Zemplén és Cserehát, a rejtett szépségek vidéke

Kamaszkorom legszebb nyarait töltöttem a Zemplénben és a Csereháton, amelyek Magyarország fantasztikus természeti szépségekkel megáldott tájegységei. Közel két évtized után négy napra visszatértem, hogy szembesüljek azokkal az érzésekkel, amelyeket a „magára hagyott Magyarország” nyújt az utazóknak.

A kép szinte kínálta magát. Előtérben a sárgálló repcemező, mögötte a boldogkői vár, már csak a vonatnak kellett volna jönnie. A tökéletes kompozícióra azonban fél napot kellett volna várnom, mert a Hidasnémeti–Szerencs vasútvonalon manapság csak hajnalban és délután döcög el egy-egy vonat. Ennyi időm még nekem sem volt, így azzal a tudattal hagytam ott a helyet, hogy ide majd visszatérek. Hamar meg kell tennem, mert a repce gyorsan elvirágzik, vagy várnom kell egy évet az újabb lehetőségre.

Előtérben a sárgálló repcemező, mögötte a boldogkői vár (Galériához kattintson a képre!) Forrás: Lantos Gábor

Nyomdász lettem Vizsolyban

A közeli Vizsolyban álltam meg inkább, ahol egy középkorú úr megkérdezte tőlem az utcán, nincs-e kedvem kikapcsolni a motort. „Persze, persze, már állítom is le…” – szabadkoztam. „Na, hát! Már azt hittem, átmegy úgy Vizsolyon, hogy meg sem néz bennünket” – mondta Daruka Mihály, aki a közeli parasztházba invitált.

Innentől kezdve útjára indult a gyönyör – egy majdnem 45 perces történelemóra keretében. Az asztalos végzettségű vendéglátó olyan nagy átéléssel mesélte el a Károlyi Gáspár-féle biblia történetét, hogy az idegen a székhez szegeződött. Az óra végére már magam is a 16. században éreztem magam, miután Daruka Mihály megmutatta, hogyan nyomtatták eleink a bibliát, amelynek egyik példánya a helyi református templom kincse.

A nyomdász Mantskovits Bálint kései utódaként percek alatt kezemben volt a szent könyv első oldala, miközben arra gondoltam, hogy ezt mindenkinek látnia kellene. Ám a Zemplén, és benne Vizsoly, ma nem a magyar turisták első számú célpontja. A hamarosan megnyíló nyomdamúzeum, amely a 16. századi műhely pontos mása lesz, talán segít abban, hogy a kis zempléni falu visszakerüljön a belföldi turizmus térképére.

Ebben a vizsolyi parasztházban működik a 16. századi nyomda pontos mása (Galériához kattintson a képre!) Forrás: Lantos Gábor

Pusztuló és virágzó kastélyok

A Zemplént és a Cserehátot a Miskolctól Tornyosnémetiig futó 3-as út választja el egymástól. Mindkét régióra jellemző, hogy egyes falvai a mélyszegénységben élik mindennapjaikat, ugyanakkor vannak olyan helyek, épületek, kezdeményezések, amelyeken már látszik a fejlődés, illetve az, hogy az ott élők keresik a kitörési módokat a kilátástalan mindennapokból.

A csereháti Fáj falucskába a Fáy-kastély miatt látogattam el. A barokk kastélyt a Fáy család építtette a 18. század derekán. A kastély virágkorában, a klasszicizmus időszakában gróf Fáy István zenész és zenetörténész évente háromszor rendezett itt jeles zenei találkozókat, úgynevezett "muzsikai akadémiákat".

A kastély szépsége nyomokban még felfedezhető, de a vizes falak, a dohszag, a leszerelt radiátorok jelzik, hogy az épület könnyen ebek harmincadjára juthat. A zeneterem csodálatos stukkója hosszas megállásra késztetett, miközben a teremőrként és felvigyázóként nyomomba szegődő fiatalember mesélt a kastély életéről és a sajátjáról is. Utóbbi nem nélkülözte a nehézségeket, de neki legalább van munkája egy olyan régióban, ahol százak és százak évek óta nem jutottak munkalehetőséghez.

A Fáy-kastély egyik szobája, benne egy régi babakocsival (Galériához kattintson a képre!) Forrás: Lantos Gábor

Délre harangoztak. Húsvét vasárnap lévén a gyomrom is erősen korgott, kérdeztem hát alkalmi gardírozómat, merre menjek ebédelni. Elgondolkodott, majd Encset és Pusztaradványt említette. Encsen már jártam (lásd a keretes írást), úgyhogy irány Pusztaradvány! Ki hitte volna, hogy egy mesevilágba fogok csöppenni?

Egy idős házaspár, Várkonyi László és a felesége, Kati néni mentette meg az utókornak az egykori Pallavicini-kastélyt Pusztaradványon. Megvették a romos épületet, és túlzás nélkül mondhatom, hogy egész életüket és minden vagyonukat beleölték, hogy felújítsák a házat, amely ma hazánk egyik legszebb kastélyszállodája.

A belső terek kialakítása a 19. század hangulatát idézi. Korhű berendezési tárgyak, köztük számos értékes, másfél évszázados biedermeier bútor eleveníti fel a fényes diplomáciai karriert befutott Pallavicini János életét. A szálloda külön érdekessége, hogy szobáiban és más közösségi helyiségeiben nem tömegtermékek, hanem a tulajdonos által felújított 100-120 éves, ipartörténeti és stílustörténeti szempontból is érdekes lámpatestek világítanak, így egyfajta lámpamúzeumként is szolgál a hely.

