Kicsinyes nagyhatalmi bosszú és intrika szülte a trianoni tragédiát

A békediktátimot aláíró magyar küldöttek elhagyják a Nagy Trianon-kastélyt

Fotó: Wikimedia Commons

1920. június 4-én a versailles-i Nagy Trianon-kastélyban került sor Magyarország több mint ezeréves múltjának egyik legnagyobb drámájára, az országot történelmi területeinek kétharmadától megfosztó úgynevezett békeszerződés, valójában egy kíméletlen nagyhatalmi diktátum aláírására. Amikor a házi őrizetben tartott és gróf Apponyi Albert vezette magyar delegációval még májusban ismertették a győztesek végleges feltételeit, a gróf, illetve a küldöttség tagjai tiltakozásuk jeleként azonnali hatállyal lemondtak, és hazautaztak Magyarországra. A diktátumot ezért nem is ők, hanem a Simonyi-Semadam-kormány két alacsonyabb beosztású tagja, Benárd Ágost népjóléti és munkaügyi miniszter, valamint Drasche-Lázár Alfréd rendkívüli követ és meghatalmazott miniszter látták el kényszerűségből a névaláírásukkal. Tiltakozásának jeleként Benárd Ágost csak állva volt hajlandó aláírni a szégyenletes diktátumot. Pontban délelőtt tíz órakor, az aláírásra megadott időpontban a Versailles-tól oly távoli Magyarország minden településén egyszerre kondultak meg a harangok, a városokban megszólaltak a gyárak szirénái, és a nemzeti lobogókat mindenütt félárbócra eresztették. Az országcsonkítás elleni, az egész nemzet fájdalmát kifejező és a késő esti órákig kitartó folyamatos harangzúgás azonban már nem hallatszott el Párizsig.

"Ha Magyarország abba a helyzetbe állíttatnék, hogy választania kellene ennek a békének elfogadása vagy aláírásának visszautasítása között, úgy tulajdonképpen azt a kérdést kellene feltennie magának: legyen-e öngyilkos azért, hogy ne haljon meg."

(Részlet Apponyi Albert gróf, a magyar békedelegáció vezetőjének Trianonban elhangzott beszédéből)

Azok törtek végül pálcát Magyarország felett, akik szintén az antant ellen harcoltak

A versailles-i békerendszer – aminek deklaráltan a tartós béke biztosítása lett volna a legfőbb célja – a győztes antant nagyhatalmak minden józan megfontolást nélkülöző diktátuma volt a legyőzöttekkel szemben. A vesztesek „kíméletlen” megbüntetését a francia miniszterelnök, Georges Clemenceau követelte a legnagyobb hangon, félresöpörve kollégái, Thomas Woodrow Wilson amerikai elnök és Lloyd George brit miniszterelnök mérsékeltebb rendezési javaslatait. A heves vérmérséklete miatt a kortársai által csak „Tigrisként” emlegetett francia politikus legfőbb célja a Németországgal, valamint szövetségeseivel, az Osztrák-Magyar Monarchiával és az Oszmán Birodalommal szembeni revans volt. 

Clemenceau Németország minél teljesebb meggyengítésére és megalázására törekedett a párizsi béketárgyalásokon, 

és ugyanilyen kíméletlenséggel lépett fel a Monarchia, pontosabban ekkor már csak Ausztria és Magyarország, valamint Törökország ellen is.

Georges Clemenceau francia miniszterelnök ( a képen középre balra) Woodrow Wilson amerikai elnökkel ( a képen középen jobbra)
Fotó: Wikimedia Commons

 Nekünk magyaroknak különösen nehéz megértenünk azt az országunkkal szembeni gyűlölködő indulatot, ami a párizsi „békecsinálókat”, köztük elsősorban Clemenceau-t fűtötte. Clemenceau készséggel eleget tett a Magyarország minél teljesebb tönkretételén munkálkodó cseh politikus, Edvard Beneš követelésének,

 hogy a magyarok is kerüljenek megnevezésre a háború fő okozóiként. 

