Aki még sosem hallott róla, ne keseredjen el, nem egy ősrégi attrakcióról van szó, amin már Petőfi Sándor is megpihentette a tekintetét: a Rákóczi-barlang, az Aggteleki Nemzeti Parkban csak tizenegy éve látogatható. Az odavezető út nincs is nagyon kitáblázva, de azért meg lehet találni – a bolyongás megelőzésére itt egy térkép.
Mi Bódvarákó felől gyalog érkeztünk a volt esztramosi kőbánya területén található barlanghoz. Jegyet az alatta lévő házban kell venni, innen a lelakatolt bejárathoz már vezetőnkkel együtt megyünk. Puritán a bejárat, egy információs tábla jelzi csupán, hogy a kapu mögött van valami érdekesség.
A barlangot egy vasérckutató tárón keresztül lehet elérni. Ez egy 200 méteres, nagyjából vízszintes szakasz – útközben egy csillével és egy kerti törpére emlékeztető bányásztörpével találkozunk. A szakasz végén lefelé folytatódik az út: innentől hetvenkilenc méternyi mélység és nehezen leírható, csodás látvány vár ránk. Meredeken haladunk egyre lefelé a vaslépcsőn az időnként kiszélesedő térben. A falak olykor fehérek, ami a tiszta mész színe, a vörösbarna foltok vas-oxidról, a szürkék pedig mangánról tanúskodnak. A barlangban sem növények, sem állatok nincsenek, még egy apró denevér sem él meg itt. Télen-nyáron egyformán 8-10 fokos, a relatív páratartalom pedig 95-96 százalék.
A cseppkövek sokasága és formagazdagsága letaglózó, még így is, hogy korábban is jártam már néhány barlangban. Hamar egyértelművé válik, hogy az út elég meredeken ível lefelé – ez az oka annak, hogy tíz évnél fiatalabbak nem látogathatják –, alján, közel nyolcvanméteres mélységben egy kristálytiszta vizű tó fölött ér véget a túra. Többször megállunk, például a barlang második szakaszánál, amely a Zöldséges kert nevet kapta a cseppkövek formája miatt. Vezetőnk sorolja a növényeket, melyeket tényleg nem túl nehéz beleképzelni a formákba: brokkoli, karfiol, borsó; de van olyan is, ami szőlőre vagy pattogatott kukoricára hasonlít. Kiderül, hogy a cseppkövek anyaga kalcium-karbonát, színük pedig attól függ, hogy mit oldanak ki a talajból. Az eltérő színű és formájú cseppkövek mellett szegfűkalcitok, szalmacseppkövek, borsókő-cseppkövek is előfordulnak itt, különlegességük, hogy a különböző típusú képződmények helyenként egymásra rakódnak.
Miért elképesztő gyökérség letördelni a cseppköveket?
Azért, mert az ép cseppkő ötven év alatt 20-25 centimétert nő, míg a sérült cseppkő száz év alatt nő 1-2 centit. Otthon a nappaliban amúgy sem mutat olyan jól, mint eredeti helyén. Vannak persze olyan cseppkövek is, amelyek nem lesznek vandalizmus áldozatai, hanem egyszerűen súlyuknál fogva szakadnak le, míg mások a robbantás során repedtek meg.A félhomályban nem könnyű jegyzetelni, annyi mindenesetre biztos, hogy a barlang legszebb része az Aranykalitka névre keresztelt terem, ahol szintén nem voltak szégyellősek a névadók: az egyik hatalmas alakzat az India térképe nevet kapta, de van csokiszökőkút és fürtös köles is. Általában egész találó nevek.
A környéken vasércet bányásztak, a barlangra egy bányarobbantás során találtak rá, amikor véletlenül beszakadt. Az szocializmus idején az elsődleges cél a termelés volt; a természetvédelemre vagy a csodaszép cseppkövek védelmére túl sok energiát nem pazaroltak. Ezt a barlangot például meddőhányóként használták, a hasznosíthatatlan kőzeteket szépen behányták a cseppkövek közé, egy részüket elpusztítva ezzel. Nagyobb részük szerencsére megmaradt. A barlang feltárásának pontos időpontja ismeretlen, annyi biztos, hogy első szakaszának bejárása és feltérképezése 1958-ban volt. A további járatok feltárását és az alján lévő két tó kiterjedésének felderítését 1964-ben végezték.
Szimpatikus döntés az üzemeltető részéről, hogy nem tekint aranytojást tojó tyúkként a 2002 óta látogatható természeti kincsre: egy nap maximum nyolcvan ember látogathatja a barlangot, és egy túrán egyszerre csak tíz ember vehet részt. Érdemes tehát számolni azzal, hogy egy osztálykirándulásnyi gyereket legalább két turnusra kell osztani, ezért nem árt előre bejelentkezni. Télen amellett, hogy kisebb a tömeg, a belépő is olcsóbb.
Apró érdekesség, hogy a 2010-es árvíz a barlangi tóra is hatással volt: vízszintje ekkor megemelkedett másfél méterrel. Mivel közvetlen a tó partjáig nem mehet el az egyszeri látogató, csak vezetőnk és egy 2002-ben elveszett búvár tapasztalataira támaszkodva állítjuk, hogy a tó vize iható. Szilágyi Zsolt búvár január 26-án tévedt el a barlang II. számú tavában, és ült napokig a koromsötétben a beszédes Ördög sörözője nevű ágban, egy alig másfél méteres, levegős fülkében. A Barlangi Mentőszolgálat három nap után találta meg az addigra már legyengült búvárt, és közel öt nap után tudták felvinni a felszínre. Túlélését nagyban segítette, hogy a tudott inni a tó vizéből, és ételt és gyógyszereket juttattak el hozzá.
Kérésünkre vezetőnk modellezi, milyen érzés lehetett napokon át ücsörögni a tökéletes sötétségben: lekapcsolja a világítást, és innentől kezdve moccanni sem merünk a barlang gyomrában, mivel még távoli derengés sem látható. A teljes némaságot csak a csöpögő hangok törik meg, és az egész szörnyen kényelmetlen érzés. Aztán amikor újra felkapcsolja a villanyt, ismét elénk tárul a pazar látvány.