Egy alig ismert, de csodálatos győzelem: a párkányi csata

A párkányi csatában János király és Károly herceg újabb súlyos vereséget mért az oszmán seregre

Az 1683. október 9-én véget ért párkányi csata jelentőségét egyes történészek még a Bécs felszabadításához vezető kahlenbergi ütközetnél is jelentősebbnek tartják. Az Esztergommal szemben a Duna túlsó partján fekvő település, Párkány határában 1683. október 7-e és 9-e között lezajlott összecsapásban ugyanis a Bécs alól visszavonuló török had olyan megrendítő erejű vereséget szenvedett el, ami megpecsételte a csaknem másfél évszázados magyarországi oszmán hódoltság sorsát is. Sobeieski János lengyel király és Lotaringiai Károly herceg egyesített keresztény serege a győzelmet kihasználva átcsapott a Dunán, és a 140 évig tartó török megszállás után felszabadította az ősi magyar érseki székhelyet, Esztergomot. A csatában az esztergomi érsek magyar lovas bandériumai is fényesen kitüntették magukat.

Megfakul a félhold ragyogása

A 17. század második felében határozottan úgy látszott, hogy az oszmán megszállás pusztításaiban és csatározásaiban a mind létszámában, mind pedig az anyagi javaiban alaposan megfogyatkozott magyarság még beláthatatlanul hosszú ideig lesz kénytelen elszenvedni a török hódoltság igáját. Az ígéretesnek indult 1664-es dunántúli hadjárat a Szentgotthárdnál aratott fényes keresztény győzelem ellenére sem hozott változást.

A szentgotthárdi csata egy 17. századi rézmetszeten Forrás: Wikimedia Commons/BÁNLAKY JÓZSEF: A Magyar Nemzet Hadtörténelme

Az I. Lipót császár és a Porta között létrejött vasvári béke Raimondo Montecuccoli tábornok seregeinek diadala ellenére nemcsak hogy szentesítette az addigi status quót, hanem még további területeket is átengedett a szultánnak. (A vasvári béke miatti általános felháborodás vezetett el az 1666-os Habsburg-ellenes magyar főúri konspirációhoz, a Wesselényi-összeesküvéshez, a szerk.)

Raimondo Montecuccoli gróf, császári tábornok, a szentgotthárdi csata győztese Forrás: Wikimeia Commons

Az 1670-es években a bécsi udvart teljes egészében a rajnai háborúk, XIV. Lajos király francia seregeinek nyugati betörése kötötte le, ezért az eredendően papnak szánt és a háborúktól amúgy is irtózó Lipót császár arra törekedett, hogy az állandósult francia fenyegetéssel szemben legalább keletről biztosítsa be a birodalmat, ezért is igyekezett bármi áron fenntartani a békét a törökkel. Annak ellenére, hogy az Oszmán Birodalom éppen a 17. század derekára érte el a legnagyobb területi kiterjedését, a látszattal szemben a török impérium már korántsem volt olyan erős mint a nagy hódító szultánok, II. (Fatih) Mehmed, I. (Yavuz) Szelim, vagy I (Kanúni) Szulejmán idején.

I. Lipót német-római császár és magyar király portréja az 1680-as évekből Forrás: Wikimedia Commons/ Bernard von Block

A 17. század második felére az európai hadművészet és hadseregfejlesztés, nem különben a haditechnika fejlődése már jelentős erőfölényt eredményezett a létszámában kisebb, de a szervezettebb és jobban kiképzett keresztény seregek számára az oszmán hadakkal szemben. Ennek az erőfölénynek az egyik első kiemelkedő és igen nagy jelentőségű demonstrációja volt Bécs török ostromának a katasztrófába torkolló kudarca is.

"Allah földjévé" akarta tenni Bécset a nagyvezír

Az Oszmán Birodalom egyik utolsó nagy formátumú és koncepciózus hadvezére, Kara Musztafa pasa 1676-ban lett a török impérium nagyvezíre. (Az oszmán állami hierarchiában a szultán után a nagyvezíri méltóság állt a második helyen a hatalmi sorrendben, a szerk.) Kara Musztafa rendkívül nagyravágyó és ambiciózus oszmán főember volt, aki előtt példaképe, Szulejmán hódító politikájának a felélesztése lebegett. A nagyvezírt a keleten elért katonai sikerei nagyon elbizakodottá tették, és ez sarkallta arra, hogy Szulejmán sohasem megvalósult álmának, Bécs elfoglalásának ő legyen a beteljesítője.

