Az intézményes párválasztás több száz éves hagyományra tekint vissza Írországban. Számos településen segítette a párok egymásra találását egy-egy rátermett házasságközvetítő, így Lisdoonvarnában (ejtsd lizdúnvöná) is. Hogy miért pont ez a 800 lakosú település vált a partnerkeresés központjává? Ennek hosszú, egészen pontosan 158 éves története van.
Lisdoonvarnában van az ország egyetlen meleg vizű forrása, amelyre virágzó fürdőipart építettek. A 18. század közepén fedezte fel egy limericki orvos a helyi ásványvíz gyógyító erejét, és ettől kezdve az ország minden részéből érkeztek a betegek, hogy gyógyfürdőt vegyenek, és ivókúrát tartsanak.
A vasban, kénben és magnéziumban gazdag víz elsősorban a reumatikus betegségekre van jótékony hatással. A nyári mezőgazdasági munkákban elfáradt munkások az aratás végén, szeptemberben előszeretettel utaztak ide pihenni. És ha már itt voltak, a környéken erős túlsúlyban levő egyedülálló férfiak igyekeztek a szabadságuk alatt párt is találni maguknak.
A fürdőkomplexum fogadóhelyiségében zenés-táncos esteket rendeztek, ahol egy zongorista szolgáltatta a talpalávalót. Ennek már több mint másfél évszázada. Sajnos a fürdő egy jó évtizede bezárt, de a hagyomány fennmaradt. Lisdoonvarna minden év szeptemberében nagyszabású párválasztó fesztivált rendez, amelyre több tízezer reményteli látogató érkezik, köztük néhány száz külföldi is.
Az évek során úgy alakult, hogy a hétvége a fiataloké, akik hangos partikkal veszik be a várost, míg az idősebbek a csendesebb hétköznapokon tartják táncmulatságaikat. A csendesség persze relatív, déltől hajnalig ugyanis a város minden táncra alkalmas helyiségében, azaz éttermekben, szállodákban és klubokban szól az élő zene, az idősek pedig lelkesen ropják.
Én pont hét közben jártam a környéken, de azonnal beszippantott a jó hangulat. Ugyan nem vettem részt sem a párválasztásban, sem a táncban, de imádtam nézni az önfeledten táncoló időseket. A táncparketten nemcsak párkeresők nyüzsögnek, hanem boldog párok is, akik itt találtak egymásra. Sokan köztük három-négy évtizede járnak vissza a fesztiválra, már-már vallásos áhítattal.
Van köztük olyan pár, akik 47 éve pillantották meg egymást a táncparketten, és azóta minden évben visszajönnek felidézni szerelmük kezdetét. A három gyerekkel és hat unokával büszkélkedő pár annak idején még az egyik gyerekét is megkérte, változtassa meg tervezett esküvőjének időpontját, hogy ne ütközzön a fesztivállal.
Sokan egyszerűen azért imádnak ide járni, mert a fesztivál visszahozza a fiatalságukat. Szépen felöltözhetnek és hajnalig mulathatnak, akárcsak a régi szép időkben.
A párválasztás egyrészt a táncparketten zajlik, ahol bárki bárkit felkérhet, másrészt a házasságközvetítőn keresztül. A város már-már legendás társkereső szakembere Willie Daly, akinek az édesapja és a nagyapja is hasonló szerepet töltötte be, azaz ő már harmadik generációs házasságközvetítő.
Fogadóóráját a Matchmaker (Házasságközvetítő) bár különtermében tartja, itt csatlakoztam hozzá egy este, hogy megnézzem, milyen módszerrel dolgozik. Érkeztek fiatalok, idősek, férfiak és nők vegyesen, mindannyian komoly célból, házasságot keresve. Willie (mindenki csak így hívja) mindannyiukkal elbeszélgetett, igyekezett kicsit megismerni őket, majd egy egyszerű adatlapot töltetett ki velük.
A tagsági díj igazán méltányos, nőknek egy évre 10, a létszámfölényben levő férfiaknak 20 euró (3100 illetve 6200 Ft), ezért az összegért egy évig havonta néhány telefonszámot kapnak, olyan hölgyekét és urakét, akiket Willie potenciális partnernek ítél. De a párkeresés elsősorban a fesztiválon zajlik. Willie egy hónapon keresztül éjjel-nappal nyitott szemmel jár, és egyfolytában reménybeli partnereket mutat be egymásnak.
A rutinos közvetítő elmondta, több évtizedes működése során háromezer párt ismertetett össze. Hogy mennyi végződött házassággal, arról nincsenek pontos adatok, de minden évben számos esküvői meghívó landol a postaládájában. Willie Daly igazi régimódi férfi, kizárólag személyesen, esetleg telefonon kommunikál, nem hajlandó internet használatára.
Elsősorban a vidéki uraknak szeret segíteni, a fővárosból érkezőkkel nem szívesen bajlódik. „Ha ott, ahol egy férfira több nő jut, nem találnak maguknak párt, biztos nagyon válogatósak. Hogy tudnék akkor itt, vidéken asszonyt találni nekik, ahol pont fordítottak az arányok?” – magyarázta.
A társkereső szakmának is megvannak a maga árnyoldalai. Willie Dalyt több évtizedes házasság és hét gyermek után elhagyta a felesége, mert nagyon keveset volt otthon. Ez a munka azzal jár, hogy az ember szinte minden este rendezvényekre jár, ahol folyamatosan beszélget, figyel, terelgeti a párokat, és ezt bizony az asszony egy idő után nem nézte jó szemmel.
Kérdeztem, vajon a sok ezer jelentkező közül nem akadt-e olyan, amelyik neki is tetszett volna, de csak legyintett. Ha hozzá fordul egy hölgy, hogy párt keres, mégse mondhatja neki, hogy tessék, itt vagyok én.
