Ahogy már a kulini időszakban is, úgy ma hatványozottan igaz, hogy az égbolt szépsége igazán a városi fényektől távol, vidéken teljesedik ki. A falvakban, kisebb településen élők ilyen tekintetben határozott előnyt élveznek, de a mindennapi rohanás után, ha máskor nem, egy vidéki rokonlátogatás vagy nyaralás során a nagyvárosban élőknek is lehetősége adódik fényszmog mentes csillagos eget látni. A csillagképekkel való ismerkedésre ez az időszak kínálja a legjobb lehetőséget.
Segítségül mindössze egy csillagtérképre van szükség,
amely bármilyen alapszintű asztronómiai ismeretterjesztő munka mellékleteként elérhető,
akár az internetről kinyomtatható, de nagy a mobilalkalmazások tárháza is. Néhány kiindulást segítő, jól ismert alakzat, mint a Nagy Medve (Ursa Maior) csillagkép részét alkotó Göncölszekér segítségével csillagról csillagra, csillagképről csillagképre haladva ismerhetjük meg az égboltot.
Mindezt tovább színesíti, hogy a mindig fejünk felett látható ún. cirkumpoláris csillagképek mellett évszakonként más, szebbnél szebb konstellációkat láthatunk. Fontos azonban megjegyezni, hogy a csillagképeket az emberi képzelet alkotta, véletlenszerűen egy adott irányban látszó, de sokszor egymástól hatalmas távolságra elhelyezkedő égitestekből.
Azt is szögezzük le határozottan: a csillagoknak, illetve a csillagképeknek az asztrológia tévtana által sugalmazott, életünket befolyásoló hatás nem létezik.
A bolygók világában történő kalandozáshoz a csillagképekhez hasonlóan elsőként egy olyan planetárium-programra van szükség, ami a bolygók helyzetét feltünteti a csillagok között. Az interneten tucatjával találunk ilyen, a laikusok számára közérthető oldalakat, de itt is gazdag a mobilapplikációk kínálata. Igazi élménnyel leginkább a Naprendszer legnagyobb bolygója, a Jupiter szolgál.
A legkisebb színházi látcsőbe vagy binokulárba tekintve a négy nagy, még Galilei által felfedezett holdjai, a Callisto, az Europa, a Ganymedes és az Io közül
sokszor mind a négy egyszerre feltűnik a bolygó mellett.
Érdekes adalék, hogy ha maga a bolygó nem nyomná el fényével ezeket, a holdak szabad szemmel is láthatóak lennének.
Szomszédunk, a Vénusz is hálás célpont. A kis műszer megmutatja, hogy a népnyelvben Esthajnalcsillagnak hívott planéta a Holdhoz hasonlóan fázisokat mutat.
Megfelelő pillanatban végezve a megfigyelést, akár fél Vénuszt, vagy egészen vékony Vénusz-sarlót is észlelhetünk. A bolygóknak a Holddal, egy-egy fényesebb csillaggal, ritkábban egymással történő együttállásai a városi égen is látványosak, sőt, városi életképpel kombinálva kiváló fotótémákat biztosítanak. Az együttállás azonban nem jelent fizikai kapcsolatot, mindösszesen annyit, hogy egy-egy égitest alkalomszerűen az égbolt azonos irányában tűnik fel.
Ha szoros (azaz néhány fokos, esetleg annál is közelebbi) az együttállás, a laikusok számára is feltűnőek, a tudományos szempontokon túli, valódi esztétikai élménnyel szolgálnak. A csillagképekhez hasonlóan itt is tudnunk kell, sorsunkat semmilyen módon nem befolyásolják ezek az együttállások.
Csillagászati ismeretterjesztő kiadványok, illetve csillagásztörténeti munkák gyakran foglalkoznak azzal, melyek azok a fontosabb felszíni képződmények, amik szabad szemmel is láthatók Földünk hűséges kísérőjén, a Holdon, illetve hogy ezekbe milyen élőlényeket, alakzatokat képzeltek a régmúlt korok emberei.
