Az erdő, ahol megbújik az amerikaiak lelke

Az amerikaiak nagyon pazarló életet élnek, de közben imádják a természetet. Hogyan jelenik meg ez az ellentmondás a keleti part egyik legszebb nemzeti parkjában? Az [origo] tudósítója a Shenandoah nevű parkban járt, ahol ugyan egy autóutat tartanak az egyik legnagyobb látványosságnak, de a lenyűgöző erdő felülmúl mindent.

Az őszülő borostájú apa fejkendőt és Patriot (Hazafi) feliratú pólót, a felesége és harminc év körüli lánya pedig bőrből készült nadrágot és kabátot viselt. Velük volt egy középkorú férfi is, és így négyesben üldögéltek a Burgers N Things nevű hamburgerbüfé mellett felállított asztalok egyikénél. A motorjaikat közvetlenül maguk mellé támasztották le, és evés közben hangosan nevetgéltek, valamint csipkelődő megjegyzéseket tettek egymásra. "Nem fogadtam veled szarban se" - így szólt oda például a lány a középkorú férfinak, amikor ő erősködött, hogy a lány tartozik neki valamilyen elbukott fogadás miatt. "Ne szórakozz a lányommal!" - vetette közbe nevetve az apa.

Felszabadult hangulatban voltak, és ha mi (feleségem és én) nem a közvetlenül a mellettük lévő asztalnál ülünk, akkor talán fel sem tűnt volna, hogy egymás cikizése mellett mással is el vannak foglalva. Így viszont láthattam, hogy a viccelődés közben az apa átad egy pisztolyt az asztal másik végén ülő férfinak, aki a fegyvert egy laza mozdulattal becsúsztatta az övére felcsatolt tokba. Ez még úgy is meglepő látvány volt, hogy tudom, több államban is megengedett nemcsak a fegyver tartása, hanem a nyílt viselése is. Az eddigi amerikai tartózkodásaim azonban jórészt nagyvárosokhoz kötődtek, és ott nem nagyon látni ilyet. Igaz, cserébe azokon a helyeken általában vannak olyan durva negyedek, ahol mutogatás helyett az emberek inkább arra használják a fegyvert, hogy lelőjék egymást.

Letérve a 66-os útról

Ez a hamburgerezős, pisztolymutogatós jelenet ugyanakkor igazi vidéki környezetben játszódott le. Bár lakóhelyünktől, Washingtontól csak alig több mint száz kilométerre voltunk - ami amerikai viszonylatban nem nagy távolság - a nagyvárosi légkörnek nyomát sem lehetett érezni. Washingtont a legendás hírű úthoz hasonlóan 66-osnak hívott útra felhajtva hagytuk el, amely meglehetősen ingerszegény (benzinkút-bevásárlóközpont-McDonald's-benzinkút-Pizza Hut és így tovább) volt, de aztán erről letérve az alacsonyabb rendű utakon már feltárult az amerikai vidék szépsége.

Fotó: Pethő András [origo]

A külföldiek többsége számára nem feltétlenül ismert az országnak ez az arca, mert az amerikai filmek és tévésorozatok főleg nagyvárosokban játszódnak, és azokon kívül legfeljebb az olyan egzotikus vidékek tűnnek még fel, mint a Grand Canyon. Pedig a Washington mellett elterülő Virginia államnak sincs semmilyen szégyellnivalója, a dombokon kanyargó utak mentén látható rendezett farmok, barátságosnak tűnő erdők és csendes falvak külön-külön talán nem valók a képeslapokra, de így együtt kifejezetten szép látványt nyújtanak.

Egy ilyen falunak, Sperryville-nek a határában áll az a hamburgerező, ahol a vicces kedvű pisztolyos társasággal találkoztunk. Miután befejezték az ebédet, felültek a motorjaikra, és rákanyarodtak a hegyoldal felé kanyargó útra, amely elvezet az Egyesült Államok keleti partjának egyik legismertebb - és a helyiek szerint legszebb - nemzeti parkjába, a Shenandoah-ba.

