Japán, a legerősebb kelet-ázsiai hatalom uralkodó militarista köreit sértették azok az egyezmények, amelyek korlátozták az ország hatalmát, mert szerintük ezek „a japán érdekek kiárusítását" jelentették. A legfájóbb pont az 1922-es washingtoni haditengerészeti egyezmény volt, amelyet a tengeri haderő csökkentéséről írt alá Japán mellett Olaszország, Franciaország, az Egyesült Királyság és az Egyesült Államok. Az akkor a költségvetési kiadások visszafogását tervező japán kormány számára jól jött az egyezmény elfogadása, de az 1930-as évekre ezt már mindenki elfelejtette.
A szegény családokból származó, fiatal tisztek militarizmusa, az általuk képviselt szélsőséges eszmék megjelenése, illetve egyes tábornoki csoportok előre törése nyomán a tisztikar egyre agresszívebben viselkedett. Japán 1931-ben megtámadta Mandzsúriát, később Kínát. 1934-ben kilépett a Népszövetségből, majd semmisnek nevezte a washingtoni haditengerészeti egyezményt. Az agresszió része nem csak a nyersanyaghiány ellensúlyozására külföldön indított háború volt, hanem belföldön a politikai gyilkosság is:
1932-ban megölték Inukai Cujosi kormányfőt, mert kormányzati ellenőrzést akart a Kvantung-hadsereg fölött. 1936-ben pedig Takahasi pénzügyminisztert gyilkolták meg,
aki megvágta a katonai költségvetést. Az utóda persze már megadta azt a pénzt, amit a haderő követelt.
A hadsereg belső ereje folyamatosan nőtt, olyannyira, hogy 1940-ben Japánban betiltották az összes politikai pártot. Az ország teljes egészében a tisztek kezére került.
A hódító tervek megvalósításához hatalmas fejlesztésbe kezdett a japán flotta is. Mivel a haditengerészeti szakértők megállapították, hogy a japán hajógyárak nem tudnak lépést tartani az amerikai hajógyártással, a méretre helyezték a hangsúlyt.
Ha már nem lehet annyi csatahajónk, a mieink legyenek nagyobbak és erősebbek.
1937. november 4-én lefektették egy új hajóosztály első egységének gerincét a hirosimai kikötőben. Az új hajó olyan hatalmas volt, hogy a dokkot egy méterrel ki kellett mélyíteni és a hosszát is meg kellett növelni. 350 tonna emelésére képes darukat is felszereltek, mert soha nem látott méretű acélelemeket kell majd ráemelni a hajótestre. Hogy senki ne tudja, mi is épül ott, egy óriási, mai szóval könnyűszerkezetes tetőt építettek a szárazdokk fölé.
Az új hajó neve Jamato volt.
A Jamato és a testvérhajója, az 1942-ben elkészült Muszasi megtestesítette a mindent eldöntő ütközet elméletének, a kantai kesszennek megfelelő csatahajót. Ez az elmélet részben egyes történelmi összecsapásokon, pl. a trafalgari ütközeten, részben pedig a viszonylag friss japán tapasztalaton, a csuzimai orosz-japán csatán alapult.
Ez utóbbi esetben, 1905-ben az orosz cári kormány a Balti Flottát a Csendes-óceánra vezényelte. Az orosz flotta a fél világot megkerülve, állandó logisztikai problémáktól küszködve, a szén- és élelmiszerhiánytól frusztráltan, éhes és fáradt tengerészekkel érkezett meg a Koreai-félszigethez. Itt várta őket a jól felszerelt, jól kiképzett, korszerű taktikát és stratégiát alkalmazó japán különítmény. A csatában a kisebb japán flotta szétverte a hatalmas orosz hajóhadat:
5000 ezer orosz matróz meghalt, és ennél is több megsebesült, továbbá elveszett 21 orosz hajó, köztük 8 csatahajó, míg a japánok kb. 110 halottat és három kisebb hajót vesztettek.