Ezek a szabad szemmel is jól látható sötét színű, bazaltos anyaggal fedett úgynevezett mare területek,
kiterjedt medencék, melyek hatalmas előbolygók, valamint kisbolygók becsapódása révén születtek.
A holdtengerekben azonban sohasem hullámzott víz, halak sem úsztak benne, mindösszesen a régi idők megfigyelői keresték a távolban is a földi világ jellegzetességeit. Megfigyelésük a fényszennyezett városi égen is könnyűszerrel lehetséges.
Egy hatszoros nagyítású binokulárba pillantva már feltűnik a holdsarló csipkézettsége,
egy nyolc, vagy tízszeres nagyítású látcsővel pedig számos részletet, hegyláncokat és krátereket is megfigyelhetünk a Hold felszínén, az úgynevezett terminátor, vagyis a fény-árnyák határ közelében.
A korai holdsarló megfigyelések is az amatőrcsillagászati tevékenységek közé tartoznak. Gyökerei a régmúltba, az ókori civilizációkig nyúlnak. Az akkor élt (csillagászatban élenjáró) kultúrnépek egy része a Hold járására alapozott naptárt használt, és így szükséges volt az újhold kezdetének minél pontosabb meghatározására. Így az akkori „észlelők" voltak azok az úttörők, akik a holdsarlót már tudatosan keresték az égen.
A megfigyeléshez semmilyen optikai segédeszközre nincs szükségünk, bár egy binokulár segítséget jelenthet a vékony sarló megtalálásában. A műkedvelő csillagászati gyakorlatban a holdsarlót újhold után, 48 órán belül kell megpillantani.
A népnyelv által hullócsillagoknak nevezett meteorokat sokszor láthatunk alkalomszerűen az égen, de számos olyan meteorraj létezik, amely az esztendő egy adott időszakában látványos „hullócsillag záport" eredményez. Tegyük hozzá, ahogy a holdtengerek sem tartalmaznak vizet, ugyanúgy a meteoroknak sincs köze a csillagokhoz.
A meteorzáporok idején óránként akár százas nagyságrendben figyelhetünk meg felvillanásokat. A leglátványosabb, és olvasóink által is bizonyára ismert raj az augusztusban jelentkező Perseidák. A maximum éjszakán (valamint az ezt megelőző és követő napokban) azok a meteoroidoknak nevezett, néhány milliméteres–centiméteres kozmikus porszemcsék érik el Földünk légkörét, amelyek a levegővel súrlódva felizzanak és elpárolognak, létrehozva a meteorjelenséget.
Az éjszakai égbolt legfényesebb égitestjeinél is ragyogóbb hullócsillagokat – találóan – tűzgömbnek vagy bolidának nevezik.
Augusztusban jó eséllyel ilyeneket is megfigyelhetünk.
Bár egy-egy meteoroid-szemcse kisméretű, és a többségük nem éri el a földfelszínt, összességben így is naponta átlagosan több ezer tonna kozmikus eredetű anyaggal gyarapodik a bolygónk.
A lehullott darabokat meteoritoknak nevezik. De találhatunk köztük nagyobb méretűeket is, melyek képesek voltak túlélni a hatalmas sebességű légköri zuhanást: anyaguk kő és vas, illetve ezek különböző átmeneti típusai.
Érdekes módon a kissé párás, fátyolfelhős ég is szolgálhat látnivalóval. Kedvező körülmények és szerencsés megfigyelés esetén egy 22 fokos átmérőjű, hatalmas égi „gyűrű", azaz holdhaló tűnhet fel a Hold körül. A jelenséget a felsőlégkörben lebegő jégkristályok fénytörése okozza.
Mindez a nappali égen is lejátszódhat, amikor naphaló megpillantására lehet esélyünk, de ez jóval kevésbé feltűnő, jellemzően a gyakorlottabb észlelőknek mutatják meg magukat.
Ugyanakkor a halójelenségek egy másik fajtája, a központi égitestünket megtévesztően utánzó légköroptikai tünemény, a melléknap zavarba ejtően hasonlatos lehet az „eredetitől", azaz a „valódi" Naptól meghatározott (szög)távolságra, annak jobb- és/vagy bal oldalon feltűnve.