„Szólt a Magasztos Úr: Most én vagyok a Halál, világok pusztítója"
(Részlet a Bhagavad-gítából)
Az 1949. augusztus 29-én végrehajtott első sikeres szovjet kísérleti atomrobbantás híre sokkszerűen érte a Fehér Házat. Harry Truman amerikai elnök - aki 1947-ben meghirdette a feltartóztatás doktrínáját -, azonnal megértette, hogy az Egyesült Államok atommonopóliumának megszűnése felborítja a két szuperhatalom közötti globális erőegyensúlyt, vagyis Amerika addigi, az elrettentésen alapuló erőfölényét a Szovjetunióval szemben.
Az erőfölény helyreállításának elsődleges eszközévé a magfúzió elvén alapuló termonukleáris fegyver, a hagyományos atombombánál sokkal nagyobb pusztítóerővel rendelkező hidrogénbomba kifejlesztését tette meg a Truman-adminisztráció. Az amerikai termonukleáris bomba megalkotásának egy, az Egyesült Államokba kivándorolt magyar elméleti fizikus, Teller Ede vált a kulcsfigurájává.
Teller professzor az Amerikába emigrált világhírű magyar atomtudósok, illetve elméleti fizikusok,
az öt „marslakó" egyike volt
a Nobel-díjas Wigner Jenő, Szilárd Leó, Neumann János és Kármán Tódor mellett. A 20. század egyik legjelentősebb magyar származású elméleti fizikusa olyan nagy nevek mellett dolgozott, mint a három világhírű fizikai Nobel-díjas, az első amerikai atombomba megalkotásában is komoly szerepet játszó Enrico Fermi, a kavntumfizika egyik nagy ikonja, Niels Bohr, illetve a határozatlansági relációt felfedező Werner Heisenberg.
Teller, akit később csak a „hidrogénbomba atyjaként" emlegettek, még 1938-ban George Gamow-val együtt dolgozta ki a termonukleáris magfúzió elméletét. (A magfúzió az a magreakció, amikor két kisebb atommag egy nagyobbá egyesül, miközben jelentős energia szabadul fel. Ugyanez a folyamat játszódik le a Nap, valamint a csillagok belsejében is.) Teller Ede akkor kezdett el behatóbban foglalkozni a magfúziós energia fegyverként való felhasználásának lehetőségével, amikor 1942-ben a Manhattan-program keretében a Nobel-díjas Enrico Fermi asszisztense lett a chicagói egyetemen.
Franklin D. Roosevelt amerikai elnök 1942-ben hagyta jóvá Albert Einstein és Szilárd Leó közös levelének hatására – amiben a két tudós a náci atomfegyver veszélyeire hívta fel az elnök figyelmét –, az amerikai atombomba kifejlesztését célzó szupertitkos programot, a Manhattan-tervet. Fermi az atombomba kifejlesztéséhez nélkülözhetetlen első atomreaktor megépítésén dolgozott Chicagóban Teller Edével együtt.
Teller ekkor vetette fel azt az ötletet, hogy a maghasadás elvén alapuló atombomba, mint detonátor segítségével előidézhetőek a termonukleáris fúzióhoz szükséges fizikai feltételek,
ezzel pedig lefektette a hidrogénbomba megalkotásának elméleti alapjait.
Ekkor azonban még a náci atomfenyegetéstől tartva, a „hagyományos" fissziós bomba kifejlesztése számított a legfontosabb és elsődleges prioritásnak.
Az amerikai atommonopólium megszűnése miatt került Teller Ede korábbi elképzelése a Pentagon új, a hidrogénbomba kifejlesztését célzó erőltetett ütemű programjának a fókuszába. A kísérletek telephelye ez alkalommal is az 1945 augusztusában Hirosimára valamint Nagaszakira ledobott plutónium-, illetve urániumbombát előállító Los Almos-i nukleáris kutatólaboratórium lett.
Teller Ede és Stanislaw Ulam 1950-ben és 1951-ben elvégzett számításai kimutatták, hogy a maghasadás elvén alapuló fissziós atombomba felrobbanásakor keletkező neutronok alkalmasak a termonukleáris reakció kiváltására. (A maghasadás vagy fisszió során egy nagyobb atommag két vagy több kisebb atommaggá szakad szét, és eközben nagy mennyiségű elektromágneses sugárzás és mozgási energia szabadul fel.)
Teller és Ulam hidrogénbomba tervében a fissziós töltetet, vagyis a detonátorként alkalmazott atombombát egy nehézfémből készült tükör gyújtópontjába helyezik, ami a detonáció során felszabaduló hőenergiát egy másik pontba fókuszálja, ahol bekövetkezik a magfúzió.
Teller és Ulam számításai helyességének kontrollálására építették meg a George kódnevet kapott atombombát, de
George még nem volt valódi termonukleáris eszköznek tekinthető fegyver.