Pusztaradványon található a Pallavicini Kastélyszálló (Galériához kattintson a képre!) Forrás: Lantos Gábor

Váratlan vendégként estem be, de alig fél óra múlva már le is tették elém a frissen főzött szalonnás sztrapacskát, a vaddisznópörköltet és a húslevest. Falatozás közben elbeszélgettem a tulajdonosokkal, és hirtelen úgy éreztem, van remény. A tavalyi nagy vihart követően, amikor tornádó söpört végig Pusztaradványon, a falu apraja-nagyja – gyakorlatilag a teljes lakosság – megjelent a szállónál, hogy segítsen eltakarítani a károkat. Mert Pusztaradvány lakossága imádja a kastélyt és két idős tulajdonosát. Percek alatt magam is beleszerettem a helybe, amelyet szívből ajánlok mindenkinek. Innen tényleg nehéz volt felállni és továbbindulni.

Szanticska újjászületése?

1997-ben a Petőfi Rádió Magyarország apraja-nagyja című műsorában mutattam be a nyilvánosságnak Pál Istvánt, aki Tiszaújvárosból költözött át hazánk legkisebb falujába, Szanticskára. (A település közigazgatásilag Abaújlakhoz tartozik.) A megérkezésekor Pál István volt az egyetlen élő ember Szanticskán. „Pálpista” évek hosszú során át újította fel Szanticska öreg parasztházait, és varázsolt egy olyan falut a Cserehát lankái közé, amely akár Ausztriában, akár Svájcban is lehetne.

Az elmúlt évek azonban felőrölték a lelkesedését. 2014 áprilisában már mások próbálkoznak a turizmus újjáélesztésével azon a helyen, ahol éveken át sok száz gyermek nyaralt és ismerte meg a vidéki életet. A kiadó házak mellett új szobák is nyílnak, Pál Istvánnak csupán a saját háza és az emlékei maradhattak meg. Amikor ott jártam, a falu egykori gazdája nem volt odahaza, így csak mások elbeszéléseiből tudtam meg a történet folytatását. Reméljük, a mostani vállalkozók befejezik, amit Pál István elkezdett.

Egy állatorvos nagyot álmodott

Mesélhetnék még a regéci romokról, a boldogkői várról, a Bodrog és Tisza tokaji találkozásáról, a csodálatos helyen zakatoló Pálháza–Kőkapu kisvasútról, a mádi zsinagógáról, a Rókabérc vadregényes hegyoldaláról, a füzéri várromról, vagy éppen Hollóháza porcelánjairól, de ezeket a tapasztaltabb vidékjárók bizonyára látták már. Ellenben Hernádvécse nem tartozik az első számú célpontok közé. Én sem vetődtem volna erre, ha nem mesél róla a pusztaradványi kastélytulajdonos.

A faluban semmi nyoma annak, hogy a 18. században neobarokk stílusú kastély épült volna itt. Egy kanyar után azonban tábla jelzi, hogy az Erzsébet lejtőn felkaptatva valami egészen érdekes, eklektikus dolog tárul a szem elé.

Takács Tibor állatorvosnak volt fontos az, hogy a vécsei kastély megmaradjon az utókornak. A megvalósítás módján és mértékén persze lehet vitatkozni, de tény, hogy az egykori főúri épület ma négycsillagos szállodaként üzemel. Van itt minden, állatsimogató, lovak, csónakázótó és tényleg kiváló gasztronómia, de az embernek mégis az az érzése támad, hogy a kevesebb több lett volna.

A Hernádvécsén újjáépített egykori kastély, amely ma már szálloda (Galériához kattintson a képre!) Forrás: Lantos Gábor

Szívesen maradtam volna még, de a négynapos húsvéti hétvégének hamar vége lett. Ez itt nem a Balaton, nem a Dunántúl, és nem is a wellness-szolgáltatások paradicsoma, de ha nyitott szemmel járjuk a vidéket, számos természeti és kulináris kincsre lelhetünk. Csak észre kell venni, hiszen itt van az orrunk előtt, hosszú évek óta, nap mint nap.

Kulináris élvezetek

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy a hasamnak nem volt szerepe ennek az útnak a kiválasztásában. A Zemplén tövében elterülő Encsen van ugyanis az Anyukám mondta étterem, amelyről korábban az Origo is írt. A Gault et Millau 2013-as értékelése szerint ők lettek az év vendéglátóhelye hazánkban. Az ítészek nem tévedtek. Az immáron 19 éve üzemelő helyet a Dudás testvérpár, Szabolcs és Szilárd álmodta meg, és ők alkotnak ott csodát mindennap (vigyázat, vasárnap zárva!). 

Hosszan lelkendezhetnék arról, mit érdemes náluk fogyasztani, ehelyett csak azt tudom mondani, hogy menjenek el Encsre, és kezdjék a zempléni bárányburgerrel, majd fejezzék be a Világbéke elnevezésű desszerttel. A kettő között meg egyenek annyit, amennyi csak belefér a hasukba. 

A négynapos húsvéti ünnepeket a Zemplénben és a Cserehátban töltve jutott eszembe a gondolat, hogy kis befektetéssel hazánk egyik legnemesebb kulináris területét is meg lehetne itt alkotni. Az alapok adottak. A tokaji borvidék közelsége, a gönci pálinka, a sűrű erdőkben kószáló vadak húsa mind-mind arra predesztinálja a vidéket, hogy gasztronómiai nagyhatalom legyen.

A Zemplénben túrázni is remek dolog, egy korábbi beszámolónkat itt olvashatja.