Csodát tett a Mária-ikon

Februárban, az Utazás kiállítás egyik standján bedobtam az adataimmal kitöltött szórólapot egy kalapba, majd pár óra múlva csöngött a telefonom. Kihúzták a nevem, a párommal nyertünk két repülőjegyet, amelyet egy éven belül bárhova felhasználhatunk Európában. Pózoltunk a kötelező kézfogásos fotózáson, aláírtuk az átvételi elismervényt, este pedig pezsgőt bontottunk. A párom kívánsága az volt, hogy minimum egy óra távolságra menjünk, én a tengerparthoz ragaszkodtam. A térképen meghúzott körön Ciprus nyert.

Kora hajnalban landoltunk, buszjárat persze nem volt Larnakába. A bérelhető kisautók csak a hirdetésekben léteznek, a valóságban benzinzabáló hatalmas batárokat ajánlanak a reptéri autókölcsönzők. A repülőn mögöttünk utazó család itthonról, interneten rendelt autót, ám – nem kis bosszúságukra – a parkolóban a megrendelt kisautó kétszeres méretű változatának slusszkulcsát nyomták a kezükbe.

Kisétáltunk a taxiállomásra, ahol az utolsó utasokat nyelte el a taxik hada. Kicsit kérettük magunkat, majd a hoppon maradt taxisok leértékelt árai között válogatva egy vastag bajszos, morcos görög vitte el a pálmát. A taxist szorította az idő, még vissza kellett érnie a következő repülő érkezéséig, repesztettünk az úton. A baloldali közlekedés új volt számunkra, a sötétben szemben közeledő autófényszórók magasan tartották bennünk az adrenalinszintet.

Ciprus, Trodosz-hegység Forrás: Horváth Andrea

Másnap reggel végigjártuk az autókölcsönzőket, mindenütt ugyanaz a lehangoló választék fogadott. Az egyik kölcsönző egyben utazási irodaként is működött. Meghallva egészséges magyar káromkodásunkat, a másik szobából kidugta a fejét egy fiatal lány. Miskolcról érkezett, a nyarat dolgozza végig az utazási irodánál.

Nem kecsegtetett semmi jóval, nincs sehol kölcsönözhető kisebb járgány. Viszont ajánlott egy egész napos túrát, amelyet autóval úgysem tudnánk megtenni. Dzsippel visznek minket a Trodosz-hegységen keresztül, úttalan utakon egészen a közel 2000 méter magas Olimposzig. Közben eldugott falvakat, természeti és ember alkotta csodákat fedezhetünk fel. A miskolci lánynak még nem volt ideje végigjárni a dzsiptúrát, de, mint mondta, a visszajelzések pozitívak. Hittünk neki, úgyhogy befizettük az útra. Búcsúzóul még a lelkünkre kötötte, hogy fürdőruhát is csomagoljunk, mert a vízesésnél tiszta vizű tóban úszkálhatunk. A délután további részét a 28 fokos tengerben vészeltük át.

Pincetúra helyett

Másnap reggel pontosan hétkor fordult a bejárathoz a dzsip. Nikosz, a sofőr mellett már ült egy orosz nő, mögöttük egy iráni család nőtagjai, leghátul osztoztunk a maradék helyen az iráni férjjel. Ő nem sok vizet zavart, gyakorlatilag végigaludta a napot. Nikosz megkapta tőlünk a piros pontot, tudta, hogy Budapest nem Románia fővárosa, elégedetten dőltünk hátra, indulhatunk.

Lefkara csöpp, macskaköves falu, szűk, tekergős utcákkal, az udvarokból kihajló, rózsaszínben pompázó fákkal. Nikosz befordult egy szőlővel futatott árnyas kertbe, ahol gyanútlanul a kerti székekre telepedtünk. A háziak rögtön szolgálták fel a behűtött limonádét, majd egy kis előadást hallgattunk Lefkaráról.