A trianoni diktátum VIII. fejezetének 161-ik cikkelyébe így Beneš javaslatára került bele az ország kollektív felelősségét deklaráló passzus: „Az egész világ elborzadt ... és megértette, hogy a háborút nem egyedül az egykori Osztrák–Magyar Monarchia végzetes politikája robbantotta ki, hanem sokkal inkább Budapesten, mint Bécsben készítették elő." Ezt a történelmi tényeknek teljesen ellentmondó kitételt a nyers bosszú motiválta, ami teljesen figyelmen kívül hagyta, hogy a Ferenc Ferdinánd trónörökös ellen elkövetett szarajevói merényletet követő válságos hetekben egyedül csak gróf Tisza István miniszterelnök szólalt fel határozottan a hadüzenet ellen.

Gróf Tisza István miniszterelnök és a felesége. Egyedül Tisza tiltakozott a hadüzenet ellen
Fotó: Wikimedia Commons

 »Felség, a Szerbia elleni hadüzenettel semmit sem nyerhetünk, de mindent elveszíthetünk«

 - így figyelmeztette Tisza a hadüzenet veszélyeire Ferenc József császárt a Szerbia elleni háborút megvitató koronatanácson. Nem Tisza Istvánon múlt, hogy a császár mégis a Monarchia megsemmisülését eredményező tragikus hadüzenet mellett döntött. Magyarország úgymond »megbüntetésében« az is komoly szerepet játszott, hogy amikor 1918 tavaszán a németek megindították az első világháború utolsó nagy nyugati offenzíváját, és már Párizshoz közeledtek, Clemenceau titkos ajánlatot küldött IV. Károly császárnak. (IV. Károly már egy évvel korábban, 1917-ben különbéke tapogatózásokba kezdett a párizsi kormányköröknél felesége, Pármai-Bourbon Zita császárné közreműködésével, ám ezek Károly határozatlansága és II. Vilmos német császártól való félelme miatt nem vezettek sikerre.)

Német löveg a nyugati fronton. 1918 tavaszán Németország nagy offenzívát indított, és már Párizst fenyegette az előretörés
Fotó: Wikimedia Commons

 Clemenceau megüzente Károlynak, ha ezekben a Franciaország számára nehéz pillanatokban a Monarchia kilép a háborúból és különbékét köt az antanttal, úgy a románoknak és a cseheknek tett előzetes antant-ígéretek hatályon kívül helyezése mellett garanciát ad az Osztrák-Magya Monarchia államrendjének és területi integritásának fennmaradására. Clemenceau e bizalmas ajánlatát azonban a németbarát közös külügyminiszter, Ottokár Czernin gróf nyilvánosságra hozta, illetve felfedte a németek előtt, kínos tagadásra és magyarázkodásra késztetve ezzel Károlyt.

IV. Károly és felesége, Zita császárné koronázsi fotója, középen Ottó főherceg trónörökössel
Fotó: Wikimedia Commons

 Clemenceau éktelen haragra gerjedt az őt rendkívül kínos helyzetbe hozó inszinuáció miatt, 

és ekkor fogadta meg, hogy ha kell »tűzzel-vassal« fogja elpusztítani a Monarchiát.

 Noha a k.u.k közös hadseregben a csehek (és a horvátok, illetve a Monarchia más nemzetei) ugyanúgy az antant ellen harcoltak mint a magyarok, ám velünk szemben az 1918. novemberi összeomlás után ők mégis a győztesek asztalához ülhettek, hogy pálcát törjenek Magyarország felett.

Ma is ismerősen cseng: „ezek az európai fejlődés legfőbb akadályai”

Magyarország helyzetét az előbbieken kívül más tényezők is nehezítették az úgynevezett béketárgyalásokon. ( Tárgyalásokról szó sem volt ugyanis, mert az 1920 januárjában Párizsba érkezett magyar delegáció nem vehetett részt a békefeltételeket kidolgozó konferencián. Apponyi grófot és munkatársait gyakorlatilag szobafogságban tartották, és csak azt engedték meg nekik, miután már mindent eldöntöttek, hogy Apponyi Albert angolul és franciául elmondhassa nagyívű beszédét a békekonferencia plénuma előtt.) 

