Szörnyű halált haltak a mohácsi csata török fogságba került túlélői

Az 1526. augusztus 29-én délután a Mohács alatti síkon II. Lajos magyar király és I. Szulejmán szultán seregei között lezajlott összecsapás nemcsak a késő középkori magyar történelem, hanem a kor európai históriájának is a legnagyobb jelentőségű csatája volt. A magyar történelem egyfajta igazodási pontjának tekinthető mohácsi csatával kapcsolatban a számos ismert forrás ellenére még sok kérdés nyitott; ilyen többek között, hogy merre állhatott fel a keresztény és az oszmán hadrend, hol lehetett az ütközet centruma, illetve az eddig azonosított öt tömegsíron kívül hol lehetnek a királyi had és az oszmán sereg elesettjei zömének a sírjai? A közelmúltban, 2020 és 2022 között a Mohácsi Nemzeti Emlékhelyen a III-as számú tömegsír régészeti és antropológiai feltárása után a Szegedi Tudományegyetem (SZTE) és a pécsi Janus Pannonius Múzeum kutatócsoportja a IV-es tömegsírban fekvő emberi maradványok vizsgálatába kezdett. Dr. Pálfi György antropológus, a Szegedi Tudományegyetem TTIK Biológiai Intézet Embertani Tanszékének vezetője, valamint Dr. Bertók Gábor régész, a pécsi Janus Pannonius Múzeum igazgatója szerint a IV-es tömegsír a csata után török fogságba került és a szultán parancsára kivégzett keresztények földi maradványait rejti, akikkel különös kegyetlenséggel végeztek. A Mohács 1526-2026 Rekonstrukció és Emlékezet projekt kutatócsoportjának szakértői ugyanakkor vitatják, hogy az emlékhely tömegsírjaiba csak a csata után kivégzettek holttesteit temették volna.

Tömeges vérfürdő a vesztett csata után, a szultán parancsára 

Az 1526. augusztus 29-én nagyjából délután fél háromkor elkezdődött összecsapásban II. Lajos magyar és cseh király mintegy 22-25 ezer fős hadserege megsemmisítő vereséget szenvedett el az Oszmán Birodalom szultánja és az iszlám világ kalifája, I. Szulejmán jelentős túlerőben lévő 60-65 ezer fős seregétől. A csatában hősi halált halt a király és Tomori Pál kalocsai érsek, a keresztény had egyik fővezére, valamint Szalkai László esztergomi érsek, Szapolyai György szepesi gróf, a királyi had másik fővezére, továbbá öt püspök és tizenhat zászlósúr is.

Megtalálják II. Lajos király holttestét, Székely Bertalan festménye
Fotó: Wikimedia Commons/Székely Bertalan

 A királyi sereg teljes veszteségét mintegy 12–15 ezer főre becsülik. 

A korabeli források megegyeznek abban, hogy a török fogságba került 1500-2000 keresztény foglyot másnap, vagy a rá következő napon, 1526. augusztus 30-án, vagy 31-én a szultán személyes parancsára kivégezték.

 „Amikor megkapta a hírt (ti. a szultán, a szerk.), elrendelte, hogy az egész táborban vágják le mindazoknak a raboknak, vagyis a szakállat viselőknek a fejét, akik a csatában vagy az előtte és utána tartott portyákon estek fogságba: ezek mind meghaltak” – írja Zárai Jeromos, Frangepán Kristóf gróf helytartója 1526. október 22-én kelt levelében Giovanni Antonio Dandalónak. 

I. Szulejmán oszmán szultán, az iszlám kalifája
Fotó: Wikimedia Commons/Tiziano

Brodarics István II. Lajos király kancellárja – később pécsi, majd váci püspök -, aki a király kíséretében személyesen is részt vett a csatában, az 1527-ben Krakkóban latin nyelven kiadott forrásértékű „De conflictu Hungarorum cum Turcis ad Mohacz verissima historia” könyvében így ír a keresztény foglyok tömegese kivégzéséről: „A csatát követő napon a foglyok közül ezerötszázat, közte a főnemesség nagy részét egybegyűjtötték, és a győztes sereg előtt lefejezték, a császár vérükkel áldozván isteneiknek...” Az 1526-os hadjáratra vonatkozó török hadinapló pedig a következő tömör bejegyzést tartalmazza a foglyok kivégzéséről:

Az élve elfogottakat összegyűjtötték és lefejezték, körülbelül 2000 embert.

