A húsvét mozgó ünnep, aminek a Nagy Konstantin császár által 325-ben összehívott első niceai zsinat határozta meg az időtartamát. A zsinati határozat szerint a húsvét a tavaszi napéjegyenlőséget követő első holdtölte utáni első vasárnappal kezdődik, így március 22. és április 25. közé esik. Minden mozgó ünnep időpontját a húsvét határozza meg. A húsvétvasárnapot a hamvazószerdától kezdődő 40 napos nagyböjti időszak (Jézus pusztában való 40 napos böjtjére emlékezve) előzi meg.
A kanonizált evangéliumok szerint Jézus a kereszthalálát illetve a feltámadását követően még 40 napig megjelent tanítványainak, majd felszállt a mennybe, de előtte megígérte az apostoloknak, hogy elküldi a Szentlelket, a Vigasztalót.
Húsvét után 50 nappal az összegyűlt apostolokra le is szállt a Szentlélek, ezt ünnepeljük pünkösdvasárnapkor.
Ez számít a húsvéti ünnepkör utolsó napjának (pünkösdhétfő már a húsvéti ünnepkörön kívülre esik), valamint a keresztény egyház születésnapjának.
Az újszövetségi Szentírás három helyen ír Jézus mennybemeneteléről: Márk evangéliumának 16., illetve Lukács evangéliumának 24. fejezetében, továbbá az Apostolok cselekedetei 1. fejezetében.
Urunk mennybemenetelét (Ascencio Domini) a 4. századig az ősegyház a Szentlélek eljövetelével együtt, pünkösdkor ünnepelte, és csak 350 után tették át a húsvét utáni 40. napra, mivel Jézus keresztre feszítése után 40 napig még megjelent tanítványainak, és csak utána szállt fel a mennybe.
Szent Ágoston hippói püspök, egyházatya, a pünkösdöt már az apostolok hagyományának tudta. A Mennybemenetel Jézus Krisztus megdicsőülésének (Isten dicsőségében való részesedésének) utolsó földi állomása. A bibliai hagyomány szerint Jézus a feltámadása után 40 nappal az Olajfák hegyéről a tanítványai szeme láttára felszállt a mennybe.
Jézus az egyik alkalommal, amikor együtt evett a tanítványaival, meghagyta nekik,
hogy mindaddig ne hagyják el Jeruzsálemet, amíg el nem küldi a Szentlelket.
„Mert János csak vízzel keresztelt, de ti néhány nap múlva a Szentlélekkel fogtok megkeresztelkedni." (ApCsel 1,5-6) mondta, majd a szemük láttára felszállt a mennybe. Már Keresztelő János megjósolta a népnek, hogy jön majd valaki, aki nem vízzel, hanem a Szentlélekben és tűzben fogja megkeresztelni az őbenne hívőket.
"Én csak vízzel keresztellek benneteket. De jön nálam erősebb, akinek saruját sem vagyok méltó megoldani. Ő majd Szentlélekben és tűzben fog benneteket megkeresztelni.." (Lk 3,16)
Az apostoloknak az volt a küldetése, hogy Jézus tanúi legyenek, vagyis hirdessék az evangéliumot és Jézus feltámadását. Az első tanúknak tehát olyanoknak kellett lenniük, akik Jézus közvetlen közelében voltak és a saját szemükkel látták a feltámadása után. Ez a keresztény hit egyik fontos alapja.
Az apostolok Jézus mennybemenetele után az Olajfák hegyéről visszatértek Jeruzsálembe, és imádkozással várták a Szentlélek eljövetelét az asszonyokkal, Máriával, Jézus anyjával, és Jézus rokonaival együtt. "Amikor elérkezett pünkösd napja, ugyanazon a helyen (az emeleti teremben) mindnyájan együtt voltak az apostolok. Hirtelen zúgás támadt az égből, mintha heves szélvihar közeledett volna, és egészen betöltötte a házat, ahol együtt voltak. Majd lángnyelvek tűntek fel, és szétoszolva leereszkedtek mindegyikükre.Mindannyiukat eltöltötte a Szentlélek, és nyelveken kezdtek beszélni, ahogyan a Lélek indította őket...." ( ApCsel 2,1-11)
Jézus feltámadása után az ötvenedeik napon jött el a Szentlélek, erre emékezik pünkösd ünnepe, és ez számít a keresztény egyház születésnapjának. A pünkösd a húsvét és a karácsony után a harmadik legfontosabb keresztény ünnep.
