Hamarosan azt is elmesélem, mi köze a finnországi mobiltelefon-hajító világbajnokságnak a lappföldi kutyaszánhúzáshoz, ám egyelőre maradjunk a finn Lappföld csodálatos világánál. Nem véletlenül tettem Európa legérintetlenebb vadonja elé a finn jelzőt, hiszen Lappföld négy ország területén fekszik.
A számik, akiket idehaza lappoknak hívunk, ám ezt a megnevezést ők nem annyira kedvelik, Oroszország, Finnország, Svédország és Norvégia kietlen tájain terelgetik szarvasaikat, élik évszázadok óta megszokott életüket. Mi azonban most Finnországban vagyunk, annak is északnyugati, kezes száránál (ha ránézünk a térképre, rájöhetünk, honnan e furcsa elnevezés), Muonio városában.
A svéd–finn határ mellett húzódó bájos település déli oldalán, az erdő mélyén bukkantam arra a farmra, ahonnan mindennap husky kutyák által húzott szánok indulnak útra. Egy járműre két vendég szállhat fel, az egyik csak ül és bámészkodik, a másik pedig a szán hátulján, annak talpain állva vezet és kormányoz. Bár nekem az volt az érzésem, hogy ezek a roppant okos állatok maguktól is tudják, merre kell menniük, a kormányosnak csupán azt kell eldöntenie, melyik az éppen ideális sebesség.
Kedd, délelőtt 10 óra volt. A nap nem emelkedett a látóhatár fölé, hiszen január elején jártunk, az északi sarkkörtől jó 250 kilométerre, északra. Tizenegykor már kellően világos volt ahhoz, hogy nekivágjunk a több mint kétórás erdei menetnek. Előbb azonban végignéztük a kutyák felszerszámozását és fogatba állítását.
Ezeket a derék állatokat arra képezték ki, hogy fáradtságot nem ismerve húzzák a szánt maguk után. A szánon üldögélő homo sapiens szíve csaknem megszakad, mikor látja a huskyk embertelennek tűnő küzdelmét, pedig ettől a megerőltetéstől egyetlen négylábú sem jut az ebek harmincadjára. Sőt, akkor vannak elemükben, amikor nekivághatnak napi 10-20 kilométeres vágtájuknak. Tudják, hogy a végén várja őket a jól megérdemelt simogatás és jutalomfalat.
Nem volt kérdés számomra, hogy ezen a délelőttön én leszek a szánvezető, a kormányos és a fékező egy személyben. A kutyákkal foglalkozó huszonéves lány elmagyarázta, mit kell tennem. A legfontosabb szabály, hogy ha meg akarunk állni, folyamatosan fékezni kell a szánt, különben a huskyk elszaladnak vele, és akkor bottal üthetjük a nyomukat.
A menetben egymás után repültek a szánok, miközben a távolban narancsba borult az ég alja. Délebbre már felbukkant a nap, de mi ennek csak halvány nyomait láttuk. Erdőbe be, majd onnan ki, befagyott tavon átszáguldva haladtunk csaknem 140 percen keresztül. A hőmérő higanyszála a déli órák ellenére is mínusz 20 fok alatt maradt. Hiába a termoruha, hiába a vastag, állatszőrrel borított kesztyű és a lábszárközépig érő hócsizma, egy idő után azt éreztem, hogy menten megvesz az isten hidege.
A kutyák mindenesetre rendíthetetlenül törtek előre, még kis- és nagydolgukat is menet közben végezték el, anélkül, hogy egy pillanatra is megtorpantak volna. Egy kis lélegzethez csak akkor jutnak, ha emelkedőhöz érkezik a szán. Ilyenkor, különösen, ha két mázsánál több élőhúst kell maguk után vonszolniuk, jobb, ha leszállunk, és megtoljuk a járművet. A dombtetőn aztán legott fel kell ugrani, és tovább élvezni a suhanást.
A legtöbben persze szeretnék megörökíteni a pillanatot, pedig az indulás előtt mindenkit figyelmeztetnek, hogy a menet közben elveszett telefonokra, egyéb masinákra keresztet vethet az utazó. A készülékek egy pillanat alatt eltűnnek a másfél méter vastag hóban, s mivel a szánkonvoj nem állhat meg, legközelebb a május közepén esedékes tavaszi olvadáskor kerülnek elő.
