Ilyenek voltak a világ legrégebbi városának temetési rituáléi

Különböző temetési rituálékat azonosítottak Çatalhöyük városában

Egy nemzetközi kutatócsoport új betekintést ad a „világ legrégebbi városának" tartott Çatalhöyük temetkezési rituáléiba. A híres, Krisztus előtt a 7. évezredből származó újkőkorszaki település Törökországban rejtőzik, a Konya-síkság szélén, a mai törökországi Konya város közelében. A régészeti lelőhely területe több központból áll, sűrű lakórészekkel, amelyek hordalékos agyagdombokon helyezkednek el, és amelyek több ezer év alatt épültek fel.

Rituális tevékenységek régészeti nyomait őrzik

Çatalhöyük városába a letelepedés legkorábbi szakasza a Krisztus előtt 7100 körüli időszakra nyúlik vissza, a fazekasság előtti neolitikumra, arra az időszakra, amikor az úgynevezett „pásztorkomplexumok" kialakulása a hagyományos vadászat mellett egyre inkább az állatok háziasítására támaszkodott.

Çatalhöyük Krisztus előtt 5700-ig volt lakott; egyes szakemberek az éghajlatváltozásnak vagy az egalitarizmus (olyan gondolkodási iskola, mely szerint a legfontosabb az emberek közötti egyenlőség) hanyatlásának tulajdonították pusztulását,

ami belső erőszakhoz és a mikrotársadalom összeomlásához vezetett.

Különböző temetési rituálékat azonosítottak Çatalhöyük városában Forrás: University of Bern

A Scientific Reports tudományos folyóiratban publikált, többnemzetiségű tanulmány részeként a szakértők most új bizonyítékokat tártak fel Çatalhöyükben az elhunytakról való megemlékezésről a halottasházaktól kezdve a pigmentek építészeti felhasználásáig.

A település épületei a rituális tevékenységek régészeti nyomait őrzik, beleértve a falon belüli temetkezéseket, néhány színezőanyag-nyomot és a csontvázakon látható falfestmény nyomokat.

A szakemberek szerint a színezékek használata és a szimbolikus tevékenységek közötti összefüggést számos korábbi és jelenlegi emberi társadalom is dokumentálja. A Közel-Keleten a pigmentek építészeti és temetkezési kontextusban való felhasználása a Krisztus előtt 9. és 8. évezred második felétől kezdődően különösen gyakorivá vált.

A vörös okkert használták a leggyakrabban

A közel-keleti régészeti lelőhelyek a neolitikumig visszamenőleg számos bizonyítékot szolgáltattak összetett, gyakran titokzatos, szimbolikus tevékenységekről. Ide tartoznak a másodlagos temetkezési kezelések, a csontvázrészek, például a koponyák visszakeresése, valamint a pigmentek használata építészeti terekben és temetkezési környezetben egyaránt.

Ezek az eredmények izgalmas meglátásokat tárnak fel a színezékek használata, a temetési rituálék és az életterek közötti összefüggésről ebben a lenyűgöző társadalomban

– mondta Marco Milella, a Berni Egyetem Igazságügyi Orvostani Intézetének Fizikai Antropológiai Tanszékének kutatója, a tanulmány vezető szerzője a HeritageDaily online tudományos portálnak.

Marco Milella annak az antropológiai csapatnak a tagja volt, akik feltárták és tanulmányozták a Çatalhöyük városában feltárt emberi maradványokat.

Munkája magában foglalta az ősi és modern csontvázak „beszédét".

A Fizikai Antropológiai Tanszéknek a kor és nem megállapítása, az erőszakos sérülések vagy a holttest speciális kezelésének felderítése, valamint a „csontvázrejtvények" megoldása rutin tevékenységnek számít.

Çatalhöyük régészeti lelőhelye Forrás: Uysal Levent

A most publikált tanulmány azt mutatja, hogy a vörös okkert használták a leggyakrabban Çatalhöyükben,

amely mindkét nemhez tartozó felnőtteknél és gyermekeknél előfordult, és hogy a cinóber és a kék/zöld a férfiak és a nők temetéséhez is társult.

Érdekes módon úgy tűnik, hogy az egyik épületben a temetkezések száma összefüggésben áll a falfestmények rétegeinek számával.

Ez azt jelentheti, hogy amikor eltemettek valakit, akkor festettek a ház falaira

– mutatott rá Milella. – Çatalhöyükön emellett néhány egyén a közösségben „maradt": csontvázaik elemeit egy ideig megtartották, mielőtt ismét eltemették volna őket; ezt is falfestmények kísérték.

Hozzátette: csak a kiválasztottakat temették el ilyen színezékkel. A tanulmány szerint ez a kiválasztás azonban nem függött össze az életkorral vagy a nemmel. Kiemelte azt is, hogy a vizuális kifejezés, a rituális előadás és a szimbolikus asszociációk egyértelműen a közös hosszú távú szociokulturális gyakorlatok elemei voltak ebben a neolitikus társadalomban.