A Dél-afrikai Köztársaságot nem véletlenül nevezik a két óceán országának, hiszen nyugati partvidékét az Atlanti-, a keleti partokat pedig az Indiai-óceán hullámai mossák. A két nagy óceáni terület geográfiai határa az afrikai kontinens legdélibb pontjának számító Tű-fok (Cape Aghulas), de az úgynevezett biogeográfiai határ, amely az atlanti és az indopacifikus faunaprovincia választóvonala, ettől nyugatabbra húzódik, a Fokföldi-félsziget vonalában.
A dél-afrikai vizek extrém gazdagnak számítanak a tengeri „nagyvadakban", számos méretes cetfaj, köztük a földi élővilág leghatalmasabb élőlénye, a kék bálna ( Balaenoptera musculus), a világtenger legnagyobb húsevője, a nagy ámbráscet (Physeter macrocephalus), vagy az antarktiszi térségből északnak tartó hosszúszárnyú bálnák (Megaptera novaeangliae) egyaránt felbukkannak a dél-afrikai vizeken, más különleges cetek társaságában.
De Dél-Afrika tengeri élővilága nemcsak a cetekről, hanem arról is híres, vagy talán még inkább hírhedt, hogy itt, a világtenger más pontjaihoz képest, különösen nagy számban nyüzsögnek a cápák mindkét óceán partvidékén.
A dél-afrikai vizekből jelenleg 117 különböző cápafajt ismer a tudomány.
A hűvösebb vizű atlanti területen található a földkerekség egyik legjelentősebb nagy fehér cápa (Carcharodon carcharias) állománya, a melegebb, szubtrópusi keleti partvidék pedig olyan emblematikus nagyragadozóknak ad otthont, mint az igencsak rossz hírű tigris és bikacápáknak, más nagy testű és potenciálisan veszélyes cápafajok mellett.
Ez a rendkívül gazdag tengeri élővilág évtizedek óta hatalmas vonzerőt jelent a világ búvártársadalma számára. Az extrém kalandokat kereső és mindenre elszánt légzőkészülékes búvárok részére Dél-Afrika egyedülálló lehetőséget kínál: a cápás merülések semmihez sem hasonlítható különleges élményét.
Az első pionírok, a cápás merülések ma már olyan élő legendának számító ikonjai, mint amilyen André Hartmann, Chris Fallows, Rob Lawrence, Mike Rutzen, vagy Mark Addison, az 1990-es évek elején kezdték el a közvélemény szemében őrültségnek számító kalandjaikat; a cápák testközelből való víz alatti megfigyelését.
E búvár-felfedezők tapasztalatai alapozták meg az 1990-es évek végétől kibontakozó extrém kalandturizmust, az iparszerű cápás merüléseket Dél-Afrikában.
Az ország északkeleti tartománya, a keleten az Indiai-óceán által határolt Kwazulu-Natal partvidéke valódi cápa eldorádónak számít. A modern dél-afrikai metropolisz, Durban közeléből több híres merülőhely is ismert, amelyek közül kétség kívül a Rocky Bay előtt húzódó vízalatti zátonysor, az Aliwal Shoal viszi a prímet.
Ez a legvadabb a környék összes többi zátonya között. A parttól 7-8 kilométeres távolságra az Indiai-óceán nyílt víztömege mélyén rejtőző és hosszan elnyúló homokkőpad arról híres, hogy egyetlen merülés során akár négy-öt különböző cápafajjal is összetalálkozhatunk, méghozzá a leghíresebbek közül, így többek között tigris, bika, feketefoltos, nagy pöröly, vagy homoki tigriscápákkal.
A zátonyt nem látni a felszínről, a sziklás vonulat platója csak 10-20 méteres mélységben bukkan elő a homályból, amit elborítanak az áramlatban hajladozó lágykorallok. A kontinentális lejtő irányából érkező hideg mélységi feláramlások itt keverednek össze az Egyenlítő vidékéről érkező meleg, trópusi vizet délre hömpölyögtető Aghulas-áramlattal, ami miatt rengeteg hal, méretes tonhalak, spanyol és tüskésmakrélák tömeges rajai járőröznek a sziklavonulat felett, a tápanyagban gazdag vízben.
Ez a terülj-terülj asztalkám persze ide csalogatja, a mélység félelmetes „banditáit", a cápákat is.
Az Aliwal Shoal-t emiatt tartják a világ egyik legjobb cápás merülőhelyének.
Emil Prizenthal, a cápás merülésekre szakosodott Aliwal Shoal Adventures búvárvállalkozás tulajdonosa hosszú évek óta vezet merüléseket a tengeri nagyragadozók közé a félelmetes hírű zátony vizein.
