A kazahsztáni tévé sztárja voltam

Almati sétálóutcája.Komor panelépület fogságában, aljában pedig a cipőbolt

Kazahsztán kapcsán régebben főként a bajkonuri űrközpontról, a szemipalatyinszki nukleáris kísérleti telepről szóltak a hírek, mostanában pedig a közös kipcsak múltról, a gazdagodó olajországról és Nurszultan Nazarbajev kazah elnök európai és hazai megítéléséről olvashattunk a sajtóban. Pedig a volt szovjet tagköztársaságban a politikán túl is van élet. Természeti csodákban bővelkedő nemzeti parkjai és pezsgő, kozmopolita exfővárosa, Almati különleges élményeket tartogat a kalandra vágyóknak. A világot körbestoppoló Vándorboy kalauzol el oda.

Kirgizisztánból stoppal indultam a kazah határhoz, ahol mindenkinek gyalog kellett átmennie az ellenőrzéseken. Időnként hangos szóváltás kerekedett a tisztviselők és a csomagvizsgálatra kiválasztott hölgyek között, akik nem akarták megmutatni a motyójukat, amelyben olcsó kirgiz árukat próbáltak átcsempészni a drágább Kazahsztánba.

A határ kazah oldalán nagy volt a nyüzsgés. Mivel nem sok alternatív közlekedési eszköz kínálkozott, a legtöbben taxival mentek a több mint 200 kilométerre levő Almatiba, ami nem volt olcsó mulatság. Én inkább maradtam a stoppolásnál. Előbb a közeli Kordai városkába vitt el valaki, onnan pedig egy kereskedő fuvarozott tovább a metropolisz felé.

Határátkelő Kazahsztán és Kirgizisztán között, sok taxival és nyüzsgéssel (Galériához kattintson a képre!) Forrás: Vándorboy

Már az első rendőrposztnál megismerkedhettem a helyi szokásokkal. A jármű papírjai ugyan rendben voltak, a rendőrök fizetése viszont valószínűleg nem, ezért csak egy kis baksis ellenében folytathattuk az utat Kazahsztán legnépesebb városa felé. Körülbelül két órán keresztül száguldottunk a sztyeppén. Úgy éreztem magam, mint Ausztráliában, ahol először csapott meg a végtelen puszta szabadságának illata.

A városhatárt jelző tábla után hirtelen egy igazi kozmopolita nagyváros bontakozott ki előttem sugárutakkal, dugóval, bazárokkal, toronyházakkal, hatalmas plázákkal. Első ránézésre tágas, élhető, zöld helynek tűnt Almati, a négyezer méteres hegyek lábainál, az Ile Alatau Nemzeti Park tőszomszédságában elterülő metropolisz.

A fejlődő nagyvárosban egyre-másra épülnek a csillogó toronyházak és irodaépületek (Galériához kattintson a képre!) Forrás: Vándorboy

Posztszovjet eklektika

Almati mind a mai napig magán viseli az orosz dominancia jegyeit. A szovjet éra után lassan magára talál az ország – leginkább gázkincsének köszönhetően. Almati utcái is lerázzák magukról a szocialista patinát, az ország felzárkózóban van a régió fejlett államaihoz. Egyre több pláza nyílik, benne mászófalakkal és hokipályákkal, ami már a modern élet jele. Egyre több üvegpalota és toronyház nő ki a földből a kétszintes házak helyett. Valójában Almati még mindig az ország kulturális és gazdasági központja, mert Asztanát csak 1997-ben nevezték ki fővárosnak.

Lenyűgöző orosz „koloniális” épületek sokasága fogadott a belvárosban. A Gogol utca fabalkonos épületei, a Nemzeti Múzeum, a Szépművészeti Múzeum, a Tudományos Akadémia, a Drámai Színház, a Kazkoncert Terem, a Filharmónia és végül, de nem utolsósorban az Abai Állami Operaház és Balettszínház épülete tanúskodott az egykori szovjet-orosz elnyomásról. Ennek hagyatéka az is, hogy mind a mai napig a cirill betűket használják, bár Nazarbajev elnök tavaly decemberben bejelentette, hogy 2025-ig folyamatosan át kell térni a latin betűs írásra.

