Különösen az amerikai, kanadai és ausztrál hátizsákos utazók kedvelik keleti szomszédunk fővárosát. Ennek egyik oka, hogy a schengeni országok vízummentesen csak 90 napig látogathatók, a turistáknak ezután egy időre el kell hagyniuk a térséget. A kényszerkitérő sokak számára olyan kellemes élménnyé válik, hogy a tervezettnél tovább maradnak a román fővárosban.
Már Budapest 1873-as egyesítésekor is felmerült, hogy az új név könnyen összekeverhető lesz Bukarestével. De a két városnak nemcsak a neve hasonló, hanem a történelme is. Mindkettő fejlődését jelentősen megnehezítette a török hódoltság, és bár Románia csak a 19. században szabadult meg az oszmán birodalomtól, ezt követően Bukarest óriási fejlődésnek indult. Ráadásul a második világháború harcai jóval inkább megkímélték, mint a mi fővárosunkat, így számos palota eredeti pompájában tündököl.
Mindennap tíz órakor a Piata Uniriiről, vagyis az Egyesülés térről indul egy majd’ négyórás ingyenes idegenvezetés. A narancssárga pólós túravezetővel az óra alatt lehet találkozni. Igencsak alapos betekintést kaptunk a város történetébe, Bukarest egyébként idén ünnepli 555. születésnapját, vagyis első írásos említését.
A román alföldön nem korlátozzák hegyek a város kiterjedését, ezért Bukarest lakótelepekkel nem érintett része igazán szellős és kellemes. Ráadásul itt nem a gangos bérházak terjedtek el, hanem a kis kertekkel szegélyezett villák. Az utolsó pillanatban sikerült az óváros házait megmenteni az összeomlástól, így ez lett a fellendülő turizmus központja.
Ma már szinte minden házban étterem, bár és diszkó van, kellemes meglepetés volt a hömpölygő embertömeget látni. Mivel már nem nagyon lakik itt senki, nincsenek olyan konfliktusok, mint a pesti bulinegyedben, hajnalig szól a zene mindenütt.
A belváros közepén vettem ki szállást egy hostelben. Kényelmesnek tűnt, hogy a bárok csak egy kőhajításra vannak, és az éjszaka közepén is kényelmesen hazasétálhatok. Arra viszont nem gondoltam, hogy az alvással már gondjaim lesznek. Hétvégén a bulik reggel hatig is eltartottak, és még ekkor is tömeg és persze zaj volt az utcákon.
Bukarestet a parkjai teszik igazán szerethető várossá. Több nagy és kiválóan karbantartott zöldfelület van. A legszebb a belvárosi Grădina Cişmigiu, ahol még miniállatkert is helyet kapott pávákkal. A város északi részén a Colentina folyó felduzzasztásával hoztak létre tavakat, ezek egyike a Herăstrău tó, amelynek partján a Herăstrău parkot találjuk. Hétvégén valószínűleg az egész város ide tódul. Az Aviatorilor metrómegállónál érdemes kiszállni, a földalatti hihetetlenül olcsó. Csupán 140 forint egy jegy, amiért cserébe olyan high-tech megoldásokkal találkozhatunk, mint elektronikus jegykezelő, peronkapu és új szerelvények.
A park bejáratánál lévő biciklikölcsönzőt nem lehetett kihagyni. Csupán 15 lejért, azaz 1000 forintért kapunk 24 órára kerékpárt, és ehhez nem kell se hitelkártya, se macerás regisztráció, se több tízezres kaució, mint nálunk. Két keréken könnyebb volt körbejárni a tavakat, ahol sétahajózni, vízibiciklizni, evezni, sőt még vitorlázni is lehet. Egy vízparti étteremben micset, azaz román csevapcsicsát sikerült ebédelni, de kürtős kalácsosból is volt jó pár. Az erdélyi édességet egyébként magyar nevén ismerik Bukarestben is.
Ha már volt biciklink, a város nagy részét bejártuk vele. A város egyik jelképének számító, az első világháborús győzelemnek emléket állító diadalívet csak becsomagolva láttuk, mivel éppen felújítják. Kevésbé ismert, hogy a világégés után először csak egy faszerkezetre futotta, és csak 1938-ra készült el a mostani emlékmű, éppen a következő háború kezdetére. Reméljük, hogy a rekonstrukció vége nem jár újabb szerencsétlenséggel.
A következő sarkon Sztálin-barokk épület bukkant elő. A sajtópalota a szovjetek ajándéka volt, hasonlóan a varsói kultúrpalotához, de a románok szerencséjére nem a városközpontban épült fel. A központ felé továbbhaladva lenyűgöztek a századfordulós paloták a tágas sugárutakon, ahogy a királyi Románia építészeti stílusában épült múzeumok is. A parktól távolodva gyorsan elfogytak a bicikliutak, de a többsávos sugárúton is nyugodtan lehetett tekerni, az autósok nem türelmetlenkedtek.
Kissé tartottunk a kóbor kutyáktól, de a sztereotípiákkal szemben ma már nyugodtan lehet a városban sétálni. Na jó, azért nem árt az óvatosság. A hostelünkben lakó egyik francia utazó inkább a villanyoszlopra mászást választotta egy nem túl barátságos négylábúval találkozva. Egy helybeli srác néhány kaviccsal rögtön a védelmére kelt – látszott, hogy van gyakorlata.
