A polinéz társadalmak gyorsan vándoroltak kelet felé és a régió szinte minden szigetén létrehoztak településeket, beleértve Szamoát és Tongát, Rapa Nuit (Húsvét-szigetet) keleten, Hawaiit északon és Aotearoát (Új-Zélandot) délen. A 180. hosszúsági körtől nyugatra eső polinéziai vándorlásokkal kapcsolatos ismereteink azonban továbbra is korlátozottak.
A Centre National de la Recherche Scientifique multidiszciplináris tanulmánya a Vanuatun, a Salamon-szigeteken és a Karolina-szigeteken gyűjtött, „adze" vagy szalukapa (ősi famegmunkáló eszköz, ahol a szerszám éle merőleges a nyélre) néven ismert kőtárgyak geokémiai jellemzőit elemezte. A kutatók a leletek geokémiai és izotópos összetételét összehasonlították a térségben található referenciális természetes kőzetekkel és régészeti kőfejtőkkel, ami után
sikerült meghatározniuk a geológiai forrást, amivel jobban megértették a Csendes-óceán nyugati részén, Melanéziában és Mikronéziában élő polinéziai társadalmak közötti kapcsolatokat, amelyeket általában „polinéziai kiugrónak" neveznek.
A tudósok által vizsgált nyolc szalukapa vagy szalukapa-töredék közül hatot az amerikai Szamoán elhelyezkedő Tutuila-szigeten található Tatagamatau kőfejtő-komplexumhoz vezettek vissza, amely több mint 2500 kilométerre van a polinézek őshazájától.
A tatagamatau szalukapák a Nyugat- és Kelet-Polinéziában leginkább elterjedt tárgyak közé tartoztak, miközben a Taumako és Emae eszközök forrása a Kelet-Polinézia betelepüléséhez vezetőhöz hasonló, nagy távolságokra irányuló mobilitásra utal
– mondta Aymeric Hermann, a Centre National de la Recherche Scientifique munkatársa a HeritageDaily online tudományos portálnak.
A kutatócsoport kiemelte: az ilyen szigetközi kapcsolatok azt jelzik, hogy a polinéziai hajósok fontos szerepet játszhattak a nagy távolságú utazásokban a Csendes-óceán nyugati részén. Emellett valószínűleg
kiemelkedő jelentőségük volt a Krisztus utáni utolsó évezredben a csendes-óceáni szigetek társadalmainak mozaikja között az olyan különleges anyagi kultúra tárgyak és technológiák elterjedésében, mint a kagylós szalukapák, a hátpántos szövőszék és az obszidiánhegyek.
Egy közelmúltban végzett tanulmány egy obszidián szárú nyílhegyről számol be, mint a
Kapingamarangi-szigeten talált fő örökségről, amelynek geokémiai jele megegyezik az Admiraltiesben található Lou-szigeten található obszidiánforrással
– tette hozzá Hermann. – Ez egy izgalmas lelet, amely visszhangozza egy bazaltpehely azonosítását, amelyet ugyanezen az atollon találtunk a szárazföldi Új-Britanniából.
A csendes-óceáni térségben a geokémiai forráskutatás különösen sikeresnek bizonyult a kőleletek forrásainak felkutatásában, valamint bizonyos tárgyak távoli szigeteken és szigetcsoportokon keresztül történő szállításának nyomon követésében.
A szigetek közötti hosszú távú utazások ilyen tárgyi bizonyítékai azt mutatják, hogy a csendes-óceáni szigetek társadalmai soha nem voltak teljesen elszigetelve egymástól. Ezek a kölcsönhatási minták pedig központi szerepet játszanak a csendes-óceáni kulturális rendszerek mélyen összefonódó történetének megértésében.