Egy ellentmondásos kapcsolat

Ezt a parkot a huszadik század első felében alakították ki, lényegében azért, hogy az ország keleti partján felduzzadó nagyvárosok lakóinak is legyen valahova kimozdulni, ha természetre vágynak. Hasonló parkokból közel négyszáz van az Egyesült Államokban, és az egész országra kiterjedő hatóság felügyeli őket. Szigorú szabályok óvják ezeket a területeket, de maguk a látogatók is nagyon vigyáznak rájuk, Shenandoah-ban legalábbis a kétnapos túrázásunk alatt nemhogy egy eldobott cigarettacsikket (bár eleve nem nagyon látni dohányzó embereket itt), de még egy papírfecnit sem lehetett látni.

Fotó: Pethő András [origo]

Ez a gondoskodás ugyanakkor ellentmondásos viszonyt takar a természettel, illetve általában a környezettel. Néhány napja a marylandi Salisburyi Egyetemen volt szerencsém meghallgatni Michael Lewis ökológiaprofesszor előadását, aki többek között arról beszélt, hogy az amerikaiak olyan pazarló életmódot folytatnak, hogy ha a világ összes országa az ő példájukat követné, akkor négy Földre lenne szükség. Ehhez hasonló megállapításokkal ráadásul nemcsak az egyetemi tanórákon találkozni, az amerikaiak közül is sokan elismerik, hogy túlzásba viszik a fogyasztást, legyen szó légkondicionálásról vagy éppen ruhavásárlásról.

Ezt a kettősséget nagyszerűen illusztrálja a Shenandoah, amely lényegében egy több százezer hektáron elterülő összefüggő erdő, de közben az egyik legnagyobb látványossága a Skyline Drive-nak nevezett, 160 kilométeres út, amely észak-déli irányban kettészeli. Ez kicsit furcsának tűnhet, de hozzá kell tenni, hogy az út nélkül tényleg nehéz lenne közlekedni a hatalmas parkon belül, és egyébként még akkor sem volt rajta kifejezetten nagy forgalom, amikor mi ott jártunk, pedig a Shenandoah ezekben a hetekben a legnépszerűbb a túrázók körében.

Fotó: Pethő András [origo]

Ahogy változnak a levelek

Sokan jönnek megcsodálni a falevelek színének változását, ami akkora látványosságnak számít, hogy a park honlapján heti jelentéseket is közzétesznek arról, hogy éppen mekkora arányú a színváltozás. Sőt emellett még webkamera is üzemel, bár ezen keresztül nem igazán élvezhető a látvány (különösen alkonyatkor és este, amikor vaksötét képek nézegetésével szórakoztathatják magukat a honlap látogatói).

Mi szeptember utolsó hétvégéjén látogattunk el a parkba, és valóban azt tapasztaltuk, hogy ez tényleg csúcsidőszaknak számít. Már egy héttel korábban le volt foglalva például az összes online elérhető sátorhely, és szombat délelőtti érkezésünkkor is egy olyan tábla fogadott bennünket a kapunál, hogy a négy kemping közül kettőben már a maradék helyek is elkeltek. Az amerikai ismeretterjesztő filmekből és a Maci Laci című rajzfilmből ismerős egyenruhát viselő, mosolygós parkőr ugyanakkor közölte velünk, hogy a másik kettőben még sok a szabad hely, így nem kell aggódni amiatt, hogy tudunk-e normális helyen aludni (bár elvileg a vadkempingezés is engedélyezett, a terepet járva ez azért eléggé megfontolandó). Végül a Matthews Arms nevű kempingben kötöttünk ki, ahol mindössze 15 dollárt kellett fizetni egy éjszakáért, és ezért kaptunk egy tágas sátorhelyet, rajta saját tűzrakóval, valamint egy autóbeállóval.