A második világháborúra így a japán haditengerészeti stratégákban az a meggyőződés alakult ki, hogy a kevesebb, de erősebb japán csatahajó egy mindent eldöntő ütközetben bármilyen ország flottáját le tudja győzni az óceánon.
A két szuperhajó megfelelt ezeknek a terveknek. A súlyuk 72 ezer tonna volt, ez 7,200 (!) darab szóló BKV-busz tömegének felel meg. Több mint másfélszer voltak nehezebbek, mint a Titanic. A hosszúságuk 263 méter volt, ez közel 3 focipálya hosszával egyenlő.
Naojosi Isida, a Jamato egyik tisztje így emlékezett:
Amikor először megláttam, egyszerűen nem hittem a szememnek. A belső térben, a folyosókon nyilak mutatták, hogy merre van a hajó orra és a tatja, különben egy perc alatt eltévedt mindenki. Az első néhány napban segítség nélkül egyszer sem találtam meg a szállásomat a hajón. Büszkék voltunk a Jamatóra, és azonnal harcba akartunk indulni rajta az amerikaiak ellen.
A két csatahajó olyan műszaki megoldásokat vonultatott fel, amelyek ma is egyedülállók. A három óriási ágyútornyuk egyenként 2730 tonna súlyú volt, ami azt jelenti, hogy egy torony önmagában nehezebb volt, mint egy második világháborús torpedóromboló. Az alábbi ábra az ágyútornyok méretét mutatja, a korszak legnagyobb tankjával, a német Tigrissel összehasonlítva. A tank mellett a csatahajók lövedéke látható:
A fő fegyverzet 46 centiméteres lövegekből állt, ezekből kilenc darabot helyeztek el a három toronyban. Ezek máig a legnagyobb kaliberű fedélzeti ágyúk. Az ágyúcsövek egyenként 145 tonnát nyomtak (kb. négy megrakott kamion súlya), és 1,400 kilós (egy mai átlagos autó tömegének megfelelő) lövedékeket lőttek elképesztő távolságra: 42 kilométerre.
A két csatahajó páncélzata is lenyűgöző volt. A tornyok elején 65 centi vastag volt az acél, a hajó oldalán 41 centi. A fedélzetet 20 centi páncél védte, a válaszfalak 34 centis acélból készültek. A hajó közepén levő parancsnoki állást 50 centiméter páncélréteg borította.
A védelem megfelelő volt 21-32 kilométerről kilőtt, 46 centis páncéltörő lövedékek ellen, illetve ellen kellett álljon a 3400 méter magasról ledobott egytonnás bombák pusztító erejének is.
A két szupercsatahajó abban is különleges volt, hogy a japán mérnökök nem a hajók egészét páncélozták, hanem mindössze 55 százalékát. Ez a páncélozott középrész volt az ún. citadella. A hajótestben összesen 1147 kisebb-nagyobb helyiséget, rekeszt alakítottak ki, ezek bonyolult elárasztási rendszerrel rendelkeztek. Ez azt jelentette, hogy a hajó úszóképességét és stabilitását sok találat esetén is meg lehetett őrizni, mert ezeket a rekeszeket olyan mértékben lehetett tengervízzel, ballaszttal feltölteni, ahogy a sérülések megkívánták. Vagyis a Jamato és a Muszasi a nem páncélozott részek súlyos sérülése esetén is harcképes maradt volna. Az ábrán piros vonal határolja a páncélozott részeket:
A hajógépek teljesítmény összesen 150 ezer lóerő volt, ez egy 110 MW-s erőműnek felel meg. A két kolosszus így 27 csomós (50 km / óra) sebességgel haladhatott a tengeren. A személyzetük 2800 főből állt.
A Jamato és a Muszasi máig a világ legnagyobb csatahajói. Csak az amerikai flotta jelenlegi repülőgép-hordozói nagyobbak náluk.
Arról, milyen bevetéseken vettek részt a szupercsatahajók, a következő oldalon olvashatnak. Kérjük, lapozzanak!