Az Opera épülete belülről is lenyűgözően szép (Galériához kattintson a képre!) Forrás: Vándorboy

Megdöbbentő, de a kazah elit nem is beszélt kazahul, hiszen a szovjet rendszerben az iskolákban és az értelmiség köreiben az orosz volt a társalgási nyelv. Bár egyre kevesebb orosz él Kazahsztánban, a nép még mindig kétnyelvű, hiába lett az iskolákban a kazah a kötelező nyelv. A kazahok többségének újra kell tanulnia nagyszülei, dédszülei nyelvét.

A Zenkov-katedrális és a Szent Miklós ortodox keresztény katedrális volt a legérdekesebb az orosz gyarmati múltat idéző vallási épületek közül. Az ikonfalak, a freskók, a szertartást kísérő fantasztikus kórusénekek tényleg lenyűgözőek. A pravoszláv templomokban a nők fejét kendővel kell befedni, és mindenkinek kitartóan kell álldogálnia, mert egy-egy istentisztelet órákig is eltart.

A fő látnivaló a központi parkban található Zenkov-katedrális (Galériához kattintson a képre!) Forrás: Vándorboy

A múlt tovább él a mentalitásban

Persze a külvárosi, sztálini blokkházpatinát nem lehet eltörölni, hiszen még a helyi Váci utcára is komor panelház tekint le a magasból. A sétálóutca épületeinek földszintjén retrocipőboltok kínálták a kínai divat és a helyiek pénztárcája diktálta lábbeliket. Próbálkoztak az utca kereskedői is: arcképfestők, háborús érdemrendeket áruló veteránok, egy-egy utcai ételárus, ám egyelőre csak kevés sikerrel tudták megtölteni élettel az újonnan központtá avanzsált utcát.

A szovjet retrofíling nemcsak az épületeken fennmaradt sarló-kalapácsos frízekből, a múzeumokban túlreprezentált kommunista jelvényekből, zászlókból, Lenin-szobrokból áradt, de felfedezhető volt a hétköznapi bürokráciában és mentalitásban is.

A főutakon óriásplakátok hirdették: „Népünk ereje az egységben rejlik”. Erről persze megoszlik a vélemény, főképp, ha az orosz kisebbséget kérdezzük, akiknek aránya ma is eléri a 24 százalékot, de 60 évvel ezelőtt, a sztálini időkben a kazahok aránya csak 30 százalék volt. A Szovjetunió összeomlása után azért nevezték ki Asztanát fővárosnak, mert féltek, hogy az északi területeket, ahol orosz többség lakott, elveszítik a Szovjetunió felbomlása után.

Ezért vesztette el politikai-gazdasági vezető pozícióját a nagy múltú Almati, megmaradt viszont a kultúra és a társadalmi élet központjának. Asztana pedig egy új város, a csillogás és a pompa jelképe, a politikai elit otthona, de még évekbe telik, mire sikerül élettel megtölteni a puszta közepén fekvő fővárost. Amiképp Kazahsztánban órákba telik az is, mire egy SMS átér az egyik telefontól a másikig.

Dzsipek a kátyús utakon

A nagyvárosban szaladgáló vadonatúj dzsipek és a felhőkarcolók még nem jelentik azt, hogy kitört a jólét. Az Eiffel-torony utánzat még nem teszi Párizzsá a várost, habár kétségtelen érdekes színfolt a szfinxszel egyetemben. A hajléktalanok ugyanúgy hozzátartoznak az utcaképhez, mint a kátyú a főutcákon. A társadalom igen megosztott gazdaságilag. Nem elég a „Szociális modernizáció közös munkával, 20 lépés a társadalom felé” szovjet időket idéző lózungja a vezér képével, ennél sokkal több kellene ahhoz, hogy behozzák sok évtizedes lemaradásukat.

Az 1962-től a kommunista pártban karriert építő Nazarbajevről, a most 23 éve regnáló elnökről nemcsak egyetemet neveztek el, hanem egy hatalmas, frissen épített parkot is emlékművel és cári pompával. A park bejárata előtt rendőr posztolt, itt is csak lopva tudtam fotózni.

Nazarbajev elnökről elnevezett park bejárata a rendőrrel (Galériához kattintson a képre!) Forrás: Vándorboy

A széles sugárutaknak, a négyzethálósan tervezett belvárosnak köszönhetően könnyen tudtam tájékozódni. A Dinamo-stadion megint csak a dicső szovjet sportkorszakot idézte a bejáratnál sorakozó, félmeztelen sportolószobrokkal. A Moszkvából ismert Gyetszkij mir gyerekruházati hálózat mind a mai napig várja a betévedő vásárlókat, de már nyoma sem volt a háromszor álljunk sorba – áru-fizetés-áru ‒ világának. A cirkusz és a hagyományos vidámpark, a szökőkutak, az utcákon elhelyezett szobrok jellegzetes hangulatot kölcsönöztek a városnak.