Az ország helyzetét nehezítő tényezők között elsősorban egy skót származású angol, Robert William Seton-Watson szerepét kell megemlíteni. 

Magyarország egyik sírásója, Steton-Watson
Fotó: Wikimedia Commons

A nyíltan magyarellenes és a Monarchia viszonyainak „szakértőjeként” nyilvántartott Seton-Watson nézetei széles teret kaptak a békekonferencián, aki többek között ekként vélekedett a magyarságról: „Ami számunkra a porosz militarizmus, az maguknak [románoknak] a magyar hegemónia: ezek az európai fejlődés legfőbb akadályai […] önöknek a szerbekkel együtt véget kell vetniük a magyar faj brutális és mesterséges uralmának a szomszédjai felett. ». Mindezek az igaztalan gondolatok természetesen »értő« fülekre találtak a békecsinálók köreiben. 

De azt sem hallgathatjuk el, hogy Magyarországnak nemcsak Párizsban, hanem idehaza is voltak sírásói. 

Amikor 1918 novemberében megkötötték a padovai fegyverszüneti megállapodást, a magyar csapattestek számára az ország történelmi határait jelölték ki demarkációs vonalnak.

1918. október 28-án tört ki az őszirózsás forradalomnak nevezett budapesti zendülés
Fotó: Wikimedia Commons

 A magyar seregtestek zárt hadrendben érkeztek haza az olasz frontról, ám az 1918. október 28-i budapesti zendülés, az úgynevezett őszirózsás forradalom nyomán hatalomra jutott Károlyi Mihály szocialistákból és baloldali liberálisokból álló kormánya az országot fenyegető veszéllyel mit sem törődve a hazájáért még harcra kész katonákat szélnek eresztette. (»Nem akarok többé katonát látni« – mondta Károlyi alkoholista hadügyminisztere, Linder Béla.) De a saját kapcsolatait és befolyását túlértékelő Károlyinak még ez sem volt elég, ugyanis a padovai fegyverszüneti megállapodás újratárgyalását kezdeményezte az antant belgrádi parancsnokságánál. 

Károlyi Mihály a padovai fegyverszüneti megállapodás újratárgyalását kezdeményezte az antantnál
Fotó: Wikimedia Commons

Az 1918 decemberében Belgrádban lefolytatott tárgyalások »sikereként« a demarkációs vonalat délről és keletről is jelentősen visszatolták a románok, illetve a szerbek javára és Magyarország kárára. Amikor 1919 márciusában az antant a Tiszántúl kiürítésére is felszólította a budapesti kormányt, a Vix-jegyzéket visszautasító Károlyit március 21-én megbuktatták Kun Béla kommunistái. A Tanácsköztársaság 133 napos rémuralma még tovább rontotta az ország esélyeit, bár Károlyi tehetetlen, hibát hibára halmozó radikális liberálisaival szemben Kunék javára szól, hogy legalább – még ha csak ideiglenesen is-, kiverték a cseheket a Felvidékről. 

A magyar kommün vezére, Kun Béla
Fotó: Wikimedia Commons

A békedelegáció kiutazása idején, 1920 januárjában így tehát egy, a háborúban és a forradalmakban kivérzett, cseh, román és szerb megszállás alá került meggyötört országnak kellett megvédenie az igazát, vagy legalább a becsületét.

Legyünk-e öngyilkosok, hogy ne haljunk meg?

Amikor a magyar küldöttség megérkezett Párizsba, a delegáció vezetője, Apponyi Albert gróf 1920. január 16-án előadhatta a magyar álláspontot, mindenféle érdemi vita nélkül. A delegációvezető érveit a nemzetközi hírű földrajztudós, gróf Teleki Pál és munkatársai által elkészített híres „Carte Rouge” vagyis a történelmi Magyarország etnikai viszonyait tudományos pontossággal feltüntető vörös térkép és ugyancsak részletes mellékletei segítségével kívánta alátámasztani. 

