Még egy tavaly közzétett és helyszíni vizsgálatokon alapuló kutatás szerzői úgy vélik, hogy sikerült magyarázatot találniuk a több mint fél évszázada történt rejtélyes halálesetek okára. A szerzők, Johan Gaume és Alexander M. Puzrin 2021-ben publikált elmélete szerint Igor Alekszejevics Gyatlovval és társaival egy rendkívül ritka természeti jelenség, egy úgynevezett lemezlavina végzett. A tanulmány, pontosabban a lemezlavina-elmélet több kritikát is kapott.
E kritikák egyrészt rámutatnak arra, hogy a lemezlavina-teória nem adhat teljes körű magyarázatot az esetre, hiszen az 1959 februárjában elvégzett helyszíni szemlén több olyan furcsaságot azonosítottak a holttesteken,
amelyek nem állhatnak okozati összefüggésben semmilyen lavinával.
Más kritikák viszont azt rótták fel az elmélet legnagyobb hiányosságaként, hogy az Urálban még sohasem figyeltek meg lemezlavinát. „A kritikusok elméletünk két kulcsfontosságú aspektusát vették célba, azzal érvelve, hogy a lejtő nem volt elég meredek, és a körülmények nem voltak megfelelőek egy lavina elindításához. A környéken élők pedig megesküdtek, hogy soha nem láttak lavinát a Gyatlov-hágón" – nyilatkozta Gaume, az Ecole Polytechnique Fédérale De Lausanne munkatársa.
A lemezlavinák igen sajátosak, mert a hó felső rétege egy gyengébb, a hótakaró tetején lévő „födémben" kötődik össze. Az ilyen szerkezetű hótakarónak megfelelően nagy területen, és 30 foknál nagyobb szögű lejtőn kell elnyúlnia ahhoz, hogy kialakulhasson a lemezlavina, így az ilyen típusú hóförgetegek meglehetősen ritkák. Az elmélet publikálása óta a szerzők három újabb expedíciót szerveztek a tragédia helyszínére, és két alkalommal sikerült videón rögzíteniük a Halat Szjal lejtőjéről lezúduló lemezlavinát.
Gaume és Puzrin erről a Communications Earth & Environment tudományos szaklapban számoltak be, amit az IlfScience idéz. A videó valóban meggyőző bizonyítékul szolgálhat az uráli lemezlavinák létezéséről, de továbbra sem lebbenti fel a fátylat a Gyatlov-ügy néhány rejtélyes mozzanatáról. 2019-ben az Oroszországi Föderáció ügyészi szervezete újraindította a nyomozást a Gyatlov-ügyben.
A rejtélyes eset magyarázatára született 75 különféle teóriából – amelyben a földönkívüliek és a szibériai jeti is szerepelnek – csupán három hipotézist vizsgálnak, azokat „amelyeket a szakértők a rendelkezésre álló adatok alapján a legvalószínűbbenk tartanak" – nyilatkozta még 2019 februárjában Alexander Kurrenoj, az orosz főügyészség képviselője. Azt, hogy mire jutott a Gyatlov-ügyben elrendelt újabb nyomozás, egyelőre még nem tárták a nyilvánosság elé.
De mit is tudhatunk a nyilvánosságra hozott egykori nyomozati jegyzőkönyvek, illetve tanúvallomások alapján a 20. század legnagyobb rejtélyének aposztrofált Gyatlov-ügyről? A szverdlovszki (ma Jekatyerinburg, a szerk.) Műszaki Egyetem Rádiótechnikai Karának végzős hallgatója, Igor Alekszejevics Gyatlov, az egyetemi hegymászóklub tagjaként 1959 januárjában újévi hegyi túrát szervezett az Urálba.
Kilencen jelentkeztek a kalandosnak ígérkező túrára, hét fiatalember és két lány.
Hatan a szverdlovszki egyetem hallgatói, hárman pedig már végzett mérnökök voltak. A frissen diplomázott mérnökök közül az egyik fiatalember az Uralmas gyáripari vállalatnál, a másik kettő pedig a Cseljabinszk-40 kódnevet viselő szupertitkos szovjet atomkutató telep 817-es számú egységénél volt alkalmazott.