A mohácsi csata Than Mór festményén
Fotó: Wikimedia Commons/Than Mór

A török források pontosan leírják a kivégzés módját is. Ibn Kemál, vagy ismertebb nevén Kemálpasazáde török történetíró és iszlám vallástudós, akit Szulejmán nevezett ki sejk-ül-iszlámnak, vagyis legfőbb oszmán vallási vezetőnek, az 1526 után keletkezett és a mohácsi csatáról írt „Mohácsname” című művében így ír erről: „Parancs adatott ki, hogy senki ne tartson meg magánál foglyokat; ezért a kézre került lovasokat és gyalogosokat mind a kivégzési helyre vezették. E szerencsétlenek nyakát a bosszúállás kardjának hüvelyévé tették, s így végrehajtották a legfelsőbb parancsot.” Ferdi efendi „A törvényhozó Szülejmán szultán története” című munkájában pedig ezt írja: „Mikor aztán épen és zsákmánnyal terhelten visszaérkeztek, a hadifoglyokat a padisah parancsa következtében a magas dívánba vezették, hol oly sok gonosz természetű hitványnak leütötték a fejét, a többiek pedig, a rabszolgaság bilincsébe veretve, tulajdonosaik kezében maradtak.” A források egyértelműen arra utalnak tehát, hogy a foglyokat tömegesen lefejezték.

Kaszabolásra utaló sérüléseket azonosítottak a kutatók a tömegsírba hányt áldozatok maradványain

Mohácstól délre először az 1950-es évek elején bukkantak emberi csontokra, majd 1960-ban két tömegsírt tártak fel részlegesen. A mohácsi csata 450-ik évfordulójára készülő sátorhelyi emlékhely építésének előkészítő munkálatai során három újabb tömegsírt azonosítottak, 

köztük a III-as és a jelenleg vizsgált IV-es számú sírhelyet. 

Ezekre a sírokra az a jellemző, hogy az itt eltemetett emberi maradványok kaotikusan, egymásra dobálva lettek elföldelve. Az eddig ismert öt tömegsír közül a IV-es a legkisebb, amelybe a most folyó kutatás egyik vezetője, Pálfi György antropológus szerint 180-200 embert temethettek el.

A sátorhelyi Mohácsi Nemzeti Emlékhely területén fekszenek az eddig feltár tömegsírok
Fotó: Origo - Polyák Attila

 A feltárás legfontosabb eredménye talán az a megalapozott feltevés, hogy a törökök a csata után ezen a helyen tömegesen mészároltak le mintegy 2000 hadifoglyot. Pálfi György a III. és IV. tömegsír eddigi antropológiai tapasztalatai alapján azt tartja valószínűnek, hogy a tömegsírokban ezek a keresztény hadifoglyok nyugszanak - írja a Szegedi Tudományegyetem honlapján „A foglyok tömeges, megrészegült lekaszabolása történhetett – Dr. Pálfi György antropológus a mohácsi tömegsírok feltárásáról” címen megjelent tudósítás. A kutatók szerint a sérülésekből ítélve a kivégzésben részt vett török katonák éles szablyával a fejre és a nyakra mért csapásokkal egyszerre több foglyot is megöltek, pontosabban szabályosan lekaszaboltak az egymás mellé térdeltetett és lehajtott fejű keresztények közül. 

Pálfi György és munkatársai szerint általában kettőt-négyet csaptak az áldozatok fejére, illetve nyakára és a koponyaalapra. 

Némely koponyának a feje tetején is vágásnyom van, ami a kutatásvezető antropológus szerint azt valószínűsíti, hogy letérdeltetett embereket kaszaboltak le. 

Dr. Pálfi György antropológus, a Szegedi Tudományegyetem TTIK Biológiai Intézet Embertani Tanszékének vezetője a feltárás helyszínén
Fotó: Szegedi Tudományegyetem/Kovács-Jerney Ádám

A vágásos sérülésekből az következik, hogy ezeket éles szablya (hajlított pengéjű török szálfegyver) okozta, amit jellemzően nem egyszeri csapásra, hanem metsző vágásokra használtak. A kutatók szerint a tömegsír-csoport összetartozását az is jelzi, hogy az ezekbe elföldelt áldozatok sérülései nagyon hasonlóak. Több koponyán az állcsontokon és a nyakszirten, valamint a nyakcsigolyákon számos vágás figyelhető meg, ami arra utal a kutatók szerint, hogy a sérüléseket gyors oda-vissza kaszabolások okozták. 

Az a kérdés is felvetődik, hogy összekötözött kezű foglyokat mészároltak-e le? 

Pálfi György szerint a tömegsírokban feltárt maradványok alapján ez nem lehetett általános, mert mindössze kettő olyan csontvázat azonosítottak, amelyeknél úgy állt a kéz, mintha hátra lett volna kötve.