Érmek és lakáshirdetések

Néha még látni az utcákon a Nagy Honvédő Háború veteránjait, akik mind a mai napig büszkén viselik ruhájukon érdemrendjeiket, habár a hozzájuk kapcsolódó privilégiumokban már rég nem részesülnek.

Egy másik, számomra értelmezhetetlen utcai jelenség az volt, hogy egy csomó ember álldogált papírhirdetéssel a nyakában. Amikor kiderült, miről van szó, majdnem hanyatt estem. Mivel ez még nem internetalapú társadalom, és úgy látszik, a hirdetési újságot sem találták még fel, az eladó-kiadó lakások tulajdonosai szépen kijönnek az utcára, és saját maguk reklámozzák ingatlanjukat. Ehhez már simán passzoltak a Lada, Volga, Csajka márkájú kocsik, ezek után pedig az sem volt meglepő, hogy a benzinkutaknál 80-as oktánszámú benzint is árultak.

Így hirdetik a lakásukat (Galériához kattintson a képre!) Forrás: Vándorboy

A metró nem azért van, hogy közlekedjenek rajta

Pár éve még regisztrálni kellett a bevándorlási hivatalnál, ha turistaként öt napnál tovább akart maradni az ember Kazahsztánban. Ez egy kétnapos procedúra volt a szokásos igazolások begyűjtésével együtt. Szerencsére ma már meghívólevél sem kell a vízumhoz, viszont háromszor kellett elzarándokolnom a budapesti nagykövetségre, hogy megtudjam, hova kell utalni a vízum ellenértékét.

Kazahsztáni turisztikai szolgáltatásokat lefoglalni a neten nem egyszerű. Rengeteg nonszensszel találkozik az ember, nem működő oldalakkal, e-mail címekkel és telefonszámokkal. A nem éppen vásárlóbarát attitűd még a bankoknál is érzékelhető. A pénzváltás sem volt zökkenőmentes, az egyik helyen nem tudtak dollárt váltani, mert nem volt aprójuk, a másik banknál pedig a következőképp zajlott a tranzakció:

‒ Mennyi tengét ad a dollárért? – kérdeztem.
– Amennyit kell – hangzott a bölcs válasz.

Az árfolyamot illetően mindenesetre nem lettem okosabb.

A Zeljonij bazár volt az egyetlen zöldségpiac a belvárosban. Közel sem volt olcsó mulatság, de legalább mindenféle alapanyagot be lehetett szerezni a főzéshez. A klasszikus kumisz italoknak és szárított sajtoknak külön részlege volt, de már a kínai bóvli is betelepült az egyik részébe. A piac melletti utcákban csomagtartóból árultak zöldségeket, sőt egy ad hoc bolhapiac is volt a közelben. Mind a mai napig léteznek utcai cipészek, akik helyben megvarrják az elszakadt cipőket.

A Zeljonij bazár, ahol árusok sokasága kínál a kumisztól a zöldségekig mindent (Galériához kattintson a képre!) Forrás: Vándorboy

Október végén leesett az első hó. Kimaradt az áram a városban, és finisébe érkezett az első metró megépítése. Igazi presztízsberuházásként működött, a tömegközlekedés minőségén nem sokat javított. Minimum 5-7 percbe telt, mire leért az ember a sok alagúton keresztül az állomásig, aztán felfelé is ugyanennyit kellett mozgólépcsőznie. A tízperces menetsűrűség mellett nem véletlen, hogy üresen közlekedtek a metrószerelvények, és a legtöbb ember inkább maradt a megszokott, gyorsabb, de zsúfoltabb busznál.

A metróállomásokat népi frízekkel, nonfiguratív kazah padlómotívumokkal és életjeleneteket ábrázoló színes mozaikokkal díszítették. Az egyik állomáson Nazarbajev elnök képével találtam szembe magam. Minden állomáson rendőr posztolt, aki letiltott minket a vezér fotózásáról.

Almati ízei

Nagyon érdekesek az utcán található rezsiautomaták, ahol rendezhetjük aktuális villany- vagy gázszámláinkat, és feltölthetjük a mobil-előfizetésünket egy ATM-hez hasonló szerkezet segítségével. Nagyon hasznosnak találtam az utcán elhelyezett vízautomatákat is, amelyekből bárki feltölthette tisztított vízzel a saját palackját.