Az eredetileg csak pár naposnak gondolt túra ötletéből végül egy komoly, kéthetes hegymászó program terve kerekedett ki. Az útvonalengedély beszerzése csaknem két hetet vett igénybe a helyi hatóságoknál, és az egyetemi vezetéstől is meg kellett szerezni a távolléti hozzájárulást.
A szovjet időkben a települések közötti utazáshoz külön hatósági engedélyre volt szükség, és a lakóhelyről való bármilyen jogcímű eltávozás is bejelentési kötelezettség alá esett. Az indulás előtt teljesen váratlanul egy kevéssé bizalomragerjesztő férfi, Szemjon Alexandrovics Zolotarjov csatlakozott a társasághoz. A fiatalok számára unszimpatikus, tetoválásokkal ékesített Zolotarjovot a helyi rendőrhatóság jelölte ki a csoport számára úgymond, „túravezetőnek". Zolotarjov valójában nem alpinista, hanem a szovjet titkosszolgálat, a KGB tisztje volt.
A meglehetősen hosszadalmas és bonyolult engedélyezési tortúra után Igor Gyatlov csoportja, a KGB-s „túravezetővel" kibővítve 1959. január 25-én vágott neki az Urál havas vadonjának. Szverdlovszkból vasúton tették meg az Ivgyelig tartó csaknem 500 kilométeres utat, innen pedig egy teherautó platóján utaztak tovább a hegyi túra kiindulási pontjára, Vizsajba. A Vizsajba való megérkezésük másnapján, január 27-én Gyatlov csapata kitűnő hangulatban vágott neki a behavazott Urálnak.
A csoport egyik tagja, Jurij Jefremovics Jugyin január 28-án hirtelen belázasodott. Hiába könyörgött Gyatlovnak, hogy így is jól bírja a terepet, a csoportvezető hajthatatlan volt, és úgy döntött, nem tarthat velük, hanem haladéktalanul vissza kell térnie Vizsajba. Ekkor még nem lehetett tudni, hogy a Gyatlov-csoportnak egyedül a Vizsajba visszaküldött, mélyen elkeseredett Jurij Jugyin lesz az egyetlen túlélője.
Gyatlov és társai január 29-én érték el a túraterv szerint következő újabb táborhelyüket, a Halat Szjal lankáján. A terület őslakosai, a manysik nyelvén Halat Szjal halálhegyet jelent.
A manysik számára Halat Szjal régóta babonásan rettegett hely volt,
mivel az egyik legendájuk szerint a múltban kilenc (!) manysi vadász halt itt furcsa halált. A szájhagyományban tovább élő manysi legenda szerint a kilenc vadász halálát „repülő szellemek" okozták. A Halálhegy tövében tábort vert fiatalok persze mit sem törődtek holmi avítt, ostoba babonákkal. Azt, hogy mi történt a táborverést követő éjszakán, valószínűleg sohasem fogjuk már részleteiben megismerni.
A fennmaradt naplótöredékek, a helyszínre indított kutató-mentő akció, valamint a nyomozás ismertté, pontosabban hozzáférhetővé vált jegyzőkönyveiből egy meglehetősen bizarr és számos részletét tekintve csak nehezen magyarázható tragédia körvonalai bontakoznak ki.
A túraterv szerint a csoportnak február 12-én kellett volna visszaérkeznie Vizsajba.
Eredetileg abban maradtak, hogy a megérkezésüket táviratban fogják tudatni a szverdlovszki egyetemi hegymászó klubbal. Február 12-én azonban senki sem érkezett vissza az uráli településre.
Néhány napig még vártak rájuk, de február 18-án az eltűnt fiatalok egyre jobban idegeskedő hozzátartozói riasztották a hatóságokat. A mentőakcióban több százan, a helyi milícia, a katonaság tagjai, valamint számos önkéntes vett részt, de miután két napig tartó intenzív kutatás után sem akadtak nyomra, bevetették a hadsereg két helikopterét is. A forgószárnyasok közel négyezer négyzetkilométernyi területet fésültek át.
Február 25-én az egyik helikopter személyzete tűzrakás nyomaira, valamint egy félig behavazott sátorra figyelt fel a levegőből.
