Az égbolton felvillanó északi fénynek nevezett élénkvörös, zöld és bíbor fényszalagokat a Napból érkező nagy energiájú töltött részecskék – az úgynevezett napszél –, és a Föld atmoszférájának kölcsönhatása okozza. Amikor ezek a roppant nagy sebességgel száguldó részecskék elérik a Földet, bolygónk mágneses tere a sarki régiók felé téríti ki őket.
Mindez pedig azt jelenti, hogy az északi féltekén a sarki fényjelenséget jellemzően csak az északi sarkkör feletti arktikus területekről lehet megfigyelni. Tavaly novemberben teljesen szokatlan módon az éjszakai égbolt Dél-Angliától Szlovéniáig többször is bíborvörös színben pompázott a szokatlanul erős északi fény miatt. A rendkívül látványos égi jelenség Magyarországról is észlelhető volt, ahogy erről korábban az Origón írtunk. A napfizikusok a tavaly novemberi és Európa nagy részéről átható sarki fény felragyogása előtt közvetlenül egy nagy kitörést figyeltek meg a Nap felszínén, ezért a geomágneses aktivitás kiugrását jelezték az ezt követő napokra.
Az északi fény általában a mágneses pólustól számított és nagyjából háromezer kilométeres átmérőjű körön belül szokott felvillanni. Ha azonban egy nagyobb CME ( Coronal Mass Ejection) vagyis koronakidobódás történik, ez a kör esetenként jelentősen kitágulhat. A koronakidobódások a Nap mágneses terének instabilitására vezethetők vissza.
Ha a Föld pont a koronakidobódás irányába fekszik, akkor erős mágneses viharok alakulhatnak ki,
és a Napból érkező nagy energiájú részecskék a magnetoszférával ütközve komoly zavarokat okozhatnak az elektromos hálózatokban.
Ilyen esetben pedig még az alacsonyabb szélességi körökön is jelentősen megnő az északi fény felvillanásának valószínűsége. Ez történt tavaly novemberben, amikor a sarki fény szenzációs színskáláját egészen az olaszországi Pugliáig és a görögországi Közép-Macedóniáig lehetett látni.
A sarki fény színe attól függ, hogy a légkörben milyen magasságban és milyen gázmolekulákkal ütköznek a Napból érkező nagy energiájú részecskék. Az ütközés során különböző mennyiségű energia szabadul fel különféle hullámhosszú fényként. Az oxigén zöld fényt bocsát ki, ha körülbelül 100 km-rel a Föld felett ütközik a napszél részecskéivel, de 160-320 km-es magasságban már vörös sarki fényt produkál – ez viszont igen ritka látvány.
A nitrogénnel ütköző részecskék kékes színű fényt gerjesztenek, de nagy magasságban az izzás lilás árnyalatú. Az északi fény gyakorisága, illetve intenzitása a napciklustól függ. A naptevékenység erősségét a csillagászok az egyes, a naptevékenységhez kapcsolódó jelenségek mennyiségére és intenzitására vonatkozó mérőszámokkal szokták kifejezni. (A legszélesebb körben használt ilyen mutató az úgynevezett Wolf-féle napfolt-relatívszám.) A naptevékenység változása tizenegy éves periódust követ, vagyis tizenegy évenként válik a legerősebbé.
Amikor a naptevékenység a legerősebb, a magnetoszférában - a van Allen-övekben - állandóan jelenlevő töltött részecskék a mágneses vihar következtében a sarkvidékeknél bejuthatnak a Föld felső légkörébe, ott a sarki fény néven ismert fényjelenséget okozva.
Tizenegy évente a Nap mágneses tere teljesen átfordul.
Ahogy közeledünk ehhez a 2024-es vagy 2025-ös csúcshoz, drámai mértékben megnövekszik a napfoltok száma, illetve a Nap aktivitása.
Éppen ezért idén sokkal nagyobb eséllyel láthatunk északi fényt még Magyarország területéről is, elsősorban a tavaszi és az őszi napforduló idején. Úgy tűnik, hogy 2024-ben az északi fény sokkal erősebb és gyakoribb lesz, mint bő egy évtizede volt.