Fotó: Pethő András [origo]

Ha a park elsősorban a pénzkeresést tartaná szem előtt, akkor persze ennél sokkal több helyet is el tudott volna adni, a sátrakat ugyanis egymástól húsz-harminc méterre lehetett leverni. Így tágas terület jutott mindenkinek, és ezt a vendégek többsége ki is használta. Főleg családokat és fiatalabb baráti társaságokat lehetett látni, akik kempingszéken ülve fogták körbe a tüzet, ahol főztek, húst sütögettek és söröztek. A tűzrakás nagyon népszerű volt, bár a kempingben terjengő szagból ítélve kevesen tartották magukat a hagyományos módszerhez, és helyette a meglehetősen büdös tűzgyújtó folyadék használatához folyamodtak.

A megfagyást érdemes elkerülni

Mi nem voltunk ennyire felkészülve, egyrészt mert mindketten sok-sok évvel ezelőtt kempingeztünk utoljára (a nyári fesztiválok természetesen nem számítanak), ráadásul egyelőre csak egy sátor és két hálózsák beszerzésére jutott időnk a néhány hetes itt tartózkodás alatt. Lámpára ugyan végül nem volt szükség éjszaka a teliholdnak köszönhetően (szerencsére egyetlen felhőt sem lehetett látni az égen), azt azért a Shenandoah-ba igyekvőknek mindenképp ajánlani tudom, hogy ne csak a mobiltelefonjuk időjárás-előrejelző programját használják. Az enyém ugyanis kellemesen enyhe éjszakát ígért, csak éppen nyilvánvalóan a városi környezetre volt beállítva, a nemzeti parkban ugyanakkor ehhez képest fagypont körüli hőmérséklet volt.

Fotó: Pethő András [origo]

Szerencsére azért ezt is túl lehetett élni, és egyébként is minden éjszakai kellemetlenségért kárpótlást nyújtottak a nappali túrázások. Az útvonalak mentén ugyan nincsenek elképesztő látványosságok (főleg nem a kontinentális éghajlatról érkezők számára), a térképen jelzett patakok például sajnos elég alaposan ki voltak száradva, de az erdő a maga egyszerűségében is annyira lenyűgöző, hogy senki nem fogja megbánni, ha egyszer rászánja magát arra, hogy megnézze közelebbről.

Medvék és kígyók

Bár a helyi állatvilágból sajnos nem sokat láttunk, a park tele van állatokra vonatkozó figyelmeztetésekkel. A Matthews Arms bejáratánál például ki volt függesztve egy felirat, amely szerint mérges kígyókat láttak a környéken, ezért mindenki vigyázzon, "hova teszi a kezét és a lábát". Ennél is komolyabban veszik a medvékkel való bánásmódot, amelynek alapszabálya az, hogy nem szabad semmilyen ételt adni nekik. A kempinghely elfoglalásakor a parkőr külön elmondta, hogy tilos bármilyen élelmiszert (akár csak táskába csomagolva) elöl hagyni, és még egy erről szóló nyilatkozatot is aláíratott velünk.

Az egyik plakáton kifejezetten az emberek biztonságával magyarázták ezt a tiltást, mondván, hogy ha a medvék belekóstolnak az emberek által fogyasztott élelmiszerbe, akkor utána lehetséges, hogy minden embert az ilyen típusú étellel fognak azonosítani, és így esetleg rájuk támadhatnak. "Ezeket a medvéket csapdába kell ejteni, el kell őket szállítani az otthonukból, és akár még pusztulás is várhat rájuk" - figyelmeztet a plakát, amely ugyan arra nem ad instrukciókat, hogy mi a teendő akkor, ha valaki medvével találkozik az erdőben, de az egyik parkőr elmondta, hogy nem kell különösebben aggódni.

Szerinte a Shenandoah-ban élő állatokra általában igaz, hogy jobban félnek tőlünk, mint mi tőlük, ezért célszerű, ha túrázás közben az emberek beszélgetnek egymással, és ezzel is jelzik a jelenlétüket. Ha pedig mégis egy medve közelébe kerülünk - magyarázta a parkőr -, akkor először nézzük meg, hogy mit is csinál épp a medve, és ha úgy látjuk, hogy irántunk érdeklődik, akkor lengessük a karunkat, és kiabáljunk oda neki valamit. Ez a módszer szerinte általában be szokott jönni.(Itt elolvashatja, milyen összefutni egy medvével.)