A jelentkezés már tavaly sem volt sétagalopp. A helyek kevesebb mint fél óra alatt elfogytak, így nagyon szerencsésnek érezhették magukat azok, akik végül megkapták a száz vízum egyikét. Köztük én is! A repülőjegyet már fél éve megvettem, és azóta szerveztem az önkéntes munkáimat is.
Hiszen az élet Új-Zélandon annál is jóval drágább, mint amit legvadabb álmainkban elképzelnénk. Első sokként a kávé ára ért, 4-5 NZD-nél (kb. 800-1000 Ft) olcsóbban sehol nem lehet kapni. A pogácsát, amelyet én sütöttem cukrászként, 4,2 NZD-ért (azaz közel 900 Ft) árultuk. Ebből kiindulva nem volt nehéz kitalálnom, hogy nagyon gyorsan elfogy az összespórolt pénzem, ha nem keresek valami alternatív megoldást az olcsó utazgatásra.
WHS (Working Holiday Scheme, azaz Working and Holiday vízum)
Így leltem rá az önkéntes oldalakra (wwoof, workaway, helpx), ahol szállásért és ellátásért cserébe dolgoztam. Ez nem az a magasztos önkénteskedés, amelyet filmekből ismerünk, viszont nagyon jól bevált rendszer, amelynek keretében minimális regisztrációs díjért cserébe több ezer hely közül mazsolázhatunk.
Arra törekedtem, hogy csupa olyan dolgot csináljak, amit otthon, az irodában ülve nem tettem még, és valószínűleg nem is nagyon fogok. Viszonylag ritkán újítok fel lepukkant családi fogadót, etetek teheneket traktorral, dolgozom madárrezervátumban, állítok oposszumcsapdát mogyoróvajjal, írtok ki machetével óriási bokrokat, vagy permetezek. De éppígy nem jellemző az sem, hogy reptéren nyírok füvet vagy építek repülőgépet, esetleg méhészkedem. Ezek a munkák nem csak azért voltak izgalmasak és érdekesek, mert csupa olyan készséggel gazdagítottak, amelyekkel korábban nem rendelkeztem, hanem mert minden pillanatukat élményként éltem meg.
A Déli-szigeten dolgoztam egy farmon, ahol az anyuka megtanított pavlovát sütni. Ez egy új-zélandi nemzeti desszert, amelyet persze az aussie-k, azaz az ausztrálok ausztrál eredetű süteménynek tartanak. Reggel célba lőttem, nappal kerítést cövekeltem, és tobozt gyűjtöttem quaddal. Ja, igen, utam során megtanultam traktort, quadot, kisbuszt és egy kicsit helikoptert is vezetni. Utóbbi az után történt, hogy lenyírtam a füvet a reptéren a helikopteres srácoknak, akik hálából elvittek egy ingyenfuvarra. Ráadásul repülés közben az új-zélandi farmerek permetezési technikáiról is hallhattam kiselőadást.
Ezzel az önkéntes módszerrel és a couchsurfinggel sikerült hónapokig ingyen aludnom mindenhol. Igaz, időnként akadtak meredek helyek: volt, ahol konkrétan a kutya ágyában aludtam, de Ausztráliában belecsöppentem egy kőkemény partiba is, amelyen a házigazda már merev részeg volt, mire megérkeztünk. Ez persze nem akadályozta meg abban, hogy az egész éjjel üvöltő zene mellett madáretetőt farigcsáljon, és az ellátásra sem panaszkodhatok. Kaptunk vacsorát és reggelit is négy-négy sör formájában. De laktam maori életművésznél is, akinél önzetlenebb és jobb arccal ritkán találkoztam Új-Zélandon.
Az ország megismerésének egyik legjobb módja, ha az ember vesz egy négykerekűt, vagy betársul valakihez, akinek van kocsija. Új-Zélandon nagyon elterjedt, hogy párok, barátok, ketten-hárman lakókocsiban töltenek hónapokat, és így utazgatnak. Én a Déli-szigetet és Ausztráliát jártam így körbe. Van annak egy bájos pikantériája, amikor a lábunknál süti a másik a palacsintát reggelente, és mozgássérülteknek kialakított mosdóban fürdünk teavízben a Mount Cook lábánál. Új-Zélandon egy francia fiú útitársául szegődtem. Közel egy hónapig róttuk együtt a kilométereket, ettük a francia palacsintákat, és gyönyörködtünk a Déli-sziget rengeteg látnivalójában.
Meg szagoltuk egymást. Így van ez, ha olcsón utazgat az ember, a meleg tus, az ingyenwifi és a konnektor hirtelen kiváltságnak tűnnek. Viszont mindennapos ajándék lesz a tenger- vagy óceánparti ebéd, az 1 dolláros avokádó vagy a tejút alatti vacsorázgatás. És ez utóbbiakat tíz hónap alatt sem tudtam megunni.