A híres vörös térkép, a "Carte Rouge"
Fotó: Wikimedia Commons

A magyar békeküldöttség minden reményét Wilson amerikai elnök tizennégy pontjába vetette. Wilson, aki az igazságosság és az önrendelkezés elveinek érvényesítését szorgalmazta a békeszerződésekben, a nemzetiségi többségű területeket tekintette mérvadónak az új országhatárok megállapításánál. Erre hivatkozott a magyar delegáció is, 

amikor a szemérmetlen román és cseh területi igényekkel szemben bebizonyította, hogy ezek túlnyomó részüket tekintve magyar többség lakta területek. 

Clemenceau-t semmilyen érv sem hatotta meg
Fotó: Wikimedia Commons

A magyar delegáció azonban hiába támasztotta alá az érveit statisztikai és etnográfiai bizonyítékokkal, a győztesek nem voltak hajlandók ezeknek hitelt adni, hanem a botrányosan meghamisított román és cseh előterjesztésekből indultak ki. Wilson, akit Clemenceau maguk között csak „naiv idealistaként” emlegetett, nem tudta keresztülvinni az elképzeléseit az agresszív francia miniszterelnökkel szemben, és csalódottan távozott a párizsi békekonferenciáról. ( A Párizs könyéki békéket az amerikai kongresszus soha nem is ratifikálta, a szerk.) 

Apponyi Albert megpróbálta a lehetetlent, hogy érvekkel hasson a győztesek képviselőire. 

Apponyi Albert gróf a párizsi béketárgyalásokon
Fotó: Wikimedia Commons

„Nem titkolhatjuk el, mindenekelőtt, megütközésünket a békefeltételek mérhetetlen szigorúsága felett. E megütközés könnyen megmagyarázható. A többi háborút viselt nemzettel, Németországgal, Ausztriával és Bulgáriával kötött béke feltételei mindenesetre szintén szigorúak. De közülük egyik sem tartalmazott a nemzet életére lényeges oly területi változtatásokat, mint azok, amelyeket velünk elfogadtatni akarnak. Arról van szó, hogy Magyarország elveszítse területének kétharmad- és népességének majdnem kétharmad részét …” -érvelt a delegációvezető. „Önök, Uraim, akiket a győzelem a bírói székhez juttatott, Önök kimondották egykori ellenségeiknek, a Központi Hatalmaknak bűnösségét és elhatározták, hogy a háború következményeit a felelősökre hárítják. Legyen így; de akkor, azt hiszem, hogy a fokozat megállapításánál a bűnösség fokával arányban kellene eljárni, és mivel Magyarországot sújtják a legszigorúbb és létét leginkább veszélyeztető feltételekkel, úgy azt lehetne hinni, hogy éppen ő az, aki az összes nemzetek közül a legbűnösebb. Uraim! Anélkül, hogy e kérdés részleteibe bocsátkoznék, hiszen ezt benyújtandó okmányaink fogják megtenni, ki kell jelentenem, hogy ezt az ítéletet nem lehet kimondani oly nemzet fölött, amely abban a pillanatban, amidőn a háború kitört, nem bírt teljes függetlenséggel és legfeljebb csak befolyást gyakorolhatott az Osztrák-Magyar Monarchia ügyeire és amely nemzet ezt, mint a legutóbb nyilvánosságra hozott okmányok bizonyítják, fel is használta arra, hogy helytelenítse azokat a lépéseket, amelyeknek a háborút elő kellett idézniök” - érvelt Apponyi gróf a nemzetet halálra ítélő békefeltételek ellen. 

A magyar delegáció megérkezik a békediktátum aláírására
Fotó: Wikimedia Commons

Hiába volt azonban bármennyire is alátámasztva a magyar álláspont, a győztesek ebből semmit sem vettek figyelembe. Franciaország és Anglia -Amerika és Olaszország kelletlen asszisztálása mellett - rövid távú érdekeik oltárán feláldozták a jövő békéjét. Amikor Ferdinand Foch marsall megismerte az 1919-ben Németországra kényszerített versailles-i békeszerződést, így kiáltott fel: „Uraim, ez nem béke, ez csak egy húsz éves fegyverszünet!” Pont húsz évvel később kitört a második világháború.