George abban különbözött az elődeitől, hogy egy hagyományos fissziós bomba, és kisebb mennyiségű (mindössze 28 gramm) nehézhidrogén (deutérium, trícium) kombinációjának számított. A Greenhouse fedőnevet kapott kísérleti robbantást 1952. május 9-én, a Marsall-szigetcsoporthoz tartozó Eniwetok-atollon hajtották végre. Teller professzor egyáltalán nem volt biztos abban, hogy sikeres lesz a kísérlet és a fissziós robbanás meggyújtja a nehézhidrogént.
A tudós szkepszise azonban alaptalannak bizonyult, mivel a mindössze 28 grammnyi nehézhidrogén a hirosimai atombomba erejének kétszeresével robbant fel. A Greenhouse-művelet ezzel bebizonyította, hogy lehetséges a magfúzión alapuló és a fissziós bombánál sokkal pusztítóbb hidrogénbomba létrehozása. A kísérlet sikerén felbuzdulva azonnal hozzákezdtek az első valódi magfúziós bomba, az Ivy-Mike megépítéséhez.
A világtörténelem első kísérleti hidrogénbombája hatalmas szerkezet volt,
amelynek teljes tömege meghaladta a 74 tonnát.
Jóllehet, minden számítást többször is elvégeztek, de senki sem volt biztos abban, hogy milyen következményekkel jár majd az első kísérleti hidrogénbomba felrobbantása. Akadt néhány nagyon szkeptikus szakértő, akik úgy vélték, hogy akár az egész légkör is belobbanhat a termonukleáris robbanás nyomán.
A kísérleti robbantás helyszínélül a Hawaiitól mintegy 4800 kilométer távolságra fekvő Eniwetok-atoll egyik kisebb korallszigetét, Elugelabot jelölték ki. A kísérlet november elsejére kitűzött időpontja alig hat hónapot hagyott csak az előkészítő munkálatok elvégzésére, amelyen több mint tízezer fő dolgozott a helyszínen. A szomszédos korallszirtre rádiótornyot, a detonációt megfigyelő műszerek elhelyezésére pedig vastag, vasbetonból épített bunkert létesítettek.
A szigetet és környezetét teljesen kiürítették, senki sem tartózkodhatott a robbanás epicentrumának közelében,
mivel erősen tartottak a robbantás előre nem látott, váratlan hatásaitól.
A kísérleti robbantást a szigettől biztonságosnak vélt távolságra visszavont 139 méter hosszú parancsnoki hajó, az USS Estes fedélzetéről irányították. Az USS Estes műveleti termében egyre nagyobbra nőtt a feszültség, ahogy az óramutatók a robbantási időpont felé közeledtek.
Amikor az erre kijelölt szolgálatos tiszt lenyomta a detonáció indítógombját, még a Trinity-műveletben részt vett Los Alamos-i tudósoknak is elakadt a lélegzete a távolban felemelkedő apokaliptikus tűzgömb vakító látványától.
A nyomában érkező forró lökéshullámtól az USS Estes vészesen megdőlt,
majd a parancsnoki hajót betöltötte a távolról jövő félelmetes alvilági morajlás hangja. A pusztítás mértéke minden korábbi várakozást felülmúlt; Elugelab helyén mindössze egy 1,9 kilométer átmérőjű és 50 méter mély kráter maradt.
„Elnök úr, a sziget eltűnt!" - táviratozták az USS Estes fedélzetéről az Ovális Irodásba, Dwight D. Eisenhower elnöknek. Öt kilométeres körzetben a tengeri halak és más élőlények szó szerint megfőttek a Csendes-óceán felforrósodott vizében.
A termonukleáris robbanás következményeként hat méter magas cunami csapott ki a környező korallszigetek partjára.
A „hidrogénbomba atyja", Teller Ede a nyugati parti Kaliforniában, egy szeizmográf előtt ülve feszülten figyelte a műszert. Amikor a földrengésjelző mutatója a robbantásra megadott időpontban hirtelen kitért, Teller azonnal tudta, hogy sikeres volt a kísérlet.
„A fiúk megszülettek" – így szólt az a lakonikus rövidségű kódolt távirat, amit a professzor nyomban továbbított a Los Alamos-i nukleáris kutatóközpont vezetőjének, jelentve a kísérleti robbantás sikerét. Ivy-Mike, a világtörténelem első termonukleáris bombájának felrobbantásával az Egyesült Államok ismét a szuperhatalmi hidegháborús vetélkedés élére tört, de csak átmeneti időre.
Egy évtizednek sem kellett eltelnie ahhoz, hogy a Szovjetunió 1961. október 30-án felrobbantsa minden idők legnagyobb hatóerejű tömegpusztító fegyverét, az ötven megatonnás Cár-bombát, amelyhez képest az első amerikai hidrogénbomba, Elugelab szigetét a tenger felszínéről leradírozó Ivy-Mike is csak holmi petárdának tűnt.
Az amerikai, majd a szovjet hidrogénbomba kifejlesztése új, a korábbiaknál magasabb szintre emelte a kölcsönös fenyegetést és elrettentést, ami - paradox módon – végül is megakadályozta a harmadik világháború kitörését.