Almati híres az éjszakai életéről, egymást érik a trendi éttermek változatos enteriőrrel, európai árszínvonallal. A nomád múlt fontos kelléke a saslik, a rúdra tűzött húsdarabok faszénen megsütve. A lagman vastag, puha tészta leveses-húsos-zöldséges feltéttel. A plov (piláf), a másik klasszikus főétel üzbég hatást mutat: sült rizs répával, rajta sült hagyma.

Ugyancsak népszerű a manti nevezetű kifőzött húsos batyu, amelyet mindenhol lehet kapni, meglehetősen olcsón.

Így néz ki egy gusztusos kazah étel, a besbarmak (Galériához kattintson a képre!) Forrás: Vándorboy

Természetesen a sör és a vodka elengedhetetlen kelléke az itteni étkezéseknek, létezik Almati márkájú nemzeti sör is. Lassan a teázók is egyre népszerűbbek.

Az egyik teaház tulaja invitált, hogy tartsak előadást az utazásaimról. Magam is meglepődtem, milyen sokan jöttek el. Ezután meghívást kaptam egy jógacentrumba, ahol vipassana meditációt tartottam. Innen már csak egy lépés volt, hogy a helyi tévében is szerepeljek, mint egy fura szerzet, aki a világ 130 országában járt már. Érdekelte őket, hogy kozmopolita szemmel milyennek látom az országukat, és a kanapészörfről is kérdezgettek. Ez utóbbi intézménynek már vagy 10 éve tagja és utazó nagykövete vagyok.

Kazah-magyar barátság

Kintlétem alatt a kazah tévében két ismeretterjesztő műsort is láttam Magyarországról. Az egyik a fürdőkről szólt, a másik az ételeinkről. Ezen felbuzdulva szerveztem egy magyar főzőestet a kanapészörföseimnek, amelyen bevezettem az érdeklődőket a magyar konyha rejtelmeibe. Egy másik bulin találkoztam egy magyar fiúval, aki hegedűt tanított egy zeneiskolában.

Pár nappal korábban egy idős orosz hölggyel elegyedtem szóba, aki miután megtudta, hogy magyar vagyok, felkiáltott: "Csak nem János a neve magának? Mert ismertem egy Jánost, aki a Vegyépszernek dolgozott a tengizi gázmezők feltárásánál a ’80-as években." Dicsérte a magyarokat, milyen jó gyárat építettek. Az idősebbek gyakran asszociáltak a Globus konzervekre, illetve Bábolnára és a magyar csirkére. Az egyik buszsofőr pedig az Ikaruszt magasztalta, amely elnyűhetetlen márka, és a mai napig előfordul a kazah utakon.

Egy másik meglepő magyar vonatkozás: midőn egyszer egy öreg Ladát stoppoltam le, Videoton kazettás magnót fedeztem fel benne. A kazahok egyébként a magyarokról rögtön a közös kipcsak múltra és a lovas életmódra asszociáltak, és e közös nevező mentén mindig meleg baráti beszélgetések kerekedtek.

Népek kohója

Kazahsztán egy nagy népi olvasztótégely Közép-Ázsiában. Az oroszokon kívül németek, ujgurok, tatárok, ukránok és üzbégek is élnek itt, és egyre több kirgiz telepszik le itt megélhetést keresve. A legmeglepőbb talán, hogy koreaiak is kerültek ide szép számmal, akiket még a sztálini népmozgatás eredményeképpen pakoltak át Kazahsztánba.

Az iszlám a 8. századtól folyamatosan jelen van, ennek egyik túlélője a központban található Nagy Mecset. A magam részéről a kazahokat a vodkázó iszlám kategóriájába sorolom, amelybe az üzbég kisebbség nem tartozik bele. Az iszlám 1991 óta egyre inkább próbál hivatalos vallási ideológiaként meghonosodni, és Nazarbajev saját, független muftiátust, vagyis vallási közigazgatást hozott létre. Igazán megkapó volt a városban, hogy ha jött az imaidő, pár ember elvonult a forgalmas utcák melletti parkokba, és Mekka felé leborulva imádkozott.

Az iszlám egyre inkább jelen van az ország életében (Galériához kattintson a képre!) Forrás: Vándorboy

A kazahok szeretnek bulizni

Almati kulturális életében is megmerítkeztem, meglepő módon nagyon olcsó volt. A Szépművészeti Múzeum szocreál képei mellett nagy élmény volt Samilya Gulieva kortárs kazah művész kiállítása, aki hihetetlen kreativitással és bátorsággal képezte le a jelent. Kedvencem a vodkásüveg tőgyű tehén, illetve a hippiruhában ábrázolt Lenin volt.

