A második világháború szele elsőként Lengyelországot érte el. A Molotov és Ribbentrop által kötött titkos megegyezés szerint 1939. szeptember 1-jén Németország, kevéssel utána pedig a Szovjetunió támadta meg az államot.
Életüket féltő emberek tömegei indultak el a magyar határ irányába, amelyet hivatalosan szeptember 18-án nyitottak meg. (Kárpátalja magyar visszafoglalása után a két ország rendelkezett közös határral.)
Pontos nyilvántartást később kezdtek el vezetni, ezért a szakértők csupán becsléssekkel tudnak szolgálni a határátlépőket illetően: hozzávetőlegesen 100–140 ezerre teszik a világháború alatt Magyarországra érkezett lengyel menedékkérők számát, azonban egy részük csak rövid ideig tartózkodott itt.
Váratlan nehézségek
A korabeli kormánynak hirtelen kellett gondoskodnia sok ezer ember elszállásolásáról, étkezéséről és egyéb szükségleteiről. Rövidesen felállították a Magyar–Lengyel Menekültügyi Bizottságot, amely a rászorulók segélyezését tűzte ki célul, de támogatást kaptak többek között a Magyar Vöröskereszttől és a Magyar Mickiewicz Társaságtól is.
Kezdetben nehézséget okozott a két ország eltérő valutája.
Egy rendelet szerint a lakosság köteles volt elfogadni az érkezőktől a złotyt, amelyet viszont később csak nehezen tudtak beváltani a magyar fizetőeszközre, a pengőre. Ennek egyik oka a fegyveres konfliktus volt, amely miatt a lengyel pénz értéke drasztikusan csökkent.
Külön kezelték a polgári és a katonai menedékkérőket. Az elkövetkező hónapokban számos menekülttábort állítottak fel, de a helybéliek segítségére is számíthattak a nélkülözők ellátásában. A polgári státuszú lengyeleket többségében szállókban és panziókban helyezték el, akiket napi díjjal igyekeztek támogatni, de ruhákat és könyveket is szétosztottak közöttük.
A Magyarországra érkező katonáknak is próbáltak megfelelő körülményeket teremteni.
A számukra kijelölt tábor területét szabadon elhagyhatták, rendfokozataikat megtarthatták, szükségleteik fedezésére járadékot kaptak, később pedig munkát is vállalhattak. Közülük sokan továbbindultak Franciaországba vagy Romániába, ahol a lengyel hadsereg újjászervezésén dolgoztak.
Iskolák a Balaton mellett
Hamarosan az egészségügyi kérdésekre is gondolnia kellett a magyar kormánynak. Ebben az ügyben a Belügyminisztérium intézkedett, amely ingyenes ellátást garantált a menedékkérőknek. Ezenfelül a megalakuló Lengyel Orvosok Csoportja, a Magyar és Lengyel Vöröskereszt, valamint Andrássy Klára grófnő is segítséget nyújtott – utóbbi például helyet biztosított a létrejövő intézményeknek.
Jelentős számban érkeztek gyermekek, akik számára meg kellett szervezni az oktatást is. Elsőként Balatonzamárdiban létesítettek számukra ifjúsági tábort, ahol több százan folytathatták a hazájukat ért támadások miatt félbeszakított tanulmányaikat.
Később, 1940 őszétől már Balatonboglár adott helyet a diákoknak. Az ottani oktatás keretében elemi és középiskolai képzés elvégzésére kaptak lehetőséget a fiatalok. A háború alatt mintegy 18 lengyel oktatási intézmény működött hazánkban.
Önálló egyetem nem alakult számukra, azonban számos hallgató tudott tanulni magyar karokon.
A Műszaki Egyetem mellett a Pázmány Péter Tudományegyetemnek is voltak menekült diákjai.
Az ország vezetése és a polgári lakosság egyaránt összefogott azért, hogy a lehetőségeikhez képest a legtöbbet tudják nyújtani a menedéket kérőknek. A német megszállást és a háborút túlélő lengyelek 1945–1946 között tértek vissza hazájukba – utolsóként néhány tucat egyetemista, akik sikerrel zárták tanulmányaikat Magyarországon.
További történelmi témájú cikkeket a Múlt-kor történelmi magazin weboldalán olvashatnak.