A koboldmakik könnyen végeznek magukkal

Fehér homok, pálmafák, koboldmakik és Csokoládé-dombok. Ez Bohol, a Fülöp-szigetek tizedik legnagyobb szigete, ahol sikerült egy hétvégét eltöltenem. Bohol a Fülöp-szigetek középső részén helyezkedik el, és csodálatos természeti adottságai miatt az egyik legkedveltebb turistacélpontja, különösen a búvárok körében.

Ahogy kiléptünk a boholi repülőtér termináljából, a taxisofőrök egyszerre vetődtek ránk és a csomagokra. Szabályos tülekedés, majd verekedés alakult ki a fuvarért. Tanulva a nyugatiak lehúzásából, bemondtam azt az árat, amelyre a sofőrök legyintve odébbálltak, és csak egy bácsi maradt mellettünk, aki bevállalta, hogy elvisz minket a szállásra. Egy motoros tricikli hátsó ülésére pattantunk fel ketten, de a hely oly kicsi volt, hogy az egyik lábam kilógott. A tricikli egyébként a legnépszerűbb tömegközlekedési eszköz vidéken. Természetesen, ha már az ár irreálisan alacsonyra lett szabva, járulékos költségként beültette a járgányba a feleségét is.

Sofőrünk, aki a feleségével vitt el minket a szállásig

Így indultunk neki a szigetnek négyen, és út közben mindannyian drukkoltunk a megpakolt kis triciklinek, hogy egy-egy emelkedőn sikerüljön felkínlódnia magát. A pálmaligetek közötti fél órás zötykölődés után elhagytuk Bohol szigetét, és egy hídon áthajtottunk a turistarezervátumoknak helyt adó Panglao szigetére. Sofőrünk búcsúzóul szemérmesen elhadarta, hogy jól jönne egy kis borravaló a családnak, én pedig illedelmesen hozzájárultam a költségekhez.

Tengerparti idill

A szállás közvetlenül a tengerparton állt a homokban. Egy cölöpökre épített bungaló volt. Gyors becsekkolás, csomagok lepakolása, majd irány a víz. A tengerpart pont olyan volt, amilyen a nagy könyvben meg van írva. Vagy legalábbis ahogy a katalógusokban láttam eddig. Fehér homok, pálmafák, azúrkék, kristálytiszta víz, melynek hőmérséklete az év minden szakában 26 és 30 fok között mozog, benne pedig ezernyi kis hal és tengeri csillagok.

Pont úgy, mint a képeslapokon

Később tudtam meg, hogy a homok itt annyira fehér és annyira jó minőségű, hogy szállítanak belőle a világ más tengerpartjaira is. A délután elkövetkező részét a vízben ázva, vagy a hullámok által a partra dobott kókuszdiók gyűjtögetésével töltöttem, végezetül a pálmafákra kifeszített hintaágyból figyeltem a messzi hajókat.

Ahogy ment le a nap, a hotel mellett a szabadstrandon kezdtek gyűlni a helyiek és akkora ricsajt csaptak, hogy kibillentettek a melankolikus, romantikus hangulatunkból. Nosza, mi is felkerekedtünk vacsora után kutatni. Nem kellett messzire menni, mert a szállás előtt akkor kezdték sütni a frissen fogott tengeri halakat és banánt. A filippínó konyhát nem a kedvenceim között tartom számon, mivel a fűszerekről alig van valami elképzelésük, és ebben most sem ért meglepetés. A hal kellően ízetlen volt. A banán az banán ízű, bár az itt sütésre használt gyümölcs inkább a halra hajaz, mivel nincs íze.

További kihívás a helyi konyhában, hogy nem használnak kést, csak kanalat és villát. Sokáig ezért nem is ettem húst, mert nem tudtam felszeletelni, de itt Boholon már rutinosan a legvékonyabb kanalat választottam, és az élével vágtam a falatokat. Közben a tengeren beesteledett, és a távolban egyre-másra gyúltak ki a kis halászhajók fényei. Vacsora után visszasétáltunk bungalónkba, hogy eltegyük magunkat a holnapi túrára.

Helyi gyerekek játszanak este a parton

Másnap reggel a híres Csokoládé-dombokat mentünk felfedezni a sziget belsejében, amelyeket gyakran hegyekként is emlegetnek. A tülekedés és verekedés elkerülése végett most a hotelra bíztuk a taxi rendelését, amely rendben meg is érkezett. A sofőr választási lehetőséget ajánlott, miszerint vagy egy fix összegért elvisz a hegyekhez, vagy rendesen, taxiórával méri az időt. Mi a második lehetőség mellett döntöttünk, ami később nem bizonyult túl jó választásnak, mert így egész úton figyelhettem, hogy az óra rendesen számol-e.

Ki esik nagyobb depresszióba?

Az úton első megállónk egy lepkerezervátum volt, ahol helyi pillangókkal lehetett találkozni. Lepkével még sosem volt problémám, kicsi korom óta én üldöztem őket. Itt megfordult a helyzet. Néhány hatalmas példány csapdosva, verdesve rontott rám, a látogatók nagy örömére sikoltozva hajoltam ki előlük. Végül egynek megengedtem, hogy rám szálljon, de ennyi elég is volt a nagy barátkozásból.

