A zarándokok lenyúlták a kajámat

Amikor megtudtam, hogy ösztöndíjat nyertem Spanyolországba, örömömben egyből pálmafákat és flamencotáncosokat hallucináltam. Aztán mikor kiderült, hogy úti célom Santiago de Compostela, az észak-spanyol Galícia tartomány székhelye lesz, a rózsaszín köd egyből szertefoszlott.

Landolás után a dél-spanyol Andalúzia már nagyon távolinak tűnt. Ami itt fogadott: zöld, vadregényes tájak, román és gótikus stílusú házikók, elsősorban pedig a világ egyik legismertebb katolikus zarándokútjának végállomása, a santiagói Szent Jakab-katedrális, no meg ezernyi zarándok. Velük éltem négy hónapig.

Galícia az ország északnyugati sarkában, Portugália fölött, az Atlanti-óceán partján fekszik. A tartományról egy időben nagyon sokat lehetett hallani, miután 2002-ben az olajszállító Prestige hajó nekicsapódott a partoknak, ami Spanyolország és Portugália történetének legnagyobb környezeti katasztrófájához vezetett. Bár a tragédia több éve történt, az utcákon még sok helyen az elkeseredett Nunca Máis (Soha többet) felirat jelezte, hogy az itt élők nem felejtették el a szörnyűséget. Arról a sokkal örömtelibb partraszállásról azonban már kevesebben tudnak, amelyre 1493-ban került sor. Ekkor kötött ki Kolumbusz egyik hajója, a Pinta a galíciai Baiónában, hogy elsőként adjon hírt az amerikai kontinens felfedezéséről.

Galícia kultúrája teljesen előtt a spanyoltól

Flamenco helyett kelta szuvenír

Galícia sok tekintetben szöges ellentéte a Spanyolországról kialakult sztereotípiáknak. Kultúrájában a kelta elemek dominálnak, ami nem csoda, hiszen majdnem 700 évig, a vizigótok beáramlásáig ők uralták a területet. A szuvenírboltokban kelta jelképek sorakoznak, és a felvonuló zenekarok elmaradhatatlan hangszere a Skóciából ismerős duda. Az UNESCO világörökségi listán szereplő belvárosi részre pedig a szűk, kövezett utcácskák és alacsony, homokszínű házak a jellemzőek.

Nagymamám először azt hitte, hogy a hely nevét elnézték, és nekem valójában a lengyelországi Galíciába kellett volna repülnöm. Első levelemben azonban megnyugtattam, hogy itt spanyolul beszélnek, vagy legalábbis valami hasonló nyelven. Az volt a tervem, hogy spanyol nyelvtudásom tökélyre fejlesztem ez alatt a négy hónap alatt. Mikor megérkeztem, alig vártam, hogy igazi spanyolokkal beszélhessek. Szinte letámadtam a szállásadómat, Gracielát, ő azonban csak a fejét csóválta, majd a lányáért kiáltott, aki máris jött fordítani. Mint kiderült, Graciela nem beszélte a kasztíliai spanyolt, csak a helyi galíciai nyelvet, a gallegót.

A tartomány a mezőgazdaságból él, és az emberek sokszor a külvilágtól teljesen elzárva, vidéken élik le az életüket, meg sem tanulják az ország hivatalos nyelvét. Galíciának van saját nyelvű tévécsatornája, újságja, és mindenki beszéli a gallegót. Később a helyi munkatársaimtól megtudtam, hogy a gallego nagyon hasonlít a portugálra, csak azt nem tudják eldönteni, hogy melyik nyelvből alakult ki a másik. Mindenesetre Galícia rendkívül szoros kulturális kapcsolatot ápol szomszédjával, melyet különböző ösztöndíjakkal és csereprogramokkal erősítenek.

