1975. szeptember 6-án reggel 06:45-kor felszállt Szokolovkáról az a géppár, amelyben Belenko a kísérő volt. A levegőben szándékosan lemaradt a vezérhez képest, majd 40–50 méter magasságra ereszkedett. 07:40-kor belépett a japán légtérbe, ahol 6 ezer méterre emelkedett.
Ez volt a szerencsés napom
- mondta később Belenko.
A japán légvédelem nem tudta felvenni vele a rádiókapcsolatot, a készültségi vadászok pedig nem találták meg a szovjet gépet. Belenko eredetileg Bitose repülőterén akart leszállni, de mivel vészesen fogytán volt az üzemanyaga, improvizálnia kellett. Végül Hakodatét közelítette meg, ahol zajlott a civil légiforgalom.
A szovjet hadnagy háromszor körberepülte a repülőteret, hogy alaposan megszemlélje, eközben majdnem összeütközött egy japán Boeing 727 utasszállítóval. Majd a hatalmas MiG – a gép nagyobb volt, mint egy második világháborús nehézbombázó –, leszállt a rövid hakodatei pályára. Belenko nem a pálya elejére tette le a gépet, hanem izgalmában csak bőven az első harmad vége felé, ezért nem tudott időben lefékezni. Végül lefutott a fűre és ott állt meg, a repülőtér kerítésének közelében. Az üzemanyagtartályaiban már csak fél percre elegendő kerozin maradt.
Kockáztatnom kellett, nem tehettem mást.
A tűzoltókat pisztolylövésekkel fogadta – nem rájuk, hanem a levegőbe lőtt –, és azt kiabálta, hogy csak az amerikaiakkal hajlandó tárgyalni. Eközben a közeli úton több civil autós megállt, és lefényképezte a hihetetlen látványt: a világ legfélelmetesebb és leggyorsabb vadászgépét, egy vörös csillaggal a vezérsíkján, egy japán repülőtéren.
2 óra után rendőrök érkeztek a repülőtérre és lezárták azt, Mivel a japán kormány attól tartott, szovjet kommandótámadás érheti Hakodatét, hogy visszaszerezzék vagy megsemmisítsék a MiG-et, kétszáz katonát rendeltek a repülőtérre. Sőt, hadihajókat vezényeltek Hokkaidó partjai mellé, a légierő vadászai pedig 24 órában járőröztek a térségben.
A hadnagyot formálisan őrizetbe vették. Belenko másnap politikai menedékjogot kért az Egyesült Államoktól, és ezt szeptember 8-án meg is kapta Gerald Ford elnöktől. A szovjet nagykövetség munkatársainak engedélyezték, hogy találkozhassanak a pilótával, de hiába győzködték, Belenko nem akart visszatérni a Szovjetunióba. Szeptember 9-én a CIA és a légierő tisztjei kíséretében felszállt a Northwest légitársaság egy utasgépére és Amerikába repült.
Az amerikaiak haza akarták szállítani a MiG-25-öst, de ezt a japán kormány megtiltotta: Így az, hogy a MiG-et Nevadában, a titokzatos 51-es körzetben vizsgálták volna, nem más, mint kacsa. Az amerikai Védelmi Ügynökség és a légierő szakértői csak egy Tokió melletti légibázisra szállíthatták a szovjet gépet, ahol szétszedték.
A következő megállapításokat tették:
A gép 1976 februári gyártású volt, tehát vadonatújnak számított.
Ennek ellenére a sárkányának – köznapi nyelven „karosszériájának" – kivitelezése olyan durva volt, hogy az amerikai légierő műszaki tisztjei azt hitték, utólagos javításokat látnak több helyen, holott azok gyári megoldások voltak.
A csavarok egy részét nem süllyesztették, ezek feje kiállt a felületből az aerodinamikailag nem kulcsfontosságú részeken. Az egyes elemeket durván és elnagyoltan hegesztették össze.
A gép az amerikaiak meglepetésére nem titánból, hanem rozsdamentes acélból készült, ezért is lett olyan nehéz. Titán csak a szárny és a vezérsík belépőélein volt. A különleges acélra azért volt szükség, mert a nagy sebesség nyomán hatalmas hő keletkezett a gép törzsén.
A MiG-25-ös vákuumcsöves technológiájú radarja 500 kiló súlyú volt, a teljesítménye pedig 600 kW. Ez azt jelentette, hogy lehetetlen volt zavarni, mert pusztán az erejével át tudott égetni bármilyen akkori radarzavarást. Ennek megfelelően bekapcsolt állapotban súlyosan balesetveszélyesnek számított a TL-25 Szmercs-A nevű lokátor.
Belenko visszaemlékezése szerint a pilóták gyakran vadásztak nyulakra a repülőtéren, méghozzá úgy, hogy a földön, gurulás közben megcélozták a keskeny radarnyalábbal a szerencsétlen kis állatot és halálra égették.
Belenko azt állította, hogy ezt 90 méterről sikerült megcsinálni, míg mások szerint ez a távolság nem lehetett több 30 méternél.
