécsi, illetve a budapesti kormányt a helyzet békés rendezéséhez. Az antant kezdeményezésére 1921. október 11-én és 12-én Velencében megtartott osztrák-magyar találkozón kompromisszumos megoldás született. A Bethlen-kabinet kötelezte magát, hogy szerepet vállal a felkelők Burgenlandból való kivonásában, Bécs pedig korábbi álláspontját feladva hozzájárult a Sopron és környékének sorsát eldöntő népszavazás megtartásához.
A velencei megállapodással elfogyott a levegő Prónay „lajtai bán" és állama körül. Horthy kormányzó erélyes felszólítására Prónay végül beadta a derekát,
és a velencei paktumot elfogadva, 1921. november 5-én bejelentette a Lajtabánság megszűnését.
Az osztrák-magyar megállapodás alapján az 1921. december 14. és december 16. között lebonyolított referendumon Sopron és környékének lakossága elsöprő többséggel az anyaországhoz való tartozás mellett döntött.
A soproni népszavazás eredményeként 257 km2 terület mégis magyar kézen maradt. Ez volt az egyetlen olyan eset, amikor az antant tudomásul vette a trianoni diktátum Magyarország javára való módosítását. Érdekes történelmi tény, hogy noha a mindössze egy hónapig létezett Lajtabánság önálló államiságát egyetlen ország sem ismerte el, de a postabélyegeit egész Európában elfogadták.
Ma már egyedül csak ezek a bélyegek, mint keresett filatéliai ritkaságok őrzik a trianoni békediktátummal sikeresen szembeszállt egykori gerillaállam emlékét.