Ahogy azt a fajta szabadságérzetet se, hogy oda mentem, ahova akartam, akkor, amikor akartam, és azt csináltam, amit csak akartam. Ha úgy esett jól, órákig feküdtem egy dombon a fűben, miközben birkák majszolták körülöttem az élénkzöld füvet. Ha ahhoz volt kedvem, megálltam a hetvennyolcadik vízesésnél fotózkodni, ha pedig új társaságra vágytam, barátkoztam a megannyi backpackerrel. Új-Zélandon ugyanis jóval kevesebb a normál turista, mint a hátizsákos. Ez egy olyan ország, ahol bakancsban és hátizsákban túrázik még az is, aki azelőtt sose tette. Itt vagyok mintának mindjárt én!
Korábban nem igazán túrázgattam, valahogy nem ez az életmód állt közel hozzám. Még a túrafelszerelésemet is a barátok hordták össze. Volt egy bakancsom, vettem egy hátizsákot, meg lapozgattam az útikönyveket. Ennyit tudtam, aztán úgy voltam vele, a többi majd alakul! És így is lett.
Az első és legfontosabb dolog, amit az ember észrevesz, majd elsajátít Új-Zélandon, hogy a kivik nem görcsölnek. Soha, semmin. Ami már megtörtént, azon kár búslakodni, majd ezután jobb lesz. Ha pedig mégsem, akkor is felesleges előre parázni. Hihetetlen, hogy mennyire nem ismerik azt a fajta stresszelést, amit mi. Mérhetetlenül pozitívak, barátságosak és nyitottak. Megszokták, hogy mindenki jött valahonnan, kíváncsiak rád és a kultúrádra. A büszkeség náluk nem képmutatásban nyilvánul meg, hanem valami nagyon szimpatikus nemzeti össztudatban.
Ha kellően nyitottak vagyunk, ez a fajta mentalitás gyorsan belénk ivódik, és egy idő után azt vesszük észre, hogy semmin nem izgulunk. Nincs szállásunk ma estére, mert minden hostel foglalt? Sebaj, majd valaki befogad! Nincs pénzünk kajára? Nem baj, majd lesz valakinek fölösleges! Lerobbant a kocsi? No para, amíg megjavítja a szerelő, valaki majd befogad.
Az egy év nyaralgatáshoz párosulhat egy év munkavállalás is. Ez zömében shitty jobot, vagyis vacak munkákat jelent. Ezzel a vízummal ugyanis főként szezonális munkákat vagy vendéglátós melókat lehet szerezni, kevesen kapnak irodai munkát. A minimálbér jelenleg 15 NZD körül mozog, ami nagyjából 3000 forintos órabért jelent.
Ez persze elsőre csodásan hangzik, de számolni kell azzal, hogy Új-Zélandon a megélhetés sokkal drágább, mint itthon. A szállás általában 100 NZD/hét-től (21 000 Ft) kezdődik, egy kétágyas hostelszoba kb. 130–150 NZD/fő/hét (27–31 000 Ft), egy szoba egy nagyobb kertes házban szintén 150 NZD-nál kezdődik hetente. Az élelmiszerek általában kétszeres áron mozognak, mint itthon, ami a tömegközlekedést illeti, Wellingtonban a buszjegy 3-5 NZD (600-1000 Ft) körül kapható.
Persze lehet spórolni azzal, ha az ember összeköltözik másokkal, vagy hónapokig sátorban él, ha mindig magának főz, és ha sokat stoppol. Ez mindenkinek a saját komfortzónájától függ, de azzal érdemes számolni, hogy az otthonról hozott spórolt pénz gyorsan elfogy.
Én három hónapig szakács-cukrászként dolgoztam Új-Zéland legnagyobb kávézóláncának egyikében. A munka nagyon húzós volt, hiszen irodai munkákhoz szokva nem voltam edzett napi 10-12 órányi talpalásra, de szerencsére egész gyorsan belejöttem. A kollégák nagyon barátságosak és kedvesek voltak velem, egyedül a konyhafőnökkel volt némi súrlódásom. Az azonban biztos, hogy rengeteget tanultam angolul, minimum öt akcentussal beszéltek hozzám egyszerre, és a legfontosabb, hogy szereztem kivi munkatapasztalatot és referenciát.
A kiviknél minden más, mint nálunk, de pont ezért szeretjük őket. A villanyt lefelé kapcsolják, amikor felgyújtják, bárkivel és bármikor leállnak cseverészni az utcán, hivatalokban, bárhol, és imádnak mezítláb bevásárolni. Nagy párnával utaznak a tömegközlekedésen, ha be akarnak zárni egy ajtót, a kulcsot ellenkező irányba fordítják, mint itthon, és tele vannak tiszta nyilvános illemhelyekkel. Függönyt nemigen használnak, elvégre a kilátás szinte mindenhol pazar, és a körforgalomba balra hajtanak be.
Az emberek bíznak egymásban, beengednek vadidegeneket az otthonukba, toleránsak és nyitottak. Éppen ezért kevés jobb helyet tudok arra, hogy az ember egy kicsit világot lásson, mint Új-Zéland. Április 22-én pedig ismét megnyílik a lehetőség, hogy száz magyar fiatal vágjon bele élete legjobb évébe!
Az új-zélandi munkavállalásról korábbi cikkünket itt olvashatja, az ottani stoppolásról pedig itt írt egy szerzőnk.