Nézze meg a sporthíreket is
Iratkozzon fel hírlevelünkre Nézze meg a sporthíreket is
Warren Gamaliel Harding 1865. november 2-án született egy Ohio állambeli nyolcgyermekes, hívő metodista farmercsaládban. Egy Marion nevű kisvárosban nőtt fel, ahol iskolaévei után egy évig tanított, majd megvette és felvirágoztatta az addig a csőd szélén egyensúlyozó helyi újságot. Harding belevetette magát a társasági életbe, jótékonykodott, szinte minden egyesület vezetőségének tagja volt, még a helyi zenekart is ő szervezte meg. A szívélyes és szívesen, bár nem túl jól szónokló fiatalembert mindenki kedvelte, így 1899-ben republikánus színekben indulva is bekerült az alapvetően demokrata beállítottságú állam szenátusába.
Két ciklus után, 1904-ben Ohio állam helyettes kormányzója lett, de 1909-ben alulmaradt a kormányzóválasztáson.
Harding a Republikánus Pártban egyre nagyobb ismertségre és befolyásra tett szert, s 1914-ben beválasztották a washingtoni törvényhozás felsőházába. A szenátusban, amelyet ő maga „nagyon kellemes helynek" nevezett, több szavazást mulasztott el, mint amennyin részt vett, nem foglalt állást a nők választóga és az alkoholtilalom ügyében zajló vitákban - igaz, ezzel ellenségeket sem szerzett magának.
A párton belül a kompromisszumok embereként lett ismert, és 1920-ban, amikor az esélyes jelöltek közötti küzdelem patthelyzetet eredményezett, ő lett a republikánusok elnökjelöltje.
Az első világháborúba belefáradt, az Egyesült Államok világpolitikai szerepvállalását ellenző amerikaiak a "Visszatérés a normális állapotokhoz" jelszóval kampányoló Hardingra voksoltak, s ő földcsuszamlásszerű győzelmet aratott az 1920. novemberi elnökválasztáson.
Harding épp az ellenkezőjét ígérte, mint a külpolitikában aktív, de a belpolitikában és gazdasági téren egyre több nehézséggel szembekerült elődje, Woodrow Wilson. Kijelentette: „Amerika nem kér részt a világ sorsának irányításából", és ennek megfelelően cselekedett. Az Egyesült Államok nem lépett be az éppen Wilson által vizionált Népszövetségbe, 1921-ben különbékét kötött Németországgal és kivonta megszálló csapatait az országból.
1922-ben a washingtoni konferencián rendezték a csendes-óceáni kérdéseket és nemzetközi egyezség született a haditengerészeti kiadások korlátozásáról.
Elnökként csökkentette az adókat, létrehozta a költségvetési hivatalt, a hazai ipar védelmében megemelte a védővámokat, korlátozta a bevándorlást, elindította az első gyermekjóléti programot és a polgárháború óta első elnökként beszélt Délen a feketék jogairól. Mindezt azonban elhomályosították a kabinetjét övező sorozatos korrupciós botrányok. Harding ugyanis úgy nézett ki, ahogy az amerikai elnököket elképzelik, de gyenge jellem volt, aki nem tudott nemet mondani a kormányzati funkciókat megszálló barátainak.
Az „ohiói banda", ahogy a sajtó elnevezte őket, gátlástalanul tömte zsebét, a belügyminiszter például arról lett hírhedt, hogy az amerikai történelemben első kabinettagként került később börtönbe korrupció miatt.
Bár soha nem tudták bebizonyítani, hogy magának az elnöknek köze lett volna ezekhez a manipulációkhoz, helyzete mégis megrendült.
A betegeskedő elnök a közvélemény támogatását keresve országos körútra indult, amelyről hazatérőben ételmérgezés miatt rosszul lett, és 1923. augusztus 2-án, San Franciscóban egy szívroham végzett vele. Harding ekkor 57 éves volt, az elnöki hivatalt 2 évig és 151 napig töltötte be, utódja Calvin Coolidge alelnök lett.
Az elnök váratlan halála és az a tény, hogy tetemét már aznap bebalzsamozták, számtalan pletykára adott okot: a legelterjedtebbek szerint öngyilkos lett, avagy felesége (Florence Harding) mérgezte meg, hogy elkerülje a vád alá helyezést a kormányzati korrupció miatt.
Harding nevéhez több érdekesség fűződik: ő volt az első lapkiadó, akit elnökké választottak, az első elnök, akinek beszédét a rádió országosan közvetítette, az első elnök, aki járt Alaszkában, ő érkezett elsőként gépkocsin az elnöki beiktatásra és ő volt az első azon elnökök hosszú sorában, akik saját ízlésük szerint alakították át az Ovális Irodát a Fehér Házban. Gyermeke nem volt, de legendásan szerette Airedale terrierjét: a Laddie Boy névre hallgató kutyának külön helye volt a Fehér Ház kabinettermében, ahol végigaludta a kormányüléseket.
Harding - akinek magának is volt riporteri gyakorlat a háta mögött - folytatta a Wilson által bevezetett elnöki sajtótájékoztatók gyakorlatát, de – korát megelőzve – előzetesen írásban kérte a kérdéseket, és csak a neki tetszőket válaszolta meg.
A maga korában igen népszerű Harding megítélése halála után gyorsan romlott, és ma az egyik leggyengébb teljesítményt nyújtó elnökként tartják nyilván.
Bár hivatali ideje tele volt botrányokkal, Harding felkarolta a technológiát, és érzékeny volt a kisebbségek és a nők helyzetére.
„Amerika jelenlegi szükséglete nem a hősiesség, hanem a gyógyítás; nem nostrumok, hanem normalitás; nem forradalom, hanem restauráció; nem izgatás, hanem igazítás; nem műtét, hanem derű; nem a drámai, hanem a szenvtelen; nem kísérletezni, hanem egyensúlyozni; nem elmerülés a nemzetköziségben, hanem megmaradás a diadalmas nemzetiségben..." – jelentette ki már a jelölése előtt a leendő amerikai elnök, amit a Fehér Ház hivatalos weboldala, a WhiteHouse.gov idéz.
Egy demokrata vezető, William Gibbs McAdoo Harding beszédeit „nagyképű kifejezések seregének nevezte, amelyek ötletet keresve mozognak a tájon". De már a homályosságuk is hatásos volt, mivel Harding kijelentései bár burkoltak maradtak a Nemzetek Szövetségével kapcsolatban, ellentétben álltak a demokrata jelöltek, James M. Cox ohiói kormányzó és Franklin D. Roosevelt szenvedélyes keresztes hadjáratával.
Megszervezte a Citizen's Cornet Band-et, amelynek bejárása volt a republikánus és a demokrata gyűlésekre is.
Minden hangszeren játszottam, kivéve a csúszóharsonát és az E-lapos kornetet"
– jegyezte meg egyszer az Egyesült Államok 29. elnöke.
Harding rendíthetetlen republikanizmusa és élénk beszédhangja, valamint hajlandósága, hogy hagyja, hogy mások határozzák meg a politikáját, messzire vezették az ohiói politikában. Az állam szenátusában és főkormányzóként szolgált, és sikertelenül indult a kormányzói székért. Az 1912-es republikánus kongresszuson jelölő beszédet mondott Taft elnöknek. 1914-ben beválasztották a szenátusba, amelyet saját bevallása szerint „nagyon kellemes helynek" talált.
(MTVA Sajtóarchívum)
