Biciklivel vágtunk neki a 17. századnak

A nyolc kilométer hosszú földút a mennonita faluba nagyon lefárasztott minket

Belize-ben sok élményben volt részünk, többek között mennonitákkal is találkoztunk. E vallás követői ma is 17. századi körülmények között próbálnak élni, ami nem igazán sikerül nekik. De akadnak köztük olyanok is, akik nem tagadják meg a modern technika vívmányait, csak engedélyt kérnek Istentől, mielőtt használni kezdenék őket.

A Karib-tenger kalózainak szigetén töltött csodás egy hét után a szárazföldön folytatódtak belize-i kalandjaink. Magyar vendéglátóink elvittek minket a kis ország egyik legnagyobb városába, a tízezer fős Dangrigába, amelynek piacán megtudtuk, milyen fenntarthatóan folyik itt a halászat.

Mivel az ország lakossága mindössze 340 ezer főből áll, csak néhány csónakkal mennek ki a vