1975. november 9-én kora hajnalban éles telefoncsörgés hangja riasztotta fel álmából Szergej Gorskov flottatengernagyot, a szovjet haditengerészet főparancsnokát. A vonal túlsó végén Mihajlin admirális, a Balti-tengeri Flotta parancsnoka jelentkezett azzal a döbbenetes hírrel, hogy a Sztorozsevoj fregatt megszökött a rigai kikötőből, és nyugati irányban haladva próbál kijutni a nemzetközi vizekre. Mihajlin altengernagy azt is közölte a főparancsnokkal, hogy feltehetően lázadás tört ki a hadihajó fedélzetén.
Gorskov flottatengernagy miután megparancsolta a Balti-tengeri Flotta vezénylő admirálisának,
hogy haladéktalanul kezdjék meg a szökevény fregatt felkutatását,
Grecsko marsallt, a Szovjetunió honvédelmi miniszterét hívatta. Gorskov admirális beszámolóját végighallgatva, a tájékoztatástól elképedt marsall azonnal a Kremlt tárcsázta. A vonal túlsó végén a Szovjetunió Kommunista Pártjának főtitkára, Leonyid Iljics Brezsnyev, bosszús hangon érdeklődött a kora hajnali riasztás okáról.
A honvédelmi miniszter röviden beszámolt a pártfőtitkárnak mindarról, amiről a haditengerészet főparancsnoka tájékoztatta. A Sztorozsevoj fedélzetén kitört lázadás hírére Brezsnyev éktelen haragra gerjedt,
és Grecsko marsallnak néma csendben kellett végighallgatnia a pártfőtitkár dühkitörését.
Miután a flotta-főparancsnokság, sőt, a KGB is megkapta a magáét a dühöngő párfőtitkártól, Brezsnyev némileg lecsillapodva kiadta a parancsot: bármi áron tartóztassák fel a szökevény fregattot, ha pedig ez nem lehetséges, semmisítsék meg. Azt már hozzá sem kellett fűznie, hogy az incidens szigorú államtitoknak számít.
1975. november 9-én kora reggel a késői ősz ködös szürkesége ülte meg a Balti-tengert. A svéd királyi haderő rádiófigyelő szolgálatának ügyeletesei kikerekedett szemmel meredtek a radar képernyőjére. A radarjelek szerint egy hatalmas, 13 egységből álló flotta és legalább 60 repülőgép közeledett a svéd felségvizek, konkrétan a Gotland-sziget felé. A teljes sebességgel közeledő inváziós erők láttán a szolgálatos svéd tisztek már-már azt hitték, hogy kitört a harmadik világháború. Nem tudhatták, hogy szerencsére egészen más áll a fenyegetőnek tűnő szovjet flottafelvonulás hátterében.
Brezsnyev ukázának vétele után lázas kapkodás kezdődött el a Balti-tengeri Flottánál. Sietve igyekeztek összegyűjteni a flotta valamennyi bevethető felszíni egységét, és
összesen 13 hadihajót sikerült csatarendbe állítani a szökevény Sztorozsevoj fregatt elfogására.
A sebtében felállított üldöző kötelék zászlóshajója egy ugyanolyan Burevesztnyik (Viharfecske) osztályú fregatt lett, mint az elfogandó vagy megsemmisítendő hadihajó. Az alkalmi flottában még Tarantul és Poti-osztályú őrhajók, valamint három Nanucska-osztályú rakétás korvett vágott neki a Balti-tengernek.
A Sztorozsovej elfogására Grecsko marsall a közeli Tukumsi mellett állomásozó 686. számú csapásmérő bombázó ezredet is riadóztatta. Az ezredparancsnokkal, egy második világháborús veteránnal személyesen Grecsko marsall közölte a telefonba üvöltve a bevetési parancsot, elrendelve valamennyi bevethető gép azonnali indítását.
A Tukumsi légi bázis Jakovlev Jak-28 típusú vadászbombázóin kívül néhány Tupoljev Tu-16-os sugárhajtású stratégiai nehézbombázó, valamint Tu-142-es tengeralattjáró-elhárító járőrgép is a magasba emelkedett. Miközben az üldöző egységek lázas sietséggel a szökevény nyomába eredtek, a Sztorozsevoj időközben elérte a nemzetközi vizek határát.