Jézus a feltámadás után még 40 napig együtt volt a tanítványaival, hogy meggyőzze őket a feltámadás valóságáról. Az apostolok korábban azt hitték, hogy Jézus a feltámadás után a földi Izraelt fogja megteremteni, de nem erről volt szó.
A 7. századig vigilia, a 12. századtól pedig egészen 1955-ig oktáva és körmenet kapcsolódott az áldozócsütörtökhöz, Jézus mennybemenetelének ünnepéhez. Az általánosan használt Urunk mennybemenetele áldozócsütörtökként való elnevezése magyar sajátosság, mert 1918-ig ez a nap volt a húsvéti szentáldozás határnapja.
Az áldozócsütörtöki körmenet szokása a 12. századtól kezdett elterjedni. A középkori és újkori Magyarországon szokás volt Jézus mennybemenetelének megjelenítése az áldozócsütörtöki misén: ekkor kötélen felhúzták Jézus szobrát a templom mennyezetéig, ahol égő gyertyákkal várták. Szintén középkori gyökerei vannak a határjárásnak, valamint a jó termésért való imádkozás hagyományának.
A középkorban áldozócsütörtökön is megszentelték a kenyeret. (Ez nem tévesztendő össze a kenyéráldással. A kenyéráldás katolikus hagyomány, a kenyér első megszegése előtt mondott áldás, miközben kézzel, vagy késsel keresztet rajzolnak rá. A kenyérszenteléskor viszont húsvét reggel megáldják a nagyböjt utáni első nem böjtös ételt.)
Számos szokás fűződik a pünkösd ünnepköréhez. Ilyenek például a keresztjáró napok (feriae rogastionum, litaniae minores), amikor az áldozócsütörtök előtti hétfőn, kedden és szerdán imádságos napokat tartanak. Az 1962 és 1965 között megtartott II. Vatikáni Zsinatig a keresztjáró napokon a hívők összegyűltek az egyik templomban és körmenetben vonultak át egy másikba, ahol szentmisét mutattak be.
Útközben szokás volt megállni a templomoknál és a köztéri feszületeknél, miközben a hívek énekeltek, imádkoztak. Magyarországon a falvakban a falu végén álló keresztekhez vonult a körmenet, innen származik a keresztjárás elnevezése is.
A II. Vatikáni Zsinat után a keresztjáró napok helyett bevezették a „könyörgő napokat" elosztva ezeket az év során: január elsején a békéért, farsangvasárnapon az éhezőkért, április utolsó vasárnapján a jó termésért imádkoztak, augusztus utolsó vasárnapján pedig hálát adtak a termésért.
A keresztjáró napok hagyománya az 5. század közepéig, Galliába nyúlik vissza. Akkortájt sok természeti csapás érte Vienne környékét, ezért Szent Mamertel püspök 469-ben elrendelte az áldozó csütörtök előtti három napra a böjtöt, valamint a körmenetet és az imádkozást, hogy megszabaduljanak a csapásoktól. Aztán ezt a szokást átvették Gallia más tartományai, majd a 6. században Hispánia illetve Itália is, a Német-római Császárság területén pedig a 9. századtól terjedt el.
Kezdetben külön miséje volt a keresztjáró napoknak: három napig böjtöltek, stációs templomokat látogattak, és a Szentírásból tartottak felolvasásokat, aki pedig tehette, bőkezű alamizsnát adott a szegényeknek. Az áldozócsütörtök liturgikus színe - a pünkösdi vörös színnel szemben - a fehér.