Kara Musztafa volt a birodalom utolsó nagy formátumú nagyvezíre Forrás: Wikimedia Commons

1682-ben sikerült is rávennie IV. Mehmed szultánt az osztrák császárváros elleni hadjárat tervének támogatására, annál is inkább,

mert XIV. Lajos francia király szintén erre biztatta a Portát.

IV. Mehmed ezért elutasította I. Lipót ajánlatát az 1682-ben lejáró vasvári béke meghosszabbítására, és a háború mellett döntött. 1683 májusában minden korábbinál hatalmasabb, több mint 160 ezer fős török sereg indult el Drinápoly ( ma Edirne) alól a felvidéki területek és Bécs elfoglalására. A török sereg háromszáz zarbuzánt (ostromágyút) vitt magával Bécs falainak lerombolására.

XIV. Lajos a "Napkirály" portréja 1673-ból. Lajos szintén a Habsburg Birodalom megtámadására ösztönözte a szultánt Forrás: Wikimedia Commons/ Claude Lefèbvre - Les collections du château de Versailles

Kara Musztafa úgy vélte, hogy ekkora erővel könnyen beveszi az „aranyalmát" – ahogy a törökök Bécset hívták. A török készülődés hatására I. Lipót 1683 januárjában katonai szövetségi szerződést kötött II. Miksa Emánuel bajor választófejedelemmel, majd XI. Ince pápa közvetítésével, 1683. április elsején I. (Sobieski) János lengyel királlyal.

Az óriási oszmán had a Dunántúlon keresztülvonulva - és sok magyar mezővárost, kisebb települést kifosztva, illetve felégetve- július derekán ért Bécs alá.

IV. Mehmed felfuvalkodottságában nem kívánt Lipóttal tárgyalni Forrás: Wikimedia Commons

A török közeledésének hírére Lipót császár és az udvar sietősen Linzbe távozott, de nyolcvanezer bécsi polgár is nyugatra menekült az ekkorra már Ausztria területén rabló és fosztogató török és tatár könnyűlovasság elől.

Reménytelennek látszó helyzetből született fényes diadal

Bécs védelmét gróf Ernst Rüdiger von Starhemberg tábornok irányította, aki mintegy 12 ezer védő felett parancsnokolt. A védők rendkívül nehéz helyzetben voltak a hatalmas túlerővel szemben. A török nehéztüzérség folyamatosan ágyúzta a falakat, az aknászok pedig augusztusban többször is réseket robbantottak a védműveken.

Augusztus végén kritikusra fordult Bécs védelmezőinek helyzete Forrás: Pinterest

A török rohamokat Starhemberg gróf és védői minden esetben sikeresen visszaverték,

de augusztus végére a védők létszáma 5000 fő alá csökkent,

és ekkora már kifogyóban voltak mind az élelemből, mind pedig a lőszerből; csak napokon múlott az ellenállás összeomlása.

Gróf Ernst Rüdiger von Starhemberg tábornagy Bécs védelmének irányítója Forrás: Wikimedia Commons/Peter Schenk

De ezekben a kritikus pillanatokban már közel volt a segítség; Sobieski János király parancsnoksága alatt 24 ezer lengyel (köztük a híres szárnyas huszárok) Lotaringiai Károly herceg vezényletével pedig mintegy 40 ezer keresztény harcos közeledett erőltetett menetben Bécs falaihoz. Az egyesített keresztény hadat vezénylő János király szeptember 12-én a lengyel szárnyas huszárok rohamával indította el a török tábor elleni támadást a Kahlenberg alatt, amit Károly herceg kürasszírjainak (nehéz lovasainak), dragonyosezredeinek és gyalogságának a lehengerlő rohama követett.

Az 1683. szeptember 12-én lezajlott kahlenbergi ütközet egykorú festményen Forrás: Wikimedia Commons

A kitűnően vezetett keresztény sereg valósággal elsöpörte törököket, akik először meginogtak majd fejveszett menekülésbe kezdtek a nagyvezírrel együtt, 15 ezer halottat, sok ezer foglyot és a török tábor teljes felszerelését hagyva a Bécs alatti csatatéren.

A hős lengyel király, aki nem törődve a veszéllyel azonnal a törökök után vetette magát

A kahlenbergi győzelem hírétől megkönnyebbült Lipót császár azonnal békét akart kötni a törökkel, de az események sodrásában, később pedig XI. Ince erélyes intelmére erre már nem került sor. A Bécs alatt aratott fényes győzelem után Károly herceg pihenőt akart biztosítani a csatában megfáradt csapatainak, de Sobieski János király a lengyel seregtesttel szinte azonnal a menekülő törökök után vetette magát.