Akármilyen erős is volt a radar, nem volt elég korszerű ahhoz, hogy felfedezze a kis magasságon repülő ellenséges behatolókat, ráadásul a hatótávolsága is meglepően kicsi volt a súlyához és a teljesítményéhez képest:
mindössze 93 kilométer.
A radart a hibái és a kis hatótávolsága ellenére jónak minősítették az amerikai szakértők, mert két frekvencián is tudott működni.
A gép két rakétával két percig volt képes repülni 24 ezer méteres magasságon, négy rakétával pedig nem tudta átlépni a 21 ezer métert.
A MiG-25 teljes fegyverzettel és teli tartályokkal csak 2,2G túlterhelést viselt el. Mindez azt jelenti, hogy a vadászgép csak nagy magasságon, egyenes repüléssel, vagyis elfogóként vehetett volna fel a küzdelmet más gépekkel. Kis magasságon, a sűrű levegőben, fordulóharcban esélye sem lett volna az amerikai F-4 Phantom vagy főleg a későbbi F-15-ös ellen.
A szovjet vadász legprimitívebb alkatrésze a két hihetetlen erős, cserébe óriási fogyasztású, Tumanszkij R-15B-300 típusú hajtómű volt. A fogyasztás miatt a gép hatósugara kb. 300 km lehetett, hangsebesség alatti repüléssel. A hatalmas hajtóműveket nem volt szabad 2,8 Mach fölé pörgetni, mert azonnal tönkrementek.
Az amerikai szakértők ebből azt szűrték le, hogy mégsem volt annyira veszélyes ez a típus, mint eleinte hitték.
Dicsérték viszont a robusztusságát, és a primitív körülmények közötti könnyű javíthatóságát. Ezt később egy amerikai mérnök így írta le:
Egy falusi bádogos is meg tudta volna javítani a sárkányt, márpedig ez Szibériában nem hátrány, hanem kifejezett előny.
A szovjet kormány visszakövetelte a gépet, így az amerikai műszaki szakemberek ládákba csomagolták a MiG-et és Hitacsi kikötőjébe vitték. Ide érkezett egy szovjet küldöttség, hogy hajóval hazaszállítja a világ leggyorsabb vadászgépét.
Jefim Gordon litván szakíró, aki számos könyvet írt a szovjet légierőről és a fegyverzetéről, egyet pedig kifejezetten a MiG-25-ről és utódáról, a Mig-31 típusról, arra hívja fel a figyelmet, mit tapasztaltak a szovjet delegáció tagjai. A küldöttség vezetője, Dvornyikov tábornok ragaszkodott ahhoz, hogy a ládákat kinyissák, mielőtt a hajóra rakodnák őket. A japán hatóságok csak pár órát adtak az ellenőrzésre, de ennyi idő alatt is kiderült, hogy az amerikaiak mit vizsgáltak meg a gépen.
A Szovjetunióban tovább folytatták az alkatrészek ellenőrzését. A szovjet szakemberek a berendezések állapota és mérése nyomán rájöttek, hogy bekapcsolták a hajtóműveket az amerikai technikusok, sőt, részletesen megvizsgálták a gépben felhasznált anyagok összetételét is. Mivel azonban nem ismerték az üzemeltetési szabályokat, bár Belenko magával vitt egy kézikönyvet is, amikor megszökött, több berendezésben műszaki hibát idéztek elő. Ezeket a hibákat igyekeztek kijavítani, ezért a szovjetek külföldi gyártmányú ellenállásokat és megszakítókat találták a gép rendszereibe szerelve.
A szovjetek angol feliratokat, jegyzeteket is találtak az egyes elemeken, pl. „jó" vagy „nagyon jó" szavakat. Ezeket ceruzával és zsírkrétával írtak a gépre. A radarra és a műszerekre „közepes" és „gyenge" feliratok kerültek.
A szovjetek megdöbbentek azon, hogy egy pilóta külföldre szökhetett egy ilyen értékes géppel. A KGB azonnal nyomozásba kezdett, mert azt gyanították, hogy Belenkónak voltak segítőtársai. A nyomozás azonban arra jutott, hogy Belenko senkinek nem árulta el a terveit.
Ez viszont azt a teóriát erősítette, hogy Belenkónak alvóügynöknek kellett lennie, akit arra képeztek ki, hogy hosszú évek alatt, szisztematikus munkával szerezzen meg egy szupertitkos szovjet fegyvert és lopja ki az országból.
Ezt csak egy NATO-ország finanszírozhatta, mondták a kémelhárítók, leginkább az Egyesült Államok.
Amikor a nyomozók az ezrednél vizsgálódtak, feltűnt nekik, hogy Belenko gyakran látogatta a bázis könyvtárát, és a kartokékok szerint minden titkos kézikönyvet, leírást, műszaki részletet, illetve utasítást elolvasott a gépről. A KGB szerint le is fotózhatta ezeket az iratokat.