Hivatásos búvárként értékes tapasztalatokkal rendelkezik az Aliwal Shoal környékén honos cápák viselkedésről, illetve a cápás merülések aranyszabályairól, amiket szívesen megoszt a cápák világa iránt érdeklődő búvárokkal. De Emil Prizenthal nem csak profi merülésvezető, hanem elismert cápaszakértő és természetvédő is egyben, aki már számos, a cápák védelmét szolgáló felvilágosító kampányban vett részt.
Nem csoda tehát, hogy az Aliwal Shoal hosszan elnyúló vízalatti szirtjeit és ezek élővilágát úgy ismeri, mint a tenyerét. De még egy olyan nagy tapasztalatú cápaszakértőt is érhetnek váratlan meglepetések, mint amilyen Emil Prizenthal.
Prizenthal tavaly márciusban egy búvárcsoport merülésvezetőjeként indult a zátonyhoz. Amikor megközelítették a lemerülésre kiszemelt helyszínt, egy, az óceán felszínén sodródó hatalmas tetemre figyeltek fel. Prizenthal észrevette, hogy az elpusztult cet körül - ami egy hosszúszárnyú bálna tetemének bizonyult – valósággal forr a vízfelszín, ezért óvatosan a tetemhez manőverezte a motorcsónakot.
Az elpusztult óriást falkákban rohanták meg a cápák, több tucat feketefoltos (Carcharhinus limbatus) valamint sötét cápa (Carcharhinus obscurus) marcangolta a tetemet. A potya lakomába hamarosan néhány tigriscápa (Galeocerdo cuvier) is bekapcsolódott. Emil Prizenthal és a búvárai a halott hosszúszárnyú bálnától picit eltávolodva ereszkedtek a vízbe.
A cápák egymást követve, kisebb csoportokban vetették rá magukat a tetemre, amelyből vödör nagyságú darabokat haraptak ki. A látótávolság nem volt túl jó a planktontól zöldes vízben. Nem sokkal azután, hogy Prizenthal és búvárai a lebegőképességüket szabályozva felvették a megfigyelőállásukat, egy újabb „vendég", a zátony vizein meglehetősen ritka nagy fehér cápa (Carcharodon carcharias) kapcsolódott be a lakomába.
Noha a cápák egytől egyig a potya zsákmányra koncentráltak, de azt tudni kell, hogy egy ehhez hasonló felfokozott helyzetben, amit a cápaszakértők „zabálási tébolynak" (feeding frenzy) hívnak, a szokásosnál is kiszámíthatatlanabbakká és agresszívabbá válhatnak. Emil Prizenthal a búvárait kissé hátrébb állítva
odatempózott az egyik tigriscápához, majd békésen úszott vele egy kört.
Eközben a nagy fehér – hátrébb „parancsolva" a kisebb konkurenseket – maga is neki látott a lakmározáshoz. Többször is elkanyarodott a bálnatetemtől, és közvetlen közelről szemügyre vette Emilt.
Ahogy Prizenthal elmondta, mindezt a legcsekélyebb agresszivitás nélkül tette. „Csak kíváncsiskodott, nem tekintett sem vetélytársának, sem pedig zsákmánynak – emlékezett vissza később a rendkívüli randevúra Prizenthal. Amikor a nagy fehér eltávolodott a halott bálnától, egy falka sötétcápa, továbbá egy megtermett tigriscápa nem a cettetem, hanem Prizenthal felé vette az irányt.
A merülésvezető meglehetősen fenyegetőnek értékelte a helyzetet, különösen a tigriscápa alattomosan lassú közeledését. ( A tigriscápa amikor becserkészi az áldozatát, először lassan, komótosan úszik és látszólag közömbösen viselkedik, majd váratlan gyorsasággal hirtelen csap le az áldozatára.)
Prizenthal szerint a nagy fehér mentette ki a szorult helyzetéből.
Amikor a sötétcápák falkája valamint a gyanúsan érdeklődő tigris már kellemetlen közelségbe kerültek,megint felbukkant a nagy fehér, és mintegy pajzsként, Prizenthal elé úszott. Erre hirtelen szétrebbent a fekete illetve tigriscápák Prizenthalt fenyegető falanxa.
A nagy fehér még néhányszor megkerülte Emilt, sőt, azt is megengedte neki, hogy finoman a hátúszójába kapaszkodva ússzon vele egy tiszteletkört. A hihetetlen kalandról szóló beszámolót és felvételeket a lentebb beágyazott videón lehet megtekinteni.