Összeütközött egy amerikai és egy orosz atom-tengeralattjáró

Grafika a rakéták vízalatti indításáról

A hidegháború időszakában a legforróbb hadszíntérnek az óceánok és tengerek számítottak. A szárazföldön a két fél nem kockáztatott, és bár a levegőben a vadászpilóták gyakran hajmeresztő mutatványokkal zaklatták az ellenfél repülőit, sőt, előfordult, hogy le is lőtték egymást, ezek az esetek nem növelték a világháborús kockázatot. A tengeralattjárók egymás elleni akciói azonban óriási kockázatot jelentettek, mert mindkét fél stratégiai jelentőségűnek tartotta a tengeralattjáróit. A ballisztikus rakétahordozók a nukleáris elrettentés fontos eszközei ma is, és ezek fenyegetése az anyaország fenyegetésével egyenlő. A feszültséghez hozzájárult, hogy mindkét fél minél több információt meg akart tudni a másik legújabb tengeralattjáróiról, ezért a víz alatt gyakran extrémen megközelítették egymást. Azt, hogy milyen közelről tudták követni a másikat, gyakran a víz alatt készített fotókkal igazolták. Ebből fakadt az a sok összeütközés, amelyről sem a Szovjetunió, sem az Egyesült Államok nem beszélt szívesen.

A Spectre és a Petropavlovszk balesete

A brit HMS Sceptre vadász-tengeralattjáró esetét tárták fel talán a legrészletesebben, már ami a nyilvánosság számára elérhető részleteket illeti. David Forghan, a tengeralattjáró fegyverzeti tisztje ugyanis 1991-ben egy brit tévéműsorban elmondta, mi történt.

A Delta-osztályú ballisztikus rakétahordozók a Szovjetúnió megszűnése után is szolgálatban maradtak Forrás: Lev Fedoseyev/TASS/Lev Fedoseyev

A szovjet K-211 Petropavlovszk egy óriási, Delta-osztályú ballisztikus rakétahordozó volt. 1981 május 23-án 50 méteres mélységben, ami nem számít nagynak a tengeralattjárók esetében, kb. 15 kilométer per óra (9 csomó) sebességgel haladt a Barents-tenger jeges vizében. A 155 méter hosszú hajó a torony mögötti, szögletes dobozszerű részben hordozta a 16 db. R-29R atomrakétát, amelyek egyenként három nukleáris robbanófejet szállíthattak 6 ezer kilométernél is messzebbre.

A K-211 feladata sokkolóan egyszerű volt:

csendben kellett cirkálnia a sarkvidéki vizeken, készen a rakétái kilövésére, ha kitörne a harmadik világháború.

A szovjet flotta a ballisztikus rakétahordozók számára „bástyákat" alakított ki az úszó jég térségében, ahol a tengeralattjárók biztonságban elrejtőzhettek. Ezeket az övezeketek szovjet vadász-tengeralattjárók, felszíni hajók és tengeri felderítőgépek védték.

Grafika a rakéták vízalatti indításáról Forrás: Business Insider

A NATO épp ezért szintén állomásoztatott tengeralattjárókat a térségben, amelyek háború esetén megpróbálták volna még az előtt elsüllyeszteni a szovjet tengeralattjárókat, hogy azok kilőhették volna a rakétáikat. A tét tehát óriási volt.

A szovjet kapitány természetesen tisztában volt vele, hogy a közelben leselkedhet ellenséges tengeralattjáró, ezért időről-időre 180 fokos fordulatot tett a hatalmas hordozóval.

Ilyenkor az orrban elhelyezett MGK-400 Rubikon nevű szonárral azt ellenőrizték, nem oson-e éppen utánuk egy ellenséges vadász-tengeralattjáró, a saját nyomvonalukon, amely vakfoltot jelentett a szovjet hajó számára.

A Jekatyerinburg orosz tengeralattjáró szonárja, hangradarja. A hatalmas, henger alakú berendezés a hidrofon Forrás: Reddit

A Petropavlovszk tehát ismét megfordult és visszafelé haladt. A hidrofonok nem érzékeltek semmit a tenger természetes zajain kívül, úgyhogy újra irány váltott, hogy felvegye az eredeti kurzust.

19:51-kor hirtelen megrázkódott a hatalmas tengeralattjáró.

Három, rövid ideig tartó ütést éreztek a matrózok, és háromszor hallottak fémes, csikorgó hangot.

A kapitány azonnal periszkópmélységbe emelte a hajót. Ahogy a Petropavlovszk emelkedett, hajócsavar zaját rögzítette a szonár, 127 fokos irányból. A szonárkezelők tengeralattjárónak minősítették a zajforrást, amely gyorsan távolodott.

A szovjet tengerészek már a felszínen megvizsgálták a hajótestet, és észrevették, hogy a tatnál valami sérülést okozott a hangelnyelő gumicsempéken. Ezek a szintetikus lapok a tengeralattjárót érő hangradar-hullámok visszaverődését, így a tengeralattjáró felfedezését gátolják.

