Ebben a mozgásformában az a jó, hogy futni bárhol, bármikor és bármennyit lehet. Nappal vagy éjszaka, egyedül vagy társaságban, utcán vagy erdőben, itthon vagy külföldön, sprintelve vagy kocogva; a lényeg a mozgás. És bár az iskolában a Cooper-tesztek alkalmával még semmi vonzót nem találtam benne, 5-10 kilométereket azért mégis futogatni kezdtem, amikor pár hónapja rekortános (igen, az a vöröses, rugalmas, szőnyegszerű anyag) pálya épült a közelünkben.
Divat, ami egészséges is
Magyarországon a futás egyre népszerűbb. Nem véletlenül, hiszen tulajdonképpen egy futócipőn kívül semmi más nem kell hozzá. Jó időben futók sokasága özönlik a friss levegőre: Budapesten például tele van a Margitsziget, a rakpart, a zöldövezet, és tömött sorokban állnak a nevezők a versenyek rajtjainál.Ismerősök, barátok sokszor meséltek a futás öröméről és a versenyek felfokozott hangulatáról, én pedig sosem értettem, miért toporognak önszántukból a rajtvonalnál, majd tesznek meg hosszú kilométereket a hömpölygő tömegben. A magam részéről pont azért megyek a hegyek közé, ha tehetem, mert ott a természet nyugalmával és csendjével lehetek – így gondoltam. A véletlen aztán úgy hozta, hogy néhány hete – megszokott rekortánközegemből kiszakadva – lefutottam egy hosszútávot; mint kiderült, jó idővel. Ezen fellelkesedve aztán beneveztem az utóbbi hetek versenyeire; és kezd beszippantani a futóőrület.
Hogy miből gondolom ezt? Először is hétvégi túrák helyett versenyidőpontok kerültek a naptáramba. Aztán beszereztem egy órát. Stopperrel és memóriával, hogy lássam a részidőt (a használattal egyelőre küzdök, de ez nem az óra hibája). Letöltöttem egy trackert is a mobiltelefonomra, ami rögzíti a futás adatait. Most már nem mindegy, hogy hány kilométert és mennyivel futok. És bár még csak most jön a nyár, bőrömön a klasszikus bikinivonal helyett jelenleg a bokazokni, a rövidnadrág, az ujjatlan trikó, az óra és a napszemüveg mintája sejlik fel. Ha pedig az egészből a természetet hiányolnám, arra is van megoldás: terepfutással ugyanis az ország összes turistaútvonala bejárható a Budai-hegységtől az Alpokalján át a Mátráig vagy a Gerecséig.
Terep kontra aszfalt
A terepfutásnak az aszfalt és a rekortán mellett – vagy éppen helyett – egyre több követője akad. Nem is csoda, hiszen a rendszeres aszfaltfutás alapvetően nem túl gerincbarát (a megfelelő cipőre ezért is érdemes odafigyelni). Most már a híres hazai teljesítménytúrákat is sokan futva teszik meg; a Pilist és a Gerecsét bejáró Kinizsi százas (100 km), a Kékest és a Mátra többi nagyobb csúcsát érintő Mátrabérc (56 km), ezek rövidebb távjai, de bármilyen más teljesítménytúra vagy megtervezett hobbiterep-útvonal egyre több embert vonz ki a szabadba.
Idén a rekordszámú jelentkező miatt a legtöbb aszfaltos versenyen és teljesítménytúrán létszámlimitet vezettek be. Ez egyrészről nagyon jó, hiszen azt jelenti, hogy a túra és a futás sokakat megmozgat, másrészről viszont több embernek jobban érdemes figyelnie a környezet épségére.
A városi futásokról leginkább ezen és ezen az oldalon lehet tájékozódni, a terepfutásól és a teljesítménytúrákról pedig ez és ez az oldal ad információt.
Ez a megállapítás akár igaz is lehet, hiszen a futáshoz a cipőn kívül majdhogynem csak elhatározásra van szükség. Az olcsóság kategóriája persze relatív; mint minden sportban, ebben is meg lehet találni a fokozatokat a cipők, a ruházat és a kiegészítők terén a minimálártól a csillagos eget verdeső összegekig, és általában az ember meg is tudja magyarázni magának, hogy erre vagy arra miért volt feltétlenül szükség. A futószár például jó a vérkeringésnek, és gyorsabban lehet futni benne. Én is használok. Hogy gyorsabb vagyok-e benne, azt nem tudom, de a visszereknek tényleg segít (hiába, 30 fölött már problémás az ember). Nekem például a legfontosabb a gerincbarát, minőségi futócipő volt. Mindez persze teljesen egyéni; mindenki abban fut, amit fontosnak tart, illetve amit meg tud és meg szeretne engedni magának.
Vegyél egy kilométert a jó cél érdekében
Futni nem csak magunkért lehet; a versenyeken másoknak is segíthet az, aki szeretne. A Bátortábor Élménykülönítményéhez csatlakozók eladott kilométereikkel beteg gyerekek és családjuk táboroztatásához járulnak hozzá, a Suhanj! Alapítványnak futók pedig a mozgássérültek számára gyűjtenek ismerőseiktől támogatást, akik maguk is részt vehetnek kerekesszékkel a versenyeken.
Ez a felirat áll az egyik futópólón. Nekem is az; mert azt veszem észre, hogy mosolyra áll a szám, megtelek energiával, és szabadul fel bennem a feszültség. Élek.
Versenyen futni pedig – eddigi minimális tapasztalatom alapján legalábbis – különösen jó. Hihetetlen élmény várni a rajtpisztoly dördülését, majd nekiiramodni a távnak, és együtt futni a többiekkel. Hihetetlen élmény nézni közben a tájat – legyen szó akár a budapesti látványosságokról az unióhoz való csatlakozás tiszteletére rendezett EU-futáson, a városligeti női testébresztőről vagy a mátrai lombokról az ország tetejére tartó Kékes Csúcsfutáson.
Hihetetlen élmény, ahogy megcsap a menetszél, és jólesően süt a nap (na jó, a Kékes Csúcsfutás 34 fokos sugarai inkább perzseltek május végén). És lehet, hogy esik az eső, de az sem baj. Felemelő, amikor az emberek a kordonnál állva hajrát kiabálva biztatnak minden egyes rajtszámost. Mert a futásba perctől és kilométertől függetlenül mindenki önmagát adja bele, és közben önmagát lépi túl. És mert fantasztikus érzés hallani a nevemet a célvonalon áthaladva (akiét tudják, bemondják), mintha én is ezer éve ott futnék a valódi öreg rókák között. Nem utolsósorban pedig óriási élmény megtalálni az eredményt a kifüggesztett listán, és meglepetten csuklani egyet: „Jó ég. Ötödik lettem."