Városnézés közben nem lehetett kihagyni a világ legnagyobb adminisztratív funkciót betöltő polgári épületének meglátogatását. Élőben talán nem annyira nyomasztó a mesterséges dombon trónoló kolosszus, mint a fényképeken, viszont tényleg óriási. Amikor azt hittem, mindjárt a bejáratnál vagyok, még tíz percet kellett kutyagolni. A Nép Házáról a városiak is tudják, hogy nevezetesség, de a mai napig nem tudtak megbarátkozni vele.
Egyébként a rendszerváltásig be sem fejezték teljesen a ma már a parlamentnek és több múzeumnak helyet biztosító épületet. A népharag le akarta rombolni, de aztán győzött a józan ész. Már majdnem kész volt, luxus lett volna nem befejezni, különösen, hogy az ország egyéves GDP-jének negyven százalékát költötték rá a 80-as években.
1992-ben a parlament erkélyére a kivégzett diktátor helyett Michael Jackson léphetett ki először, és az összegyűlt százezreket egy Hello, Budapest köszöntéssel fogadta. Nem sértődtek meg rá, emlékművet is kapott a halála után.
Ennél is meglepőbb volt számomra, hogy nemcsak a parlament az egyetlen Ceaușescu-palota. Az egyetem mellett a mai napig félkész torzóként riogat a rádió és tévé központjának szánt kommunista barokk palota, amelyet egyszer megpróbáltak plázává átépíteni, de a vállalkozás félbemaradt.
Egyedül a nemzeti könyvtár épületét sikerült üvegpalotává átalakítani, megszabadítva a kellemetlen stílusjegyektől. Egyébként a nagy építkezésekhez az inspirációt az észak-koreai Kim Dzsong Il adta, de a francia kapcsolatot sem vetette meg Ceaușescu: a párizsi Champs-Élysées-nél pontosan egy méterrel hosszabb sugárutat építtetett.
A turistákkal teli óvárosi bulihelyek után szerettünk volna a helyiek körében népszerű bárokat is megkeresni. Míg a centrumban egymást érik a szórakozóhelyek, a széles sugárutakon már alig-alig látni ilyesmit. Helyiek segítségével viszont a kisebb utcákban a budapesti romkocsmákra hasonlító bárok sokaságát fedeztük fel.
A legfelkapottabb az utcáról alig kiszúrható Club Eden, amely egy romos épület hátsó udvarában megnyitott terasz lampionokkal, pingpongasztalokkal, szabadtéri tánctérrel és óriási sörválasztékkal, például az igen ízletes székelyföldi Hargitával. Mint a törzsvendégektől megtudtuk, alternatív körökben igen menő márka.
Nyáron a rekkenő hőségben a városiak is inkább a tengerpartra mennek, ha idejük engedi. Csupán 2,5 óra busszal vagy vonattal a fekete-tengeri Konstanca. Az állomástól mindössze 10 percnyi sétára már lehet is csobbanni. A város első ránézésre nem túl szép, tömbházak és gyárak rengetege. Egy kisebb félszigetet elfoglaló, gyorsan bejárható belvárosa azonban igazán érdekes.
Az elszlömösödött (slum = nyomornegyed) környéket teljes egészében felújítják, de ma még egymás mellett állnak a romos és a frissen felújított házak. A város különlegessége a 20. század elején épült mecset, amely az egyiptomi, a bizánci és a román építészetet vegyíti. A minaretről láthatjuk az egész várost.
A másik különleges építészeti jelkép a szecessziós tengerparti kaszinó. Az igazán lenyűgöző épület sajnos üresen áll. De az emberek nem várost nézni, hanem szókarozni járnak ide, egész nyáron csurig vannak Mamaiában a bárok és a diszkók.
Van azonban egy más arca is a román tengerpartnak. A bolgár határ mellett fekvő Vama Veche nevű falu a kommunizmus alatt a hippik megtűrt szórakozóhelye volt, és ma is sok alternatív fiatal jár ide. Minden romániai a lelkünkre kötötte, hogy ide mindenképp el kell látogatnunk, így nem mertük kihagyni. A homokos tengerparton szedett-vedetten sorakoznak az éttermek, bárok és klubok, és elsőre nem gondoltam, hogy megérte idáig elutazni.
A hely hangulata azonban néhány óra alatt magával ragadott. Strandolás után függőágyakon hűsöltünk a bárokban. Estétől hajnalig szólt a zene mindenhol, a homokos parton tömegek táncoltak. Senkit nem érdekelt, hogy a többség az éjjelnappalikból hozza az italát. A napfelkelte a tenger horizontján érkezett, ezért érdemes volt sokáig fennmaradni. Mindenhol Ravel Bolerója szólt.
Nappal a fiatalok az utcákon zenéltek, zsonglőrködtek, ékszereket készítettek. Itt még a diktatúra alatt is megengedték a nudizmust, de a parti sátrazásnak sincs semmi akadálya. A közvetlen hangulat és az egyszerűség mellett nagy előny, hogy a kiépített tengerpartokhoz képest a falu igen természetes. Itt még tényleg helyi halászok hozzák a partra a zsákmányt a szemünk láttára, és nyílt tűzön, a vendégek asztalai mellett készítik el. Az pedig a 80-as évek balatoni hangulatát idézte vissza, ahogy a falusi nyugdíjasok az érkező buszoknál kulcsaikat mutogatva várták a szobákat keresőket.
A pihentető lustálkodás után már csak a hazaút okozott némi nehézséget. A tengerpartról először el kellett buszozni Konstancába, onnan Bukarestbe, majd a hajnali 5.40-es vonattal robogtunk vagy inkább cammogtunk Budapest felé. A határon egyórás tétlen várakozás után indulhattunk csak tovább. Mint kiderült, ebben semmi furcsaság sincs.