Mivel Budapestről csak chartergépek járnak, Bécsből kellett indulni, de fapadosárakon lehetett jegyet találni. Előszezonban pedig a hotelárak is igen barátiak. A Gammarth városrész turisztikai negyedében szálltunk meg a tengerpart és a flamingókkal teli lagúna között, egy vékony földsávon. A belváros messze volt ugyan, de tökéletesen lehetett pihenni.
A közelben vannak Karthágó romjai, amelyek bejárására jó pár órát rá kell szánni. Érdemes a kőrengetegen vezetővel végigmenni, aki elmeséli, hogyan is éltek errefelé két évezreddel ezelőtt. Igen maradandó nyomokat hagytak hátra, például a római kori vízvezeték egy részét állítólag még ma is használják.
Megnéztük a La Goulette városrészt, ahol turistával elvétve sem találkozni. Ókori emlékből itt sem volt hiány, római színházat és városkaput is láttunk a helyi középosztály kerületében. Itt kávéztunk egyet, aztán a tengerparton sétáltunk. Az iskolából kiszabaduló gyerekek játszottak a homokban, komplett családok sütkéreztek a napon.
Több helyivel is beszélgettünk, megkérdeztük, hogy élték meg a Bardo Múzeum elleni támadást, és mit szólnak hozzá, hogy dzsihádistagyárként emlegetik országukat a nemzetközi médiában. Úgy vélték, sajnos mindenhol megeshet ilyesmi, és bár nagyon megrázta őket a tragédia, nem fognak félelemben élni. A három varrólány, akikkel megismerkedtünk, a merénylet utáni tüntetésen is részt vett, hogy megmutassák, nem engednek a szélsőségeseknek. Egyébként mindegyikük fejkendőt viselt, és szerintük a vallásnak semmi köze a terroristákhoz.
A márciusi terrortámadás már csak azért is érzékenyen érintette Tunéziát, mert a 2011-es arab tavasz után egyedül ebben az országban sikerült stabil kormányt és demokráciát kialakítani. Az észak-afrikai országok közül ez a legnyitottabb és legbefogadóbb ország. A helyiek büszkén hangoztatják, hogy nem számít a származás, arabok, berberek, feketék és zsidók évezredek óta élnek itt békében. Akikkel csak beszélgettünk, mind úgy vélték, hogy a merénylet csak növelte az összetartást az itt élők között.
A belvárosba a mi HÉV-ünkre hasonlító vonattal lehet bejutni, vagy nem túl drága taxival. Előre érdemes az árat fixálni, az a legjobb, ha ehhez a hotelben dolgozók segítségét kérjük. Ha nem tudunk franciául, nem egyszerű a kommunikáció, mert angolul csak a fiatalabbak tudnak.
A belvárosban érezhető volt, hogy komolyan veszik a felkészülést a fenyegetések ellen. A Habib Bourguiba sugárúton a francia követséget és a belügyminisztériumot is katonák védték, a városban szinte minden sarkon rendőröket lehetett látni. A századfordulós és modern épületekkel szegélyezett út után a régi városkapun átlépve az óvárosi sikátorokba értünk, ami igen éles kontraszt volt. Az egyik apró utcácskában találtunk egy főként helyiek által látogatott tradicionális étteremet. A régi családi ház udvarát befedték, és az oszmán kort idéző teremmé alakították.
Elmentünk a Bardo Múzeumba is, amely a villanegyed közepén található, a parlament szomszédságban. Több rendőrautó posztolt a bejárat előtt. A 18. századi kormányzati épület egykori háremében van a kiállítás, amelyet 2003-ban bővítettek ki egy modern szárnnyal. Rengeteg római kori mozaikot láttunk, amelyek már csak többemeletnyi méretükkel is ámulatba ejtettek.
Az ókori kincsek közül nekem a legérdekesebb a Mahdiában 1907-ben megtalált hajóroncs volt. Az időszámításunk előtt 80 körül elsüllyedt hajó Görögországból Olaszországba tartott márványoszlopok és szobrok sokaságával megrakodva. Két évezredet kellett várni arra, hogy megcsodálhassuk az értékes műkincseket, amelyek elvesztése hatalmas kárt okozhatott az egykori kereskedőknek.