De mi is történt valójában a Sztorozsevoj fregatt fedélzetén? A 123 méter hosszú, 3575 tonnás vízkiszorítású Burevesztnyik-osztályú tengeralattjáró-elhárító egység amely - gázturbinás hajtásának köszönhetően – 32 csomós maximális sebességre volt képes, a maga idejében és kategóriáján belül igen korszerű hadihajónak számított.
A fegyverzetét elsősorban tengeralattjárók leküzdésére alakították ki,
ami távvezérelt rakétákból illetve torpedókból állt, de jelentős tűzerőt képviselt másodlagos védelmi fegyverzete is, ami négy 76 mm-es tüzérségi lövegből, valamint kettő, egyenként 40-40 rakétát befogadó légvédelmi ütegből állt, amihez az akkor legkorszerűbbnek számító szovjet elektronikai illetve tűzvezető rendszer került beépítésre.
Az incidens idején az 1973 decemberében szolgálatba állt Sztorozsevoj fregatt még vadonatúj hajónak számított.
Valerij Mihajlovics Szablin harmadosztályú kapitány ( korvettkapitányi rang, ami a szárazföldi hadseregben az őrnagyi rendfokozatnak felel meg) politikai tisztként került a Sztorozsevoj fregatt állományába. Az akkori időkben a szovjet flottánál a hajó parancsnoka és másodkapitánya után a politikai tiszt (orosz nevén a zampolit) számított a harmadik embernek a fedélzeten.
Szablin eltért a flottánál szolgáló átlagos, gyakran még tengerész múlttal sem rendelkező pártpropagandista politikai tisztektől. Kitüntetéssel végzett a Frunze Tengerészeti Akadémián, és tüzértisztként, majd parancsnokhelyettesként szolgált az Északi-, illetve a Fekete-tengeri flottánál. Elöljárói komoly karriert jósoltak a kiváló képességű tengerésztisztnek, ám Szablin, aki meggyőződéses kommunista volt, inkább az igazi tengerészek által mélyen lenézett politikai tiszti beosztást választotta.
Noha hithű kommunista volt, de nem kerülte el a figyelmét
az ideológia és a hétköznapi valóság között tátongó mély szakadék.
Fokozatosan alakult ki benne az a meggyőződés, hogy a végtelenül elbürokratizálódott, korrupt és hazug szovjetrendszert egy „igazi és tiszta" szocialista forradalomnak kell elsöpörnie. Úgy gondolta, hogy ő lesz az, aki elindítja ezt az új forradalmat, amit a Sztorozsevoj lázadásával vélt kirobbanthatónak.
Annak ellenére, hogy a hivatásos besúgóknak tekintett politikai tisztek a legénység körében általában közutálatnak örvendtek, az emberei mellett kiálló és szokatlanul új stílust képviselő Szablin gyorsan elnyerte a matrózok bizalmát, tiszttársai pedig a haditengerészi múltja miatt becsülték nagyra a Sztorozsevoj új „zampolitját". Szablin harmadosztályú kapitány összebarátkozott a fregatt műszaki tiszthelyettesével, Alekszander Antonovics Sejn-nel, „Szásával", akit beavatott a titkos tervébe. Szablin a vonalasnak tartott parancsnokot, Putolnyij fregattkapitányt, és azokat a tiszteket, akik nem tartanak vele, be akarta záratni a kabinjaikba, majd pedig átvenni a hadihajó feletti parancsnokságot.
Eredetileg azt tervezte, hogy Leningrádba (ma Szentpétervár) hajóznak, ahol az 1917-es bolsevik forradalom jelképének számító Aurora cirkáló mellett lehorgonyozva, rádión intéz felhívást a Szovjetunió népeihez a forradalom kirobbantására.
Az kétségtelennek tűnik, hogy ő maga hitt is ebben,
bár azt még Szásával sem osztotta meg, hogy szerinte mi történne a remélt forradalom kitörése után. Szablin és Sejn 1975. november 8-án délután léptek akcióba. Putolnyij kapitányt azzal az ürüggyel csalták le a szonárhelyiségbe, hogy ott néhány tengerész titokban italozik. A rendteremtés céljával megérkező parancsnokra azonban gyorsan rázárták az ajtót, majd Szablin összehívatta a fregatt tisztikarát, akiknek elmondta, hogy mire készül.