Spanyolország legnagyobb román kori katedrálisban van eltemetve idősebb Szent Jakab

Míg maga a tartomány a mezőgazdaságból él, addig Santiago a turizmusból. Itt, Spanyolország legnagyobb román kori katedrálisban van eltemetve idősebb Szent Jakab, Jézus egyik apostola. Földi maradványait Jeruzsálemből hajón szállították tanítványai Santiagóba. Az El Camino a 11. századtól ismert és jelentős zarándokút. Évente több ezer turista gyalogolja végig a sárga kagylókkal jelzett Szent Jakab-vonalat, de ez a szám a szent évben jóval nagyobb. Szent évet akkor ünnepelnek, mikor június 25-e, Szent Jakab napja vasárnapra esik.

Zarándokok kíméljenek

Ilyenkor a zarándokok kivételes szent bűnbocsánatot nyerhetnek, ha legalább 100 kilométert gyalogolnak, majd betérnek a katedrálisba, ahol imádkoznak, és meggyónják bűneiket. Pont a szent év júniusában kerültem ki Santiagóba, a város hemzsegett a spanyol, olasz és francia turistáktól. Délutánonként zarándokok énekeltek felszabadultan a katedrális lépcsőjén, esténként pedig hatalmas koncertektől volt hangos az előtte elterülő tér. Még a spanyol Placido Domingo is fellépett egyszer.

Fiatal zarándokok a katedrális előtti téren

Egy többszintes ház egyik vendégszobáját kaptam meg közvetlenül a katedrális mögött, szomszédjaim pedig naponta cserélődő zarándokok voltak. Meglehetősen sokat bosszankodtam miattuk, ugyanis míg este a munka után én nyugalomra vágytam, addig az aznap érkezők örömükben - érthető módon - nagy bulit csaptak a közös helyiségben, melyhez a recsegő fapadló is erősen asszisztált. Ehhez, majd a reggelente maguk után hagyott piszkos edényekhez és a túracipőkből hátramaradó sárdarabokhoz még csak-csak hozzászoktam, és a napot rutinosan a közös konyha takarításával kezdtem. De amikor egyik reggel a zarándokokkal együtt eltűnt az ennivalóm nagy része is, elszakadt nálam a cérna. Nem jósoltam nagy jövőt a közöttünk szövődő barátságnak.

Egyik délután Graciela jelent meg az ajtómban mosolyogva. Karon fogott, és már vitt is fel az emeletre az egyik vendégszobába, ahol egy idegen lány pakolta éppen a hátizsákját. Ági volt az első magyar, akivel Santiagóban találkoztam. Abban a pár órában, míg a Madridba visszainduló vonatára vártunk, sokat mesélt a több hetes zarándoklatáról. Tőle tudtam meg azt is, miért tűnik el a hűtőből az ennivalóm.

Az El Camino a 11. századtól ismert és jelentős zarándokút

A zarándokok ugyanis kis, út menti szállásokon alszanak, és a másnap reggel továbbindulók mindig otthagyják azt, amire már nincsen szükségük. A hátrahagyott ételmaradékot pedig az utánuk érkezők eszik meg. Így történhetett meg, hogy az én ételeimet is hátrahagyott elemózsiának vélték. A vonatra várva észrevettem Ági hátizsákjának zsebében egy Bibliát. Mikor rákérdeztem, azt mondta, hogy bár nem vallásos, mégis magával hozta ezt a nehezéket, és maga is meglepődött rajta, mennyit segített, ha már úgy érezte, nem bírja tovább a gyaloglást. Bárhol nyitotta ki, mindig talált benne egy-egy mondatot, mely erőt adott a folytatáshoz.

A Santiagóban eltöltött négy hónap alatt sok zarándokot ismertem meg. Egyszer egy idős olasz bácsival utaztam a buszon, és tátott szájjal hallgattam a beszámolóját, hogyan tett meg minden nap 30 kilométert gyalog Santiagóig. Egyik hétvégén pedig madridi fiatalok szálltak meg a mellettem lévő szobában, akikkel a szieszta alatt együtt szurkoltunk a tévé előtt Alonsónak és a magyar üdvöskénknek, Baumgartnernek. Bár a zarándokutat nem jártam be, sok szép helyen megfordultam, és lassan a zarándokokkal is megtaláltam a közös hangot. Ebben sokat segített, hogy a hűtőben tárolt ételeimet privát feliratú címkékkel láttam el.