A helyszínre irányított mentőcsoport még aznap öt holttestre bukkant. Négy tetemet a sátortól 900 méteres távolságra, az egyik lány, Ljudmilla Dubinyina holttestét pedig a táborhelytől 150 méterre találták meg.
A másik négy túrázó földi maradványai csak a tavaszi hóolvadás után, 1959 májusában kerültek elő egy mélyedésből. A négy fiatal holtteste szorosan egymás mellett feküdt a gödör alján. A sokat látott és tapasztalt nyomozókat is mélyen megdöbbentette az a látvány, ami a szemük elé tárult. A nagyobb, hatszemélyes sátor vásznát belülről széthasogatták, ami arra utalt, hogy a bent lévők - valószínűleg pánik félelem hatására - minél előbb ki akartak jutni a sátorból. Annak ellenére, hogy a tragédia idején -20 fok volt a hőmérséklet, három holttestet mezítláb leltek fel, kettőn pedig csak alsóneműt találtak.
A nyomozóknak már a helyszínen feltűnt a halottak bőrének szokatlan, narancssárga elszíneződése. Az igazságügyi orvosszakértői jelentés szerint öt fiatal vészes kihűlés, három pedig súlyos belső sérülések miatt halt meg. A legfurcsább valamennyiük közül Dubinyina holtteste volt.
A fiatal lánynak hiányzott a nyelve,
az összes bordája összetört és a belső szervei elmozdultak, ám anélkül, hogy bármilyen külsérelmi nyomot találtak volna a testén. Az orvosszakértői bizottság egyik tagját, egy repülőorvost Dubinyina sérülései arra emlékeztették, mintha a fiatal nő legalább 100 km/órás sebességgel egy sűrített levegőből álló falnak ütközött volna.
Zolotarjov holttestén is hasonló sérüléseket agnoszkáltak,
és mindkettejük ruházatán közepes erősségű radioaktív sugárzást mértek.
Ez azért volt különösen furcsa, mivel sem a közvetlen közelben, sem pedig a tágabb környéken nem volt radioaktív forrás. Két túrázó, Rusztem Vlagyimirovics Szlobogyin és Zinajda Alekszejevna Kolmogorova kezén égésnyomokat azonosítottak, de semmilyen – akár csak egy mikronnyi – füst-, korom-, illetve szénmaradványt sem találtak rajtuk.
Az esetet eleinte gyilkossági bűnügyként kezelték. A nyomozást azonban rendkívül gyorsan, már 1959. május 19-én lezárták, méghozzá bizonyítottság hiányában. A nyomozást megszüntető korabeli határozat sejtelmesen csengő indokolása szerint: „A halál oka ismeretlen, valószínűsíthetően egy mindent elsöprő külső erő miatt következett be." A vizsgálat során egy másik túrázócsoport tagjait is kihallgatták, akik a Gyatlov-csoport halálának feltételezett időpontjában a táborhelytől légvonalban 50 kilométeres távolságra voltak.
Tanúvallomásuk szerint a február elsejéről másodikára virradó éjszakán Halat Szjal felett furcsa, kék, vörös és narancsszínben világító gömböket észleltek, amelyek hol lebegtek, hol pedig villámgyorsan ide-oda cikáztak.
A Gyatlov-ügy nyomozati anyagát államtitoknak minősítették,
és csak a Szovjetunió összeomlása után, 1991-ben oldották fel – részben – a titkosítás alól. Egy oknyomozó újságíró, Anatolij Guscsin, aki az elsők között tekinthetett bele a nyilvánossá tett dokumentumokba megállapította, hogy az anyag erősen hiányos.
A Gyatlov-rejtélyre ma sincs egy mindenre kiterjedő általánosan elfogadott magyarázat. Noha a nyomozást 1959. május 17-én hivatalosan lezárták, de egyes adatok szerint a szovjet hatóságok egészen az 1970-es évek elejéig „nem hivatalosan" tovább vizsgálták az ügyet. A most publikált lemezlavina-elmélet sem magyaráz meg mindent, így többek között a két áldozat radioaktív sugárzását, valamint Ljudmilla Dubinyina több mint különös sérüléseit.
Remélhetően a 2019-ben újraindított nyomozás közelebb visz annak megértésében, hogy mi történhetett 1959 januárjának végén az uráli Halálhegyen.