A tiszteket megszavaztatta, és még saját maga is meglepődött azon, hogy nyolcan álltak mellé. A vonakodó tengerésztiszteket a kabinjaikba zárták, majd a népszerű politikai tiszt, a lázadás vezére, a matrózok előtt tartott gyújtó hatású beszédet. Szablin úgy tervezte, hogy másnap reggel, amikor a november 7-i díszszemlén részt vett kötelék kifut Rigából, a kötelékből hirtelen kiválva Leningrádnak veszik az irányt.
Ám késő este felfedezték, hogy az egyik hűségesküt tett tisztnek, Firsov hadnagynak nyoma veszett.
Valerij Szablin ezért változtatva a tervén, azonnali indulást rendelt el. Firsov hadnagy valóban megszökött, és igyekezett fellármázni a kikötői parancsnokságot, de nem hittek neki, mert részegnek nézték.
A hadnagy így kénytelen volt csuromvizesen begyalogolni Rigába, hogy riassza a Balti-tengeri flotta parancsnokságának ügyeletes tisztjét, ám ott is részeg delírizálásnak vélték a lázadásról szóló beszámolóját. Csak akkor kezdtek el hinni Firsov hadnagynak, miután befutott a parancsnokságra a döbbenetes hír, hogy a Sztorozsevoj fregatt felszedte a horgonyt, és megszökött. Mire felocsúdtak, a Sztorozsevoj már messze járt.
A szökött fregattot üldöző flotta sokáig a sötétben tapogatózott, mivel a Szotorozsevoj teljes rádiócsendben hajózott nyugat felé. A ködös reggeli idő sem kedvezett a felderítésnek, de végül két harci gép a szökevény nyomára bukkant.
Amikor a Sztorozsevoj elérte a nemzetközi vizeket, Szablin korvettkapitány megtörte a rádiócsendet,
és üzenetet küldött a főparancsnokságnak a követeléseiről. Ezután a rádiósokkal leadatta a Szovjetunió népeinek szánt kiáltványát, de az adás – nem tudni, hogy véletlenül, vagy pedig szándékosan-e – kódolt csatornán lett közvetítve, így a katonai rádiólehallgatókon kívül nem hallotta senki más.
A 686. vadászezred taktikai bombázói sokkal hamarabb utolérték a fregattot, mint a hadihajót üldöző felszíni egységek. Noha a pilóták éles tűzparancsot kaptak, de ezt nem akarták teljesíteni, hogy megkíméljék a bajtársaik életét.
Ezért eleinte csak alacsony áthúzásokkal „ijesztgették" a menekülő fregattot,
majd amikor rádión káromkodással cifrázott és hadbírósággal fenyegető parancsot kaptak a hajó megsemmisítésére, szándékosan igyekeztek elvéteni a célt. Az egyik 250 kg-os bomba azonban telibe találta a Sztorozsevoj tatfedélzetét, ami miatt a kormányszerkezet olyan súlyosan megsérült, hogy a fregatt – a beszorult kormánylapát miatt – körözni kezdett. Ezzel a lázadás sorsa is megpecsételődött, a legénység pedig megadta magát az időközben beérkezett üldöző flottának.
Szovjet viszonylatban a lázadásban részt vettek viszonylag olcsón megúszták a zendülés következményeit. A tiszteket lefokozták és eltávolították a flottától, a legénység tagjait pedig más egységekhez helyezték át. A lázadás szellemi irányítójával, Szablin harmadosztályú kapitánnyal azonban már korántsem voltak ennyire kíméletesek. A Szovjetunió Legfelsőbb Bíróságának katonai különtanácsa zárt tárgyaláson
hazaárulás miatt golyó általi halálra ítélte a forradalmat kirobbantani akaró politikai tisztet.
Valerij Szablinon 1976. augusztus 3-án hajtották végre a halálos ítéletet. Helyettesét, Alekszander Antonovics Sejnt nyolc évi szabadságvesztésre ítélték, amiből hat évet börtönben, kettő esztendőt pedig szigorított munkatelepen kellett letöltenie. Az ügyet államtitoknak minősítették, és a Sztorozsevoj-incidens szigorúan titkos aktái csak a Szovjetunió 1991-ben történt összeomlása után nyíltak meg.