A farmon dolgozó egyik munkás mesélte nekem, hogy 2012 májusában négyzsáknyi okos telefont, fényképezőgépet és egyéb masinát szedtek össze. Miután ennyi idő alatt valamennyi kütyü működésképtelenné válik, csak egyet tehetnek: a telefonokat elrakják, és az augusztusi mobiltelefon-hajító világbajnokságon használják.
Ha most azt hiszik, hogy vicceltem, nagyot tévednek. Ez az őrült sportesemény minden év augusztusában lázba hozza Finnországot. Két kategóriában, a szabad stílusú hajításban és a ki dobja messzebbre? versenyszámban állnak rajthoz a vállalkozó kedvűek Savonlinnában, amely jó messzire esik Lappföldtől.
A nemes viadalon több nemzet is képviselteti magát, de csodák csodájára szinte mindig a finnek nyernek. Hiába, a hazai pálya ismerete ebben a sportágban is megfizethetetlen előnynek számít. Nem csoda, hogy a világrekorder is finn, Ere Karjalainen, aki 2012-ben százegy méterre és negyvenhat centiméterre hajította maroktelefonját, amely valószínűleg nem a sajátja, hanem egy Lappföldön guberált, amúgy teljesen üzemképtelen készülék lehetett.
Ezt az eredményt azóta sem sikerült megdönteni. A világrekorder győzelmét követően azt nyilatkozta, hogy mindössze egyszer gyakorolt a versenyre, felkészülése inkább abból állt, hogy többször is alaposan a pohár fenekére nézett. A mobiltelefon-hajító világbajnokságot 2000 óta rendezik meg, a versenyzők régi, használatból kivont 220-400 gramm tömegű készülékeket hajítanak el.
E csöppnyi kitérő után térjünk vissza északra, ahol lassan a végéhez ért a 140 perces erdei száguldás. A muoniói farmra visszatérve úgy éreztem magam, mint akit hibernáltak. A kutyákat azonnal a kennelekhez vitték, ahol megkapták jól megérdemelt ebédjüket. A farmon lévő csaknem négyszáz négylábú ugatása félelmetesen visszhangzott az amúgy csendes erdőben.
Szerencsére nemcsak a huskyk, hanem az emberek is kaptak enni, méghozzá természetesen makkarát, amit a finnek csak sült zöldségnek neveznek. Pedig a makkara inkább a krinolinra hasonlít, nagyon ízletes kolbász, amelyet nyársra húzva sütöttünk meg a lobogó tűz felett. Az ételhez vodkát kínáltak, amit senki sem utasított vissza. Ha voltak is különbségek a magasra törő lángokat körbeülő kéttucatnyi ember között, most pillanatok alatt eltűntek.
A közel félórás ejtőzés után jött a legnehezebb feladat: a buszhoz visszabotorkálva az időközben mélyfekete sötétségbe borult tájon keresztül tértünk vissza szállásunkra. A bátrabbak és kevésbé fáradtak azonnal a szaunába vágtattak, majd a Jeris-tó jégtáblái között elmerülve foglalták keretbe életük minden bizonnyal legtökéletesebb napját.
A kevésbé vállalkozó kedvűek a kora délutáni időpont ellenére is ágynak dőltek, és jót mosolyogtam magamban, amikor legközelebb a másnapi reggelinél találkoztam velük. Akkor mesélték el, hogy ilyet még nem éltek át, azaz délután háromtól másnap reggel hétig úgy aludtak egy huzamban tizenhat órát, mint akit agyonvertek. Pedig nem történt velük semmi más, mint hogy engedtek a számik csábításának, és életükből két és fél órát egy kutyaszánon ülve-állva suhantak Európa utolsó érintetlen vadonjában, Lappföldön.
Praktikus tudnivalók
Finnország északi részén, Lappföldön számos helyen van lehetőség arra, hogy kutyaszánra üljünk. Az általam megidézett hely Muonio városa mellett található, Kittilä repülőterétől mintegy 80 kilométernyire. A finn Lappföld további légikikötőibe (Ivalo, Rovaniemi, Kemi, Kuusamo) a legkönnyebben Helsinkin keresztül juthatunk el, egyszeri átszállással.