Az operában sikerült egy kazah darabot kifognom, egy népi eposzt, amelyet színes jelmezekben, sok-sok mozgással adtak elő. A Nemzeti Múzeumban is eltöltöttem pár órát, megcsodáltam a klasszikus kézimunkákat, ötvösremekeket, nyergeket, ivó bőrtömlőket, színes, kacskaringós mintájú nemezeket, hangszereket, valamint egy interaktív kiállítást.

A Filharmónia épületében éppen a 14. évad megnyitásakor jártam. Az információáradással még gond volt, mert a koncert nem akkor és nem ott kezdődött, amikor és ahol meghirdették, de a lényeg, hogy végül megtaláltam. Ez a rendezvény azért volt érdekes, mert kortárs kazah zeneszerzők adták elő frissen írt szerzeményeiket, tehát megint ott volt a kazah értelmiség színe-java, de még így is csak fél házzal ment az előadás.

A Filharmónia épületében a kazah kortárs klasszikus zenének hódoltam (Galériához kattintson a képre!) Forrás: Vándorboy

Érdekes volt számomra, hogy a hegedű gyakran avanzsált ritmushangszerré, amikor csak pengetésre használták. A csendesebb mozzanatoknál a légkondi zúgása vette át a főszerepet a teremben, hogy megint a retrojelenben találjam magamat. Érdekes volt a művészeknek szánt virágcsokor körforgása is. Az egymás után fellépő előadók, zeneszerzők, esetleg a karmester, majd a prímás ugyanazt a bokrétát kapta meg egy fotó erejéig. A másik szépségfolt a mellékhelyiség volt, a vécéket ugyanis még nem hozták működőképes állapotba.

Ünnepek alkalmával szabadtéri esztrádkoncerteket rendeztek, habár előfordult, hogy ezeken a rendezvényeken több rendőr volt, mint hallgatóközönség.

Ottlétem alatt rengeteg házibuliba hívtak meg ismerőseim, ahol egy kicsit a magyar 80-as években érezhettem magam. Az ivászat nagyban folyt, mindkét nem kivette a részét a jóból. A lányok világviszonylatban is nagyon szépek Almatiban, talán csak Kijevben több az egy négyzetméterre eső szép lányok száma. Az egész város valahogy nagyon fiatalos, sok az egyetem, a szünetekben activityt játszanak a diákok az utcán. Szerveztem egy kanapészörfös-találkozót, amelyre egy operaénekesnő is eljött, és népdalokat énekelt nekünk. Igazi társasági emberek a kazahok.

Hófödte hegyek Almati lábainál

A hegyek közelsége adja meg a város hangulatát. Muszáj volt ismét elmennem a Nagy Almati tóhoz. A 2630 méter magasan elterülő tengerszemhez először 1991-ben jutottam fel, amikor egy hétig Almatiban ragadtunk a moszkvai puccs miatt. Manapság akár tömegközlekedéssel is el lehet jutni a hegy alján található vízerőműig, ahonnan még három órán át kell felfelé kaptatni egy ösvényen, hogy aztán fenséges látvány táruljon a szemünk elé. Körben havas hegyek, melyek túloldalán már Kirgizisztán található. A közeli laktanyából kijövő katonák figyelmeztettek, hogy a határ le van zárva.

Pár nappal később egy kint élő magyar kanapészörfös barátommal kimerítő kirándulást tettünk a Turistov-hágóhoz, mely 3900 méter magasan található. Hajnalban indultunk busszal a Medeo korcsolyaparadicsomhoz, amelyet egy reménybeli olimpia kedvéért építettek. Onnan taxival mentünk tovább a libegőig, majd hét órán át kaptattunk fel a hóhatárig. Körülöttünk gleccserek, morénák, kis gleccsertavak, erősen tűző őszi nap, de a fáradságért kárpótolt a lenyűgöző látvány.

A Chimbulak feletti hegyekben túráztunk egész nap ezért a látványért (Galériához kattintson a képre!) Forrás: Vándorboy

Almati ázsiója korántsem akkora, mint amennyit megérdemelne. Aki teheti, töltsön minél több időt ebben a közép-ázsiai városban, mert rengeteg meglepetést tartogat az utazók számára.