Delfinek és fókák Európa nyugati csücskében

Ha Izlandot nem számítjuk, Írországban van Európa legnyugatibb pontja, ahol világít a zöld fű, delfinek ugrálnak a vízben, lenyűgöző a táj, finomak a halak, az emberek pedig döbbenetesen kedvesek. Mindezek együttese pedig azért is kárpótolja az embert, ha az Atlanti-óceán közelsége miatt naponta ötször elázik. Öt napig a Dingle-félszigeten túráztunk, majd délre utaztunk fókákat nézegetni egy kis szubtrópusi szigetre. 

Azzal a szándékkal utaztunk Írországba, hogy bebarangoljuk a nyugati és délnyugati partokat, mivel írek, tapasztalt magyarok és útikönyvek egybehangzó véleménye szerint az a zöld sziget legszebb területe. A listánkon öt lehetséges helyszín szerepelt, és tulajdonképpen csak a véletlen műve, hogy nem a Connemara Nemzeti Parkban, hanem a Dingle-félszigeten kötöttünk ki. Azért mentünk volna a Connemarára, mert legjobb ír barátunk, az időjárás-előrejelzés oda ígérte a legkevesebb esőt. Végül aztán azért nem oda mentünk, mert amikor az indulás előtti napon felhívtunk egy nagyon szimpatikus hostelt, a Letterfrack Lodge-ot, kiderült, hogy tele vannak.

Sok régi műemlék vagy rom magánterület, ahogy ez is Dingle-től pár kilométerre (Kattintson a többi fotóért!) Fotó: Vincze Barbara

Majdnem háromszáz kilométerrel délebbre, Kerry megyében Dingle városában viszont könnyedén találtunk szállást egy úgynevezett farmhouse-ban (olyan, mint a Bed & Breakfast, csak a természetben van, átható farmszaggal). Az odajutáshoz az autóbérlés tűnt a leglogikusabbnak, és mivel Írország nem olcsó, érdemes alaposan áttanulmányozni a lehetőségeket, mielőtt útra kel az ember. A szolgáltatások színvonala itt kiegyensúlyozottan jó, úgyhogy nem rizikós a legolcsóbb autóbérlés mellett dönteni, kicsi az esélye, hogy lerobbanunk az első kanyarban. Így tettünk mi is, és a bérlés így 20 euróra jött ki naponta. Dublintól körülbelül négy óra alatt - felerészt autópályán, amiért két eurót fizettünk a kapunál - kényelmes tempóban, habár a baloldali vezetés miatt fokozottan koncentrálva értük el Dingle városkáját.

Európa nyugati peremén

A város és az azonos nevű félsziget tényleg telitalálat volt. A National Geographic egészen odáig ragadtatta magát, hogy a „világ legszebb helyének” nevezte a félszigetet. Nos, öt nap alatt szerzett benyomásaink szerint nem sokat tévedett: a látkép csodálatos, Atlanti-óceánba omló sziklákkal, vakítóan zöld fűvel, homokos és sziklás strandokkal és szivárványokkal. Az elbűvölő természet mellett a történelem is megtette a magáét: a félsziget tele van a korai kereszténység maradványaival, méhkaskunyhók, megalitikus sírkövek, kelta keresztek, kápolnák. A 179 kilométeres Dingle körút alacsonyrendű országutakon, domboldalakon és tengerpartokon át vezet, és gyalog vagy kocsival is bejárható.

A Slea Head a Dingle-félsziget egyik legszebb túraútvonala, helyenként birkák közt vezet (Kattintson!) Fotó: Vincze Barbara

A 179 kilométerből mi az egyik legjobb szakaszt, az úgynevezett Slea Head körtúrát választottuk, ami körülbelül négy-hat nap alatt teljesíthető. A félsziget legnyugatibb részén vezet, Dingle-ből indul és oda is tér vissza. Ennek a felét, azaz úgy negyven kilométert tettük meg gyalog két nap alatt Dingle-ből indulva Ballyferiterig, részben a tengerparton, részben domboldalakon, birkák közt; majd vissza Dingle-be (oké, a végén stoppoltunk, mert zuhogott az eső).

Ballyferiterben találkozunk a világ egyik legkedvesebb szállásadójával, a hatvanöt körüli Alice-szal, aki az An Spéice nevű Bed & Breakfast-ot vezeti (a szállástípusokról bővebben a keretesben olvashat). Alice az élő példája annak, hogy itt nagybetűvel írják a vendéglátást: amikor előző nap Dingle városából felhívtuk, megörült, hogy mi vagyunk az első magyar vendégei, és két perc után felajánlotta, hogy ha nagyon elfáradnánk a túrán, hívjuk bátran, elénk jön kocsival. Bár nem hívtuk, az utolsó néhány kilométeren mégiscsak az autójában találtuk magunkat, mivel véletlenül összefutottunk egy pub előtt, és olyan kedvesen ajánlgatta, hogy elvisz minket, hogy nem tudtunk neki nemet mondani. Amúgy nem egyedi eset ez a szellősen lakott a félszigeten, könnyen össze lehet futni bárkivel, mi egy hosszú hajú és mindig csuromvizes bringás srácba például minden nap belebotlottunk.