Barátkozás az egyik lepkével

Következő megállónk egy izgalmasnak ígérkező, mégis szörnyen szomorú hely volt, egy koboldmaki-rezervátum. A koboldmakik azok a cuki kis állatok, amelyeket a Madagaszkár filmből ismerhetünk: pici, puha szőrű majmocskák hatalmas, kidülledő szemekkel. A koboldmaki a Fülöp-szigeteken is őshonos, annak is leginkább a déli részén. Ez az egyik legkisebb főemlős a maga 8-15 centiméterével. 1990-ben felkerült a veszélyeztetett fajok listájára, de mára a Természetvédelmi Világszervezet vörös listáján javult a helyzete, és jelenleg mérsékelten fenyegetett faj. Eddig leginkább Bohol szigetén sikerült őket mesterséges környezetben szaporodásra bírni, és ezt kihasználva, az utak mentén egymást követik a rezervátumoknak kikiáltott állatkertek. Ezekben a fő látványosságon, a makikon kívül mindenféle helyi egzotikus állatot összefogdosnak, hogy azokat az állatok segítése címszó alatt begyűjtött térítés ellenében a nagy nyilvánosság elé tárják.

Izgatottan vártam az első találkozást egy ilyen kis jószággal, és reménykedtem benne, hogy talán a kezembe is foghatok egyet. Kis, fából épített házikóba léptem be. A makik leghátul voltak, addig át kellett verekednem magam a kisállatokkal megtöltött ketreceken. A látvány sokkoló volt. Láttam ott kismadarat pár centis lánccal lábánál fogva faághoz kötözve, úgy, hogy nemhogy repülni, de lépkedni sem tudott. Láttam ugyanígy fához láncolt majmot és ketrecbe préselt macskaféléket, melyeknek a lábát hasították a ketrec alsó rácsai, nem lévén padló.

Ilyen képpel jutottam el a koboldmakikig, melyeknek látványa nem volt üdítőbb. Az őr elmondta, hogy nem szabad vakut használni fotózáskor, mert az amúgy éjjeli állatok nappal nagyon megijednének a villanástól, és előfordulhat, hogy depresszióba esnek. Annak pedig beláthatatlan következményei lehetnek, ugyanis ez a majomfajta bezárva depresszív természetű, öngyilkosságra hajlamos, ezért ha megtörténik a baj, addig veri a fejét a falba, míg holtan nem esik össze. Arról pedig ennek fényében szó sem lehetett, hogy megsimogassuk, vagy megközelítsük őket, de látva szomorú sorsukat, nem is volt kedvem hozzá.

A koboldmaki könnyen végez magával

Ezek után nem értettem, hogy ha a kis, félénk majmocskákat sokkolja egy ilyen találkozás, és ez hatással lehet szaporításukra, akkor vajon miért van tele az internet koboldmakikat simogató turistákkal. Vártam, hogy kiérjek ebből a fakalitkából, és magam mögött hagyhassam ezt a szörnyű helyet. Csendben szálltunk vissza a taxiba, és szótlanul hajtottunk tovább most már a Csokoládé-dombokig.

A zöld csokoládé

Ezek a képződmények Bohol talán legfontosabb turistalátványosságai. Olyannyira, hogy benne is vannak a sziget címerében. Hihetetlen, hogy az 1176, szinte teljesen egyforma, 30-50 méter magas dombocska emberi beavatkozás nélkül alakult ki. Tetejüket sűrű fű fedi, amely a februártól májusig tartó száraz évszakban elszárad és csokoládé-barna színű lesz. Innen ered a dombok neve.

Keletkezésükről csak találgatások születtek, de legbiztosabbnak az tűnik, hogy valaha korallzátonyok lehettek, melyet évmilliók alatt az időjárás és az erózió alakított bonbon formájúra. A sziget lakóniak persze megvan a maga verziója a képződmény kialakulására. Az egyik legenda szerint két dühös óriás napokig dobálózótt sziklákkal, majd kibékültek, és a dombok később ezekből a hátrahagyott sziklákból születtek. Egy romantikus változat szerint egy másik óriás, Arogo lett szerelmes egy halandó lányba. Mikor a lány meghalt, Arogo bánatában könnyeket hullajtott, melyeknek nyomait máig a dombok őrzik.

Csokoládé-dombok zöldbe borulva

Mi szeptemberben látogattuk meg a dombokat, melyek akkor éppen zöldben pompáztak. Ahhoz, hogy rá lehessen látni a tájra, az egyikre fel kellett másznunk. Arról azonban egyik legenda sem szólt, hogy a hely tele lesz hatalmas szitakötőkkel, böglyökkel, amelyek nemcsak a mászást, de a fotózást is nehezítik. Kezünkben a fényképezővel kalimpálva próbáltuk a jószágokat távolmaradásra bírni. Felértünk az egyik domb tejetére, és végre ráláttunk arra a bizonyos tájra, amely a képeslapokról szokott visszaköszönni, és ami miatt iderepültünk Boholra. Mindenütt kis kúpok nőttek ki a földből amerre csak a szem ellátott. A hely nem nyújtott se többet, se kevesebbet az elvártaktól, és ez így volt jól, mert a terület érintetlennek tűnt.

Este fáradtan vetettük bele magunkat a sekélyen hullámzó tengerbe, hogy még utoljára élvezhessük az idillt, mielőtt két nap után visszarepülnénk a dübörgő fővárosba, Manilába. A vízben ázva arra gondoltam, hogy bár a filippínók szegény emberek, mégis olyan csodálatos természeti kincseik vannak, ami igazán gazdaggá teszi őket. Mi pedig, nyugati turisták, ha részesei szeretnénk lenni ennek a csodának, akkor továbbra is fizethetjük a hozzájárulásokat akár a triciklisnek, akár a majomrezervátumnak.