Szombat este Sidi Bou Saidba látogattunk, amelyet egyfajta helyi Szentendreként lehetne leírni: közel van a belvároshoz, és hétvégén, illetve esténként sokan jönnek az itteni kávézókba, teázókba. A fehérre meszelt házakon az ajtók és az ablakok szinte kivétel nélkül kékre vannak festve, a mai napig őrzik a mór építészeti tradíciókat. A kávézókban már csak a tengerparti panoráma miatt is érdemes elidőzni, de fel kell készülni a borsos árakra. Egy fenyőmaggal megszórt, egyébként kiváló mentatea közel ezer forintba került. Hiába, ez egy gazdag környék.
A fővárosból is kimozdultunk. Hammamet egyórás útra van Tunisztól, és tulajdonképpen egy komplett új várost húztak fel itt a turisták számára a 90-es évek óta. Az utazás már csak azért is megérte, mert ízelítőt kaphattunk a vidéki tájból. Az autópálya gyönyörű, zöldellő szántóföldek és olajfaligetek között vezetett. Érdekes, de itt nem nagyon érdeklődnek a túrázás vagy a sziklamászás iránt, pedig az olajfaligetek között, a magas sziklákon ez nagy élmény lehetne.
Hiába érdeklődtünk, hol van turistaút, nem is hallottak ilyesmiről. A focin kívül Tunéziában a konditerembe járás számít népszerű sportnak, és egyre inkább a kézilabda. A turistaközpontokban sem a sportolásra helyezik a hangsúlyt, hanem a kikapcsolódásra és az ételekre. A legtöbben szervezett utakkal jönnek ide. A családosok és a tengerpartra vágyók élvezhetik a fürdést és az ilyen központokban szokásos éttermeket, és itt van az ország legnagyobb vidámparkja is.
Egy tradicionális étterem teraszán ebédeltünk. A komplett, ötfogásos menü elfogyasztása után már mi sem vágytunk túrázásra, alig tudtunk megmozdulni. A legérdekesebb élmény az volt, hogy amikor egy kétgyerekes anya odajött az asztalunkhoz kéregetni, a vendéglő alkalmazottai nem hajtották el, hanem behívták az étterembe. Később láttuk, hogy egy zacskó étellel távoztak. Megkérdeztük a pincért, hogy van ez, és ő azt felelte, hogy muszlimként kötelességük a rászorulóknak ételt és vizet adni.
De Hammametnek is van régi, középkori központja, vagyis medinája. A bazárokban azt kapjuk, amit elvárunk: nagy átéléssel portékájukat kínálgató árusokat, akik néhány szóból és az öltözködésből kitalálják, ki honnan jött. Minket a "szervusz vízibusz" és a "nagyon finom a Túró Rudi" mondatokkal próbáltak levenni a lábunkról.
Az alkudozást akkor is nehéz elkerülni, ha az embernek nincs szüksége semmire. Az árak a tényleges ár öt-tízszereséről indulnak, és ez a hosszú alkudozás könnyen megterhelő lehet. Meg is kérdeztünk néhány helyi fiatalt, hogy csak a turistákat boldogítják-e ezzel, de kiderült, hogy rájuk is ez a tortúra vár, ha a medinában vásárolnak.
Tuniszban később egy bevásárlóközpontban is megfordultunk, amely gyakorlatilag semmiben nem tért el az itthon megszokottól. Az egyetlen különbség az volt, hogy alkoholt csak egy külön szobában lehetett venni, ahol biztonsági őr gondoskodott arról, hogy csak nagykorúak mehessenek be. Illetve volt még egy furcsaság: a terrortámadás miatt látványosan megszigorították a biztonsági előírásokat, és a központba csak fémdetektoros ellenőrzés után lehetett bejutni. Hiába, mindent megtesznek, hogy ne csökkenjen a turisták száma.
Négynapos kirándulásunk legfőbb tanulsága, hogy Tunézia a turistagettókon túl is nagyon érdekes tud lenni. Érdemes több időt szánni rá, és a kötelező körökön túl más helyeket is felkeresni. Ami engem illet, biztosan visszatérek még, és ha mást nem is, de a Bizerte környéki hegyeket szeretném bejárni.
Tunéziáról korábbi beszámolónkat itt olvashatja, itt pedig a Csillagok háborújának ottani forgatási helyeiről írunk.