Belenko nem sokkal a disszidálása előtt tért vissza a szabadságáról. Amikor utána néztek, hol járt, kiderült, hogy rövid idő alatt megfordult Moszkvában, Kijevben, Tbilisziben és Taskentben.
Mivel az akkori viszonyok között egy fiatal tisztnek nem lehetett pénze ilyem utazgatásra, a KGB szerint ez is azt jelezte, hogy a hadnagy nyugati kém volt.
Belenko szökéséért elsősorban Ivan Gavrilovics Danyilovot hibáztatták, aki a légierő személyzeti főnökeként hozzájárult, hogy a pilóta MiG-25-ös gépre kerüljön. Azt a KGB sem gondolta róla, hogy összejátszott volna egy kémmel, de hanyagsággal és túlzott pilótapártisággal vádolták. A vezérőrnagy nem érte meg a nyugdíjazását, mert amikor epehólyag-műtétet hajtottak végre rajta egy moszkvai kórházban, műhiba következtében vérmérgezést kapott, amit nem diagnosztizáltak időben. Danyilov végül borzalmas kínok között halt meg.
A pilótát távollétében árulásért halálra ítélte a szovjet bíróság. Belenko Amerikában a CIA és más védelmi szervezetek tanácsadója lett. A többi szovjet disszidenssel ellentétben beszámolt arról, hogy a nyomasztó életkörülmények és a perspektívák hiánya miatt szökött el a hazájából. Részletesen beszélt a feleségéről és az anyósáról is, mindkettejüket jéghideg embereknek írta le, akik szerinte elvették tőle a gyerekét. Ezért sem kereste a lehetőséget, hogy felvegye velük a kapcsolatot.
A megérkezésekor azt kérte az amerikai hírszerzőktől, hadd látogasson meg egy amerikai légibázist. A Washingtonhoz közel Langley támaszponton tehetett látogatást, ahol kipróbált egy szimulátort.
A szimulátorokat a Szovjetunióban a legtöbbször nem lehet használni, mert vagy elromlanak, vagy attól fél mindenki, hogy el fognak romlani. Tehát kiképzési szerepük alig van
- mondta az otthoni tapasztalatairól.
Belenkót meglepte a hivatásos tisztek és az altisztek közötti informális viszony, a katonák lakhatási körülményeit pedig annyira jónak látta, hogy ezt mondta:
Ha a szovjet pilóták tudnák, hogyan élnek itt a katonák, kitörne a forradalom.
1977-ben megmutatták neki a John F. Kennedy repülőgép-hordozót. Belenkónak annyira tetszett a fedélzeti munka, hogy egész éjszaka a hídról figyelte a fel- és leszállásokat. Utána azt mondta:
Eleinte azt hittem, hogy a kedvemért szerveztek egy légi show-t, de mivel órákig jöttek-mentek a gépek, lassan ráébredtem, hogy ez volt a megszokott, normál napi üzem a hajón. Lenyűgözött ez a tevékenység, Ez nem egy show volt, hanem a valóság.
Belenkót egy nyugalmazott pilóta, George Wish ezredes gondjaira bízták, neki kellett segítenie a szovjet hadnagyot a beilleszkedésben. A kor- és rangkülönbség ellenére jól kijöttek egymással. Amikor Wish először elvitte egy szupermarketbe, Belenko azt hitte, hogy azért nincsen hosszú sor az áruház előtt, mert a CIA elzavarta a vásárlókat.
Azt hittem, hogy a CIA becsap éppen. Hogy ez egy színházi előadás. Amikor rájöttem, hogy nem vagyok ennyire fontos ember, azon döbbentem meg, micsoda választék van a polcokon. És hogy nem kell órákig várni a bolt előtt vagy verekedni az árukért, hanem mindenkinek jut, és akármennyit vihet mindenből.
A szovjet pilóta elhatározta, hogy minden nap valami más ételt vesz, hogy kipróbálja a bőséget. Egy alkalommal konzervet vett, amin ez a felirat állt: vacsora. Hagymával, krumplival készítette el magának, és jóízűen elfogyasztotta. Másnap Wish ezredes meglátta a dobozt a konyhában és megkérdezte Belenkót, honnan lett macskája ilyen rövid idő alatt.
Így jöttem rá, hogy macskaeledelt vacsoráztam. Jobb volt, mint az emberek számára készített szovjet konzervek.
Belenko újraházasodott Amerikában, majd ismét elvált. 1996-ban egy orosz lap a halálhírét keltette. Ezt szerinte az orosz titkosszolgálat íratta róla.
A pilóta soha többé nem térhetett vissza a hazájába. 2023 novemberében, 76 éves korában halt meg egy Illinois állambeli idősek otthonában.
A következő orosz videó a MiG-25-öst mutatja meg a nézőknek:
Repülésrajongó olvasóink pedig megnézhetik ezt az 1967-es beszámolót a moszkvai légibemutatóról. Itt láthatta először a közönség a cikkünkben szereplő vadászt.