A fogadóirodában megfordult kuncsaftok mintegy felének még soha nem volt házastársa, a többiek elváltak, özvegyek. Jött például egy 69 éves özvegy földműves férfi, akinek hat éve halt meg a felesége. Az első percekben nagyon elfogódott volt, csak egyszavas válaszokat adott Willie Daly kérdéseire, de aztán belelendült, és egyre többet mesélt magáról és arról, milyen feleséget szeretne.
Elmondta, hogy nem iszik, nem dohányzik, és mivel ilyen férfiból errefelé nem sok akad, reméli, hogy valamelyest előnyre tud szert tenni a többi jelentkezővel szemben. Amikor arról kérdezte Willie, milyen feleséget szeretne, habozás nélkül azt válaszolta, hogy özvegyet, aki már tudja, milyen férjnél lenni, de nincs kiállhatatlan természete, különben elvált volna tőle a férje.
Willie megnyugtatta, hogy nem minden elvált asszony házsártos, sokan azért válnak el, mert a férfiak nem becsülik meg őket eléggé. Ezen a ponton világossá vált, Willie feladata több annál, hogy bemutassa egymásnak a magányos férfiakat és nőket. Sokszor éppen az segít a társra találásban, ha sikerül változtatnunk a begyöpösödött nézeteinken.
Voltak látogatók, akik olyan szégyenlősek voltak, hogy egy rokonuknak kellett Willie elég cibálni őket. Az egyik lány például a nagynénikéjét hozta el, még az adatlapját is ő töltötte ki helyette. Az egyébként csinos, vidám középkorú hölgy rettenetesen zavarban volt, de a végtelenül nyugodt, kedves házasságközvetítő hamar megtalálta vele a hangot.
Érkeztek amerikai és német hölgyek is, akik kifejezetten erre a fesztiválra szervezték az utazásukat, és szívesen letelepednének Írországban egy farmon, ha megfelelő férjet találnának. Választék van bőven: az ország nyugati partvidékén ugyanis rengeteg magányos farmer él, akik nagyon vágynak társaságra. Ebben a korban már nem futó kapcsolatokat keresnek, hanem valódi társat, akivel jókat lehet beszélgetni, könnyű együtt élni.
Willie asztalán vaskos papírhalom hevert: madzaggal összekötött, régi párkereső jegyzetek, melyeket még a nagyapjától örökölt. Minden jelentkezőnek elmondta, hogy ha mindkét kezével megérinti az összekötözött papírköteget, akkor egész biztos, hogy hat hónap múlva már házas lesz.
Míg esténként Willie főhadiszállásán és a város szórakozóhelyein folyt leginkább a mulatság, déltől kettőig a faluszéli régi fürdőben is lehetett táncolni. Sajnos már nem abban a fogadótérben, ahonnan az egész fesztivál kiindult, hanem egy újonnan felhúzott épületben.
Ezen a táncparketten kicsit másféle társaságot találtam, ide ugyanis elsősorban nem párkeresők járnak, hanem szenvedélyes táncosok. Ők kifejezetten a tánc öröméért látogatnak el minden szeptemberben Lisdoonvarnába, hogy néhány hétig csak a hobbijuknak éljenek.
Vannak köztük hölgyek, akik kizárólag itt táncolnak, mert felfogásuk szerint magányos nőknek semmi keresnivalója nincs hotelekben és bárokban. Mivel a fürdőben nem szolgálnak fel alkoholt, nem kell attól tartaniuk, hogy kapatosan molesztálja őket valaki.
A jegyszedő mellett ácsorogva váltottam néhány szót az érkezőkkel. Hamar kiderült, hogy rendkívül vegyes társaság verődött össze. Jöttek házaspárok, akik évekkel ezelőtt itt ismerkedtek meg, és rendületlenül visszajárnak. Érkeztek végtelenül elegáns, szótlan, titokzatos középkorú hölgyek, akik felvették a tánccipőt, és már suhantak is valaki karján a zenére.
Mosolyogva köszönt egy idősebb úr, aki negyven éve minden áldott évben eljött a fesztiválra, de a helybeli szervezők se tudják róla, magányos-e, vagy házas. Mindig egyedül érkezik, de láthatóan nem keres párt magának, csak táncolni akar.
A fesztivál elsősorban heteroszexuálisoknak szól, de a homoszexuálisok sincsenek kirekesztve a jóból: a nagy fesztivál után az idén már másodszor tartanak számukra egy háromnapos kisebb rendezvényt ugyanazokon a helyszíneken.
Lisdoonvarnában minden a párválasztás körül forgott ezekben a hetekben. A kis település főterére javasasszonyok települtek ki. A főtéren egyébként nem meglepő módon a köztéri szobrok is zenészeket és táncosokat ábrázolnak.
Később sokat gondolkodtam, mitől jött be nekem annyira ez a táncos társkeresés. Azt hiszem, az tetszett benne, hogy nem számított, ki hogy néz ki, honnan jött, miféle. Öregek és fiatalok, ducik és csinosak, kétballábasak és remek táncosok, estélyi ruhások és kopott pulcsisok mind együtt ropták. Akárki akárkit elkaphatott egy körre, nem volt méricskélés, mindenki csak jól akarta érezni magát.
Ezt az önfeledtséget, felszabadultságot talán érdemes lenne ellesnünk ezektől az örökifjú szenior írektől. Úgyhogy ha valaki nem hisz az internetes társkeresésben, vagy egyszerűen csak egy jót akar táncolni, akkor irány Lisdoonvarna, ahol Willie Daly segítségével talán még az igazit is megtalálhatja.