Lefkara Forrás: Horváth Andrea

Bizonyítandó a helyi csipke hírnevét, a háziasszony megmutatta az euró előtti ciprusi fontot, amelyen a csipke mintázata volt az egyik díszítő elem. Az üdítő után akkor kezdtünk gyanakodni, mikor betereltek minket a házba, amely ajándékboltként működött. Na igen. Ügyesen összekapcsolták a kellemest a hasznossal: az utazási iroda leszerződött a helyi ajándékbolttal.

Semmit nem vettünk, mert útikönyvünk figyelmeztetett, hogy az ilyen helyek már itt is kínai utánzattal vannak tele. Ha eredetit akarunk venni, a kertkapuban üldögélő idős asszonyokat keressük, akik maguk készíti a csipketerítőt. Az iráni család kislányában viszont remek vásárlóra akadtak, kifelé a nyakán és a karján is csilingelt egy-egy új szerzemény. Apja a szőlőlugas sarkában bóbiskolva várta a vásárlás végét.

A kis kitérő után egy erdei úton kapaszkodtunk Omodosz felé. A főtere bájos, lejtős placc, tele ajándékboltokkal, kávézókkal, a kávézók teraszán bölcsen hallgató helyi öregekkel. A falu híres a borospincéiről, némelyik a turisták számára látogatható. Nikosz itt ismét egy leszerződött borospincébe akart terelni minket, ám mi résen voltunk, ügyesen kicsúsztunk a kezei közül. Egyedül az iráni családfőt tudta karon ragadni, és levonszolni a pincébe, csakhogy pórul járt. A férfi hithű muzulmán volt, nem érdekelte a bor. A pincetúra helyett mi a tér végén emelkedő Sztavrosz-kolostort barangoltuk be, ahol Krisztus keresztfájának egy darabkáját és Fülöp apostol koponyáját őrzik hét lakat alatt.

A Sztavrosz-kolostor Omodoszban Forrás: Horváth Andrea

A táj megváltozott, sziklás, kavicsos, keskeny út vitt Trodosz egyik magaslati pontjára, egy tűzjelző állomásra. Kis faházikó, körben üvegablakokkal, ahol két férfi folyamatosan figyeli, hol száll fel gyanús füstoszlop. A váltáskor hoznak fel ételt-italt maguknak, rádión tartják a kapcsolatot a civilizációval. Tipikus legénytanya, a ház környékén szanaszét hevertek a személyes holmik, az ebédlőasztal még őrizte a reggeli mosatlan edényeket. A cölöphöz kötött kecske látta el a hulladékgyűjtő szerepét.
Óriási távcsövekkel pásztáztuk a környező hegyeket, a szerkezet annyira jól működött, hogy a túloldali hegyoldalban a faágon ülő madarat is élesen láttuk. Azt hiszem, nincs a világon ennél nyugisabb munkahely. Körben a hegycsúcsok, csönd, folyamatosan fújdogáló finom szellő, madárcsicsergés, napfény, tökéletes panoráma.

A következő órában sziklákon, fagyökereken keresztül bukdácsolt a járgány. Kézzel-lábbal kapaszkodtunk, hogy ne zuhanjunk egymás nyakába. Az iráninak esélye sem volt, hogy egy pillanatra is lehunyja a szemét. A folyómedret követve jutottunk le a 15. században épült Kelefos kőhídhoz, mely a velencei időkből maradt fenn az egyik kereskedelmi útvonal részeként. A helyiek a híd körül piknikeztek, nyárs fölött sültek a birkaszeletek. A híd erősen ívelt, kövekkel kirakott, az ezen áthaladó szekér keményen zötykölődött. Alatta a víz keskeny mederben csörgedezett, hűs volt és jó ízű.
Az utánunk érkező két dzsipből egy csapat angol, kissé kapatos fiatal bújt elő, maguk után vonszolva dobozos sörrel teli szatyraikat. A flakonokat aztán akkurátusan elhelyezték a patak kövei között, majd kockás plédet terítettek a földre. A görögök sem egy csöndes népség, de ez a tíz angol mindent überelt.

Esőhozó Mária

Ezután következett utunk leglátványosabb része 1140 méter magasságban. A Kikko-hegy oldalában tökéletes aszfaltúton kanyarodtunk be a kikkói kolostorhoz. Rengeteg busz, turisták tömege hullámzott a kolostorhoz vezető úton. A 11-12. század körül épített kolostor többször tűz áldozata lett. Híressé egyrészt az tette, hogy fiatal korában itt élt Makariosz érsek, a szabadságmozgalom vezetője, majd a köztársaság első elnöke. Másrészt a Lukács evangélista által festett Mária-ikon, melyet a bizánci császár ajándékozott a kolostornak. A kép csodatévő erővel bír, aszály esetén egy hozzá intézett komolyabb imádság esőt hoz a termésre. Ez a tulajdonsága rendesen hozott a konyhára, szépen gyűltek az ajándékok, gazdaggá téve a kolostort.

A kikkói kolostor Forrás: Horváth Andrea

Belépőt nem kértek, de rövid szoknyában, fedetlen vállal nem léphettünk az épületbe. Aki nem vitt kendőt, a bejáratnál válogathatott az izzadságszagú, kék lepedők között. 1995-ben az utolsó felújítás során minden talpalatnyi helyet harsány színű ikonokkal borítottak be, a falakon a pirospozsgás szentek színpompás ruhákban merengenek az ég felé.

Véletlenül tiltott részre tévedtünk, a folyosóról nyíló egyik rácsos ablakon bekukucskáltunk. A klímával ellátott szerzetesi cella a legmodernebb híradástechnikai eszközökkel volt felszerelve. A múzeumban aztán gazdag kiállítás, fantasztikus kincsek előtt tátottuk a szánkat. Az a Mária-ikon tényleg tudott valamit! A kolostor környékét beépítették zarándokoknak és turistáknak szánt szállókkal, éttermekkel, ajándékboltokkal, parkolókkal.

Míg mi a kolostort jártuk, iráni útitársunk boldogan dőlt el a felszabadult üléseken a dzsipben. Ebéd után indultunk az Olimposz felé, útközben Makariosz érsek mauzóleuma mellett vitt az utunk. Az 1951 méter magas Olimposz csúcsára nem lehet feljutni, kerítéssel elzárt katonai terület, hatalmas fehér gömb radarral a tetején. Kicsit lejjebb működik a sífelvonó, amely most, nyáron csöndesen áll, a drótkötélen lengedező üléseket libegteti a folyamatos szél. A kilátás csodálatos, a világ tetején éreztük magunkat.

Kilátás az Olimposzról Forrás: Horváth Andrea

Lefelé Nikosz gyors tempót diktált. Teli hassal nem volt kellemes, zúgolódtunk is ellene, de Nikosz csak az óráját mutogatta válaszként. A ciprusi kék túra egyik fontos állomása a Caledonia-vízesés. Autóval nem megközelíthető, a parkolótól tíz perc gyaloglás várt még ránk.180 méter magasságból vékony sugárban ömlött alá a víz, állítólag az esős évszakban gazdagabban zubog, akkor lélegzetelállító látvány is tud lenni. Gyanús volt, hogy csak én kapom ki a dzsipből a strandpapucsot, törölközőt és fürdőruhát, de hát mindenki a gusztusa szerint úszik. De amikor leértünk a vízesés aljához, már láttam, hogy nem a többiek tévedtek, hanem az utazási irodában dolgozó miskolci leányzó.

Enyhén szólva nem volt képben a vízesés alatti tó méretét illetően. Hogy mégse nézzenek teljesen hülyének, csak-csak felkaptam a gumipapucsomat, és betapicskoltam a lavórnyi medencébe hűsölni. A vízesés kis patakká szelídülve futott le a völgybe, egy darabon még követtük, amíg a patakra zuhant kidőlt fák engedték.

Ez nem az, amire számítottam Forrás: Horváth Andrea

Ez volt utunk utolsó megállója, innen már megállás nélkül robogtunk vissza Larnakába. Már nemcsak az iráni családfő hortyogott, mindannyian fáradtan dőltünk egymás vállára. Nikosz sötétben ébresztett a hotel előtt. Egy hetet töltöttünk Cipruson, több túrára is befizettünk, az autókölcsönzőket viszont a továbbiakban nagy ívben elkerültük.