A IV-es számú tömegsír
Fotó: Szegedi Tudományegyetem/Kovács-Jerney Ádám

 - Nem hiszem, hogy a törökök az elhantolás közben bontogatták volna a kötést az összevagdalt csuromvér holttestek kezén. Sokkal valószínűbb, hogy a foglyok rabláncon voltak, amit aztán egységesen le tudtak húzni a tetemekről. Erre utal, hogy a tömegsírokban összevissza állnak a kezek, a testeket kezüknél-lábuknál fogva dobták be a gödörbe, és ahogy éppen estek, úgy maradtak a sírban - mondja az antropológus szakértő. A csontvázak között 12-14 éves fiúk maradványait is azonosították, akik a királyi tábor apródjai lehettek – vélekedik Pálfi György. A kutatócsoport – köztük Bertók Gábor régész – azt feltételezi, hogy a tömeges kivégzés nem a csatatéren, hanem a török tábornál történt.

A feltárt tömegsírokba kaotikusan, egymásra dobálva fekszenek az elesettek, kivégzettek földi maradványai
Fotó: Origo - Polyák Attila

Bertók Gábor azt az álláspontot képviseli, hogy a csata centruma nem a jelenlegi emlékhely környékén, tehát Mohács-Sátorhely térségében, hanem ettől jóval távolabb, Majs község környékén lehetett. A mohácsi csatatér feltárásán dolgozó Mohács 1526 -2026 – Rekonstrukció és Emlékezet projekt vezetői, Fodor Pál turkológus-professzor, továbbá Pap Norbert, a Pécsi Tudományegyetem tanszékvezető egyetemi tanára és munkatársai azonban másként látják a sátorhelyi tömegsírokban nyugvó áldozatok halálának okát, illetve a csata centrumának helyszínét is.

Levágott fejek és fejpénzek

A kutatócsoport vezetői, Pap és Fodor professzor, illetve Kitanics Máté tudományos főmunkatárs szerint a sátorhelyi tömegsírokban a legnagyobb valószínűséggel nem csak a csatában vagy utána elfogott és kivégzett áldozatokat, hanem jelentős részben az ütközetben elesett katonákat temették. A kutatók szerint ezt éppen az antropológiailag azonosított sebek, a fejet, fejtetőt és más testrészeket ért több vágott sérülés valószínűsíti. Közösen jegyzett tanulmányukban (Fodor Pál, Pap Norbert, Kitanics Máté: Kiket rejthetnek a sátorhelyi tömegsírok? Néhány gondolat a mohácsi csata tömegsírjainak vizsgálatáról) többek között kiemelik: „… a III. számú tömegsírban talált csontvázaknak … többek által szóban is jellemzett állapota éppen hogy a csatában elesettekre illik: több súlyos sérülés egy-egy emberen, levágott végtagok, csontvázak fejjel együtt és több levágott fej külön, a harcmodorból és a jutalmazási célokból adódóan.” 

Kitanics Máté a Pécsi Tudományegyetem tudományos főmunkatársa a mohácsi csatatér mellett fekvő Török-domb feltárása közben
Fotó: Origo - Polyák Attila

A korabeli forrásokból ismert, hogy a királyi hadrend két szárnyán a nehézlovasság, középen pedig a gyalogság állt fel. Amikor II. Lajos serege támadásba lendült, a két szárnyon álló páncélos lovasság rohama az egykorú leírásokban szereplő magaslatig nyomta vissza a törököket. A janicsárok puskatüze azonban megállította, majd visszavonulásra kényszerítette a királyi lovasságot. 

Az időközben beérkezett gyalogság szárnyai így védtelenül maradtak, akiket a szpáhik, a török lovasság ezért könnyen bekerített.

Az oszmán lovasok szablyacsapásai felülről érték a védekező gyalogoskatonák fejét, ami magyarázatot ad a tömegsírokban azonosított fejsérülések többségére. A levágott fejeknek pedig más magyarázata is lehet, egy olyan szokás, amit az oszmánok még Közép-Ázsiából hoztak magukkal.

A királyi gyalogságot a török lovasság bekerítette és halomra kaszabolta
Fotó: Wikimedia Commons

A csata után az oszmán harcosok a levágott fejekkel bizonyították ugyanis a vitézségüket, amelyért rendszerint pénz, vagy más jutalomban részesültek elöljáróiktól. A csata után a fejek „gyűjtése” tehát elsősorban anyagi megfontolásból történt, ez a fajta testcsonkítás pedig nem egyszer olyan elesett ellenséges katonákra is kiterjedt, akiket adott esetben nem is a ”gyűjtő” győzött le. 