De megsérült a hátsó hidrofon és a mélységi kormánylapátok is. Az is kiderült, hogy kilyukadt egy ballaszttartály, és hogy fémdarabok ékelődtek be a jobb oldali hajócsavar tollaiba.

Ezek együttesen hajógyári javítást igényeltek.

A szovjet vizsgálat azt állapította meg, hogy egy amerikai Sturgeon-osztályú tengeralattjáró volt, amelyik felemelkedés közben, alulról nekiütközött a szovjet hajónak.

Az ütközés utén nem sokkal a brit sajtó arról írt, hogy egy brit vadász-tengeralattjáró sérülten tért vissza Devonport kikötőjébe, mert „nekiütközött egy jéghegynek".

Az HNMS Sceptre brit atom-tengeralattjáró irányítóterme Forrás: Imperial War Museum

Mint kiderült, a HMS Sceptre nem jégheggyel ütkzött, hanem a szovjet rakétahordozóval, amelyet a baleset előtt már jó ideje csendben követt.

A brit hajó azonban nem lassított, vagy nem tért ki, amikor a Petropavloszk irányt váltott, így utolérte és hátulról nekiütközött.

Az egyik szovjet hajócsavar belevágott a brit tengeralattjáró borításába, és 8 méteren hosszan felszakította, majd a tornyán is sérülést okozott.

Amikor ütköztünk, a zajt a tengeralattjáró orrán hallottuk először, és a zajforrás közeledett felénk, akik a toronyban voltunk. Olyan volt, mint amikor egy autó karosszériáján végighúznak egy csavarhúzót. Mindannyian úgy éltük meg, hogy egy örökkévalóságig tartott, amíg ez az óriás csavarhúzó végigszántotta a hajónkat, pedig csak néhány másodperc lehetett. A hajón mindenki elfehéredett.

Az ütközés beindította a reaktor automatikus leállításának folyamatát a brit tengeralattjárón, de a kapitány a háborús esetekben engedélyezett módon, kézi vezérléssel lekapcsolta a nukleáris biztonsági rendszert. Így a Sceptre-nek megmaradt a „motorja", így továbbra is a víz alatt maradhatott. A Sceptre két napig távolodott az ütközés helyszínétől. A szonárkezelők azt hitték, hogy a szovjetek üldözik őket.

Szonárkezelő figyeli a hangradar képernyőit a brit Sceptre atom-tengeralattjárón Forrás: Imperial War Museum

A sérülés nagysága a felszínen lett egyértelmű a legénység számára. Michael Cundell altiszt így beszélt erről:

A sérülés az első menekülőnyílástól 15 centire húzódott. Ha a szovjet hajócsavar eltalálja a nyílás fedelét, és megsérti, a hajóorrba rengeteg víz zúdult volna be. És ha egy tengeralattjáróban vízbetörés történik, az nem csak a hirtelen súlynövekedés miatt életveszélyes, hanem mert a víz tönkretehet létfontosságú berendezéseket. Valószínűleg elsüllyedtünk volna.

A Sceptre éjjel hajózott be Devonport kikötőjébe, hogy senki ne lássa. A matrózok vászonnal és fekete festékkel próbálták álcázni a sérülést. A javításkor a hajótestbe ékelődve megtalálták a szovjet hajócsavar egy darabját.

A hidegháború után

Az amerikai és szovjet, illetve később orosz tengeralattjárók a hidegháború lezárultával is gyakran kerültek túl közel egymáshoz, mert a feladat nem változott: minél többet megtudni az ellenfélről, minél több adatot gyűjteni a tengeralattjárói működéséről, zajáról, hogy háború esetén könnyen meg lehessen találni az ellenséges ballisztikus rakétahordozókat az óceánokon. A kémakciók sem szűntek meg, az amerikai flotta igyekezett továbbra is poloskákat helyezni a szovjet-orosz tenger alatti kommunikációs kábeleken. A lehallgatási műveletekről korábban részletes cikket közöltünk itt, az Origón.

Az orosz Kosztroma vadász-tengeralattjáró tornya súlyosan megsérült, amikor alulról nekiütközött a USS Baton Rouge rakétahordozónak Forrás: Reddit

Ennek megfelelően 1992-ben és 1993-ban is történtek ütközések. Egyik esetben sem sérült meg végzetesen egyik érintett tengeralattjáró sem.

A tengeralattjáró-karambolok egy különös esete 2009-ben történt, amikor a brit HSM Vanguard és a francia Le Triomphant ballisztikus rakétahordozók ütköztek 9ssze az Atlanti-óceánon. Szövetségesek tengeralattjáróiról, nem pedig háború esetén ellenségek hajóiról volt szó. Mindkét ország védelmi minisztériuma megpróbálta eltussolni az ügyet. A francia kormány azzal indokolta a víz alatti karambolt, hogy a modern atom-tengeralattjárók túl halkak, így nem hallották meg egymást.