Sobieski János és Lotaringiai Károly a kahlenbergi győzelem után Forrás: Wikimedia Commons

A lengyel király ugyanis kedvezőnek látta a kahlenbergi győzelem szülte alkalmat Érsekújvár és Esztergom felmentéséhez, ezért szorosan a visszavonuló oszmán had nyomában maradva nem akarta megengedni, hogy Kara Musztafa nagyvezír rendezhesse a sorait. A lengyel könnyűlovasság előőrsei folyamatos nyomás alatt tartották a török hátvédet,

sok törököt levágva, és foglyot ejtve.

A Bécs alól elvonult nagyvezír megparancsolta a budai beglerbégnek, Kara Mehmed pasának, hogy a helyőrségével és más cspaterősítésekkel együtt haladéktalanul induljon el, és egyesüljön a török főerővel.

17. századi lengyel szárnyas huszár Forrás: Wikimedia Commons

A nagyvezír időközben Párkányhoz érve, az Esztergommal szemben fekvő mezővárosnál akart csapdát állítani a nyomában lihegő lengyel csapatoknak. Október 7-én az ismét hadrendbe állított török sereg Párkánynál rátámadt az időközben felszedelőzködött és a Duna mentén keletnek vonuló királyi hadakat messze megelőző lengyel seregtestre. A jelentős túlerőben lévő törökök támadásával szemben a lengyelek szervezetten és halálmegvető bátorsággal vették fel a harcot.

A párkányi csatában János király és Károly herceg újabb súlyos vereséget mért az oszmán seregre Forrás: Wikimedia Commons/Juliusz Kossak

A nagyvezírnek azonban, aki azt remélte, hogy először elintézi a lengyeleket, majd Sobieski János csapatainak a megsemmisítése után szétszórja Lotaringiai Károly herceg később beérkező seregét is, ismét csalatkoznia kellett. Ugyanis a létszámhátrányban álló, ám de vitézül küzdő lengyel királyi sereg noha kétezer harcost vesztett, de bátran kitartott.

Ismét Szűz Máriás magyar hadilobogót lenget a szél Esztergom ormain

Másnap, október nyolcadikán érkeztek be Lotaringiai Károly harcra kész katonái, akik, hogy felmentsék a vitézül küzdő lengyeleket, menetből rátámadtak a törökökre. A kahlenbergi győzelemtől diadalittas és jól vezetett, ismét egyesített mintegy 28 ezer fős keresztény sereg véres rendet vágott a törökök soraiban, akik a súlyos veszteségeik hatására a Dunán átívelő hajóhídon elkezdtek az esztergomi oldalra visszavonulni. Károly herceg ezt látva azonnal parancsot adott a tábori pattantyúsoknak (tüzéreknek) hogy vegyék tűz alá a hajóhidat.

Lotaringiai Károly herceg, a kiváló császári hadvezér Forrás: Wikimedia Commons/

A tábori tüzérség golyókkal és kartáccsal lőtte a hídon tülekedő törököket, majd rövid időn belül teljesen szétlőtte azt. A keresztények elfoglalták a párkányi erődöt, majd a győzelem lendületében ostrom alá fogták Esztergomot. Nyolcezer török maradt holtan a párkányi csatatéren, nagyjából kétezren pedig a Dunába fulladtak, amikor Károly herceg tüzérsége szétlőtte alóluk a hajóhidat.

Október 9-én újabb fényes győzelmet aratott az egyesített keresztény had.

Ibrahim pasa, Esztergom utolsó török parancsnoka, látva a reménytelenné vált helyzetet, október 28-án feladta a várost.

A párkányi csatában Esztergomot is visszafoglalták a keresztény erők (Egykorú rézmetszet) Forrás: Wikimedia Commons

Az esztergomi érsek bandériuma a magyarokkal mindig is szimpatizáló Károly herceg gesztusából az első egységek között vonulhatott be Esztergomba, hogy 140 évig tartó török megszállás után ismét kitűzhesse a vár ormára a Szűz Máriás magyar hadilobogót.

Az esztergomi várhegy látképe a bazilikával Forrás: Elter Tamás

A párkányi győzelemmel a Budáig vezető dunai út tartósan keresztény kézre került, megalapozva a két évvel későbbi világraszóló győzelmet, Buda visszafoglalását, és a török végleges kiűzését Magyarország területéről.