Ezt a mai ember számára hátborzongató szokást több korabeli forrás is alátámasztja.

 „Aki kitüntette magát, s nyelvet [hírekkel szolgálni tudó rabot] és fejet hozott, annak jövedelme minden tíz akcse után egy akcséval felemeltetett. Az a timár-birtokos pedig, aki a hadjáratban rendkívül kitüntette magát, s 10–15 nyelvet vagy fejet hozott, az ziámet-birtokot kapott érdemeiért” – írja Kocsi bég egy 1631-ben kelt feljegyzésben. Budina Sámuel 1568-ban kiadott és Szigetvár 1566-os ostromáról megemlékező művében pedig ezt írja: „ Minden egyes török ugyanis, aki egy szigeti katona fejét a szultán vagy helyette Mehmed basa sátrához vitte, tíz aranyat kapott.” 

Igazi hősök nyughelye a sátorhelyi tömegsíregyüttes

A III-as tömegsírban talált maradványokkal kapcsolatban a tanulmány szerzői kiemelik: „A harcban végül lefejezett áldozatok zömmel már halálos sebet kaptak és tehetetlenül vagy élettelenül feküdtek. Így már jól érthető, hogy miért volt több súlyos sérülés mellett a csontvázak nyakcsigolyáin akár több, egymáshoz közel eső vágás is. Továbbá a kérdéses sírban – mint azt magunk a helyszínen tartott tájékoztatón is láthattuk, hallhattuk – vegyesen fekszenek fej nélküli és nem lefejezett halottak is. 

Fodor Pál (a kép bal szélén) és Pap Norbert (a képen középen) professzorok 
Fotó: Origo - Elter Tamás

Ha – ahogy a kivégzésről szóló forrás erről beszámol – tényleg csak a kivégzettekről lenne szó, akkor ezek a testek mindannyian lefejezettek lennének. Ebben a sírban viszont, még egyszer hangsúlyozzuk, az említett módon vegyesen fekszenek a csatában elesett harcosok, és olyanok is, akik – ha a mélyebb vizsgálatok is igazolják – egyszerű civilként eshettek fogságba.” - jegyzik meg a szerzők. - Ezzel szemben a kivégzéseknél, ha a hóhér jól végezte a munkáját, nem több, súlyos vagy halálos egyéb sérülést okoztak, hanem levágták a foglyok fejét, elválasztották a törzstől. Ha csak a kivégzettek kerültek volna itt elő, akkor a sérüléseknek is egységesebbnek kellene lenniük: annyiban biztosan, hogy mindnek hiányozna a feje, nem csak nagyjából a halottak felének – fűzték hozzá a kutatók. 

A sírokban tehát nem kizárólag a csata után kivégzetteket, hanem a harc közben elesetteket temethették Pap professzor és kutatótársai véleménye szerint.

A tömegsírok feltárása számos új és fontos felismeréshez vezethet
Fotó: Origo - Polyák Attila

 Az, hogy a holttestek között egész fiatal férfiak, illetve fiúk maradványait is megtalálták, 

önmagában még nem bizonyítja azt, hogy ők a királyi táborban foglyul ejtett fegyvertelen apródok, vagy lovászok lettek volna.

„Magyarországon 1505 táján a férfiaknál 14 éves korról 12 éves korra szállították le az ún. „törvényes kor” határát . Ez ugyan adhat nekünk egyfajta támpontot a felnőttkor kezdetéről, mégis azt kell gondolnunk, hogy a korszakban a hadkötelezettség, a hadrafoghatóság a fegyverforgatásra való alkalmassággal függött össze. Ennek természetesen nem volt egységes időpontja, ugyanakkor általánosságban elmondhatjuk, hogy ezt az ifjak egy része már 15–16 éves korában elérhette" – írják a kutatók. Pap Norbert professzor csoportja azt is megkérdőjelezi, hogy a jelenlegi emlékhely területén lett volna a török tábor, a csata centruma pedig nem itt, hanem a jóval távolabbi Majs körzetében húzódott. 

A csatában elesettek a magyar történelem hősei
Fotó: Polyák Attila- Origo

A kutatócsoport ezzel kapcsolatos érveiről itt az Origo hasábjain is részletesen írtunk. Ami viszont megkérdőjelezhetetlen, hogy a sátorhelyi tömegsírokban fekvő katonák a magyar történelem olyan hősei, akik a fenyegető túlerővel szemben és a csaknem biztos vereség tudatában is bátran felvették a harcot Szulejmán seregével, hogy megvédjék az ország szabadságát.