A jaltai konferencia döntésének megfelelően a náci Harmadik Birodalom kapitulációja után Németországot az antifasiszta szövetségesek négy megszállási övezetre osztották fel. Berlin ugyan a szovjet zónában feküdt, de a főváros esetében is hasonlóképpen jártak el. Az egykori szövetségesek a hidegháború hajnalán vetélytársakká váltak, ellentéteik pedig Németország esetében váltották ki a legnagyobb feszültséget.
A jaltai tervekben a felosztás csak átmeneti megoldásként szerepelt, a valódi tét az volt, hogy a majdan bekövetkező újraegyesítés kinek az irányítása alatt megy végbe.
A szovjet és a nyugati fél közti ellentétek miatt 1948 márciusában beszüntette tevékenységét a Németország egészére vonatkozó kérdésekben döntő Szövetséges Ellenőrző Tanács. 1948. június 20-án a francia, angol és amerikai megszállási övezetekből létrejött Trizóniában valutareformot hajtottak végre, az új pénz Berlinben is forgalomba került.
A német márka bevezetését a Szovjetunió a potsdami egyezmény megsértésének értelmezte, és bejelentette, hogy a saját megszállási területén másik fizetőeszközt (Ostmark) bocsát ki.
A Vörös Hadsereg a márka bevezetése után lezárta a Berlinbe vezető autópályát, leállt a hajó-, majd a vonatforgalom, június 24-re pedig a város teljes blokád alá került. Néhány nappal később
a szovjet zónában álló erőművek nem látták el árammal a város nyugati felét, és a lakosságnak szánt élelmiszer-szállítmányok sem juthattak be. Sztálin abban reménykedett, hogy ha a nyugat-berliniek életkörülményei leromlanak, egykori szövetségesei előbb-utóbb kénytelenek lesznek távozni a városból.
A nyugatiak jogi alapra nem tudtak hivatkozni, mert szerződésben nem rögzítették, hogy Berlin ellátása érdekében a szovjet megszállási területen át vezető utakat használhassák. A blokád kezdetén Nyugat-Berlinnek 36 napra elegendő élelmiszerkészlete és 45 napra elegendő széntartaléka volt.
Az akció megdöbbentette a nyugati szövetségeseket, akik első lépésként ellenblokádot jelentettek be, leállították a saját megszállási zónáikból keletre irányuló, főként nyersanyagokat szállító vonatokat.
Harry Truman amerikai elnök a válságos helyzetben is megőrizte hidegvérét, és a háborús konfliktus elkerülése érdekében nem adott engedélyt Lucius D. Clay tábornoknak, az amerikai zóna parancsnokának a fegyveres fellépésre. Ez egyébként sem kecsegtetett volna sikerrel, hiszen a kis létszámú amerikai helyőrséget elképesztő túlerőben lévő szovjet hadsereg vette körül.
Berlint azonban nem hagyhatták sorsára, ezért az egyetlen utat, a légihíd létesítését választották. Ennek megszervezése nem ment könnyen: a franciák erői Indokínában voltak lekötve, a csapatkivonások miatt a Trizóniában kevés volt az amerikai katona és még kevesebb a repülőgép.
A brit és az amerikai hadsereg kapacitása csak napi 700 tonna volt, miközben a berliniek legszűkösebb ellátása is 5000 tonnát igényelt.
Clay tábornok jelezte is Berlin polgármesterének, hogy az emberek a legkedvezőbb esetben is fázni fognak és éhesek lesznek, nagy szükség lesz a kitartásukra.
A szállítások újabb gépek bevonásával kezdődtek el, a repülők egy évekkel korábban aláírt szerződés alapján három, egyenként húsz mérföld széles légifolyosón érhették el Berlint.
Az első - vizet, élelmiszert, fűtőanyagokat és orvosságot szállító - gépek 1948. június 26-án landoltak a Tempelhof repülőtéren, a következő napokban egyre több ellátmány érkezett.
Az amerikai-brit zónából négy-öt percenként szálltak fel a gépek, a hatékonyság érdekében a pilóták a repülőtéren nem is hagyhatták el a fedélzetet.
A szovjetek idővel zavarni kezdték a gépek rádióadásait, vagy éppen mellettük repülve a levegőbe lőttek. Bevetették a propagandafegyvert is, élelmiszerjegyekkel próbálták rávenni a berlinieket, hogy költözzenek a város keleti részébe, végül a városházát elfoglalva próbálták megakadályozni Ernst Reuter polgármester újraválasztását.
Időközben a franciák is bekapcsolódtak, és 90 nap alatt repülőteret építettek a Tegel-tó partján, a város északnyugati szélén.
A légihíd a telet is átvészelte, noha akadt nap, amikor csak egy gép tudott leszállni. 1949 húsvétján az amerikaiak erődemonstrációt rendeztek: 24 óra alatt 1383 felszállással 13 ezer tonna szenet szállítottak a városba. Még édességet is vittek a gyerekeknek, a gép meg is kapta a mazsolabombázó nevet.
Sztálin ekkorra már ráébredt, hogy sem Nyugat-Berlin léte, sem a márka nem jelent közvetlen veszélyt számára, a blokád viszont tovább rontotta a Szovjetunió egyébként sem nagy népszerűségét.
A blokádot 318 nap után, 1949. május 12-én feloldották, de a légihíd szeptemberig fennmaradt.
Légi úton összesen 2,3 millió tonna szállítmány jutott el Berlinbe 278 228 felszállás során. A hadműveletben 31 amerikai és 39 brit katona vesztette életét, 17 amerikai és 8 brit gép zuhant le, az emberfeletti küzdelem 224 millió dollárt emésztett fel.
Németország megosztottsága néhány nappal később négy évtizedre intézményesült: 1949. május 23-án kihirdették a nyugati megszállási övezetekben létrejött Német Szövetségi Köztársaság alaptörvényét, október 7-én pedig a szovjet zónában kikiáltották a Német Demokratikus Köztársaságot.
A 2008-ban megszűnt Tempelhof repülőtér helyén Berlin emlékművel tiszteleg az áldozatok előtt, a berlini blokád történetét pedig több regényben és filmben is feldolgozták.
(MTVA Sajtóarchívum)