A Slea Head kellemes, könnyen teljesíthető körtúra. A kijelölt gyalogút a magánbirtokok területhatárait követi, kis szakaszai aszfalton vezetnek, és nagyjából követi a logikus útvonalat. Jól ki van ugyan táblázva, de a távolságok jelölésével nem fárasztották magukat a szakemberek. A sok magánterület persze bosszantó, a legnagyobb furcsaság pedig az, hogy sokszor évszázados romok is magánterületen fekszenek: ami máshol a nemzeti örökség lenne, az itt magántulajdon. A szintkülönbség nem vészes, néhol a keskeny és alig használt autóúton vezet a gyalogút, máshol harmatos füvön, nem egyszer birkák között. Nem is érdemes azzal vesződni, hogy az ember kikerülje az állati ürüléket, érdemes beletörődni megsokszorozódott szerencséjébe.

A nagy Kerry körút egyik kilátója, a Ladies View a Killarney Nemzeti Parkon át vezető országútról (A távcsőre kattintva még több kép nyílik!) Fotó: Vincze Barbara

Azért is különleges ez a vidék, mert itt található az ország egyik legnagyobb gaeltacht (írül beszélő) közössége. A Blasket Centre múzeumban, Dunquinban a jegyszedő például reggel tízkor büszkén jelentette ki, hogy hozzánk hasonlóan neki is külön meg kellett tanulnia angolul, mert a családjában a mai napig írül beszélnek. Ezután gyorsan elmesélte, hogy előző éjjel írül álmodta azt, hogy összetörte a kocsiját, és természetesen káromkodni is írül szokott.

A múzeum amúgy kötelező, az ötvenes évek közepén végleg elnéptelenedett Blasket-szigetek történetét és gazdag irodalmi örökségét mutatja be - miközben a múzeumból pont rálátni a szigetekre. A belépő négy euró, diákoknak kevesebb, és a büfében nagyon emlékezetes süteményeket árulnak. A szigetre amúgy szép időben át lehet hajózni, a közelben lévő Brandon-hegy majdnem ezer méteres csúcsa pedig túrázásra csábít - az eső miatt sajnos mindkettőről le kellett mondanunk.

Fungie, a város házi delfine

Aki a vad és lenyűgöző tájból visszavágyik a civilizációba, annak ott van Dingle kétezer fős városkája, amelybe Tom Cruise és Nicole Kidman is teljesen beleszeretett a Túl az óperencián című film 1992-es forgatásán. Jó okuk volt rá: színes házak, remek haléttermek, lankás utcák, kedves emberek városkája ez. Tradicionális ír zenét is lehet itt hallgatni, virágzik a kézművesség, tengeri akváriummal és látogatható fókamenhellyel is büszkélkedik a város.

Egyetlen szépséghibája, hogy minden lehetséges módon igyekszik hasznot húzni Fungie-ból, a veterán palackorrú delfinből, amely a nyolcvanas évek közepe óta éldegél partjainál. Fungie igazi házi legenda, a rengeteg ráépülő merchandise-termék mellett még bronzszobrot is állítottak neki a kikötő előtt. Óránként egy-két turistahajó indul a keresésére, és rendszerint meg is találják. Sőt, ha elegendő vállalkozó összegyűlik, még úszkálni is lehet vele neoprén ruhában. Fungie pedig rendszerint megmutatja magát, ha nagyon utálná az egészet, valószínűleg arrébb úszna. Egyetlen előnye van annak, hogy befizettem a 15 euró körüli összeget a Fungie-néző túrára zuhogó esőben: el tudom mondani, miért volt teljesen értelmetlen.

Delfinnéző hajó üldözi Dingle városka házi delfinét, Fungie-t Fotó: Vincze Barbara

Képzeljünk el egy körülbelül 50 ember befogadására képes hajót a kapitánnyal és egyfős személyzetével. A hajó kiúszik, majd föl-alá mászkál az öbölben. Személyzet és utasok – utóbbiak kezükben lövésre kész fényképezőgéppel - kémlelik a vizet. Valaki észreveszi Fungie-t, felkiált, mire a hajó irányt vált, odaberreg. Fungie - uszonya és háta - egy másodpercre láthatóvá válik, majd három percig semmi. Személyzet kémlel, majd öt perc múlva megint észreveszi, hol van (tök máshol, mint sejtenénk), hajó utána. Becsatlakozik egy másik turistahajó is, és innentől kezdve egymást kerülgetve ketten kergetik a delfint.

Együnk halat és fagyit!

Szerencsére nemcsak delfinben, halban is gazdagok a nyugati part vizei. A napi friss halunk 11-15 euró körül variálódott. Törzshelyünkké a legjobb ár-érték arányban dolgozó Marina nevű étterem-kocsma lett a kikötőben, a Strand Streeten, ahol 12 euróért két hatalmas nyelvhalat is adnak körettel. A parttól kicsit távolabb, a Main Streeten is vannak remek éttermek. Drága ugyan, de fokozott gasztronómiai érdeklődésű turistáknak kihagyhatatlan az Out of the Blue nevű étterem a Strand Streeten: a menüt mindig az aznapi fogáshoz igazítják, és a még ír viszonyok közt is magasnak számító árai ellenére mindig tele van. Még Murphy fagyizóját kell megemlíteni, amely álomszerű, és a helyi öbölből szerzi sós fagyijának alapanyagát, de árulnak itt kenyérfagyit és Guinness fagyit is. A személyzet örömmel ad kóstolót.

Utunk utolsó két napját autóval tettük meg. Hédereltünk kicsit a remek Inch beachen, majd a Gallarus Oratory és néhány kelta emlékhely megtekintése után elindultunk Kerry megye délebbi részei felé. A Ring of Kerry, azaz a Kerry körút azzal büszkélkedik, hogy Európa legnyugatibb csücskén vezet át, ami igaz is, ha a térképen letakarjuk Izlandot. Írország legépszerűbb túraútvonala érinti a sziget legnagyobb nemzeti parkját, a Killarney National Parkot is, amire mi csak egy szűk napot szántunk, de akár ötöt is el lehetne tölteni itt: csodálatos tó, hegyek, sziklák, túra utak, vízesés, romok, kastélyok; kihagyhatatlan az Iveragh-félsziget és a Kenmare-öbölben élő fókák.

Fókák a szubtrópusi sziget körül

Az utolsó napba az öböl már sajnos nem fért bele, de így sem maradtunk fókák nélkül, mivel a szomszédos Cork megye nyugati részén, utolsó úticélunk körül hever belőlük egy csomó. A Garnish-szigetre (ír nevén Ilnacullin) komppal vagy hajóval lehet átmenni, oda-vissza 10-12 euróért. A 15 hektáros sziget arról híres, hogy a Golf-áramlatnak köszönhető, szubtrópusi klímát megközelítő mikroklímában olyan növények is megélnek, melyek amúgy nem honosak Írországban. Ezt az előző század elején felismerve egzotikus kertet épített rá egy bizonyos Harold Peto nevű londoni tájépítész. A sziget és az odavezető, fókákkal pettyezett hajóút még zuhogó esőben is csodálatos. A nyílt óceán felé, Amerika irányában pedig még több heverésző fókát lehet látni.

Heverésző fókák útban a Garnish-sziget felé Fotó: Vincze Barbara

Kemping, hostel, B&B vagy hotel?

Mivel az ír árak 20-30 százalékkal vannak a közép-európai árak fölött, nagy a csábítás, hogy a szálláson spóroljon az ember. A kemping a legolcsóbb szálláslehetőség, de ezt azonnal vessük el, hacsak nem szeretnénk nyaralásunk alatt folyamatosan elázni és sátorszárítgatással vesződni. Írországban ugyanis az év bármely szakában naponta akár többször is eleredhet az eső, ami túrázás közben annyira nem zavaró, az éjszakai pihenést viszont tönkreteheti. Hostelt 15-25 euró között lehet találni, attól függően, hogy kétágyas szobát vagy dormitóriumot szeretnénk. Mi Glengaliffban aludtunk 20 euró/fő áron hostelban, kétágyasban, a zuhanyzó a folyosón volt és tiszta is volt. Ellenben az ilyen helyeken nincs bőséges reggeli és kedves házinéni, ami a Bed and Breakfast (BandB) vitathatatlan előnye. Ha saját magunk oldjuk meg a reggelinket, az simán 5 euró, a BandB-árak pedig itt, a nyugati parton szeptemberben 30-34 euró/fő között mozognak. Így már csak öt-hat euró két szállástípus közti különbség, és a mérleg a B&B felé hajlik. És ebben az is benne van, hogy óriási reggelit (Irish Breakfast vagy lazac tükörtojással, esetleg makréla) kap az ember, és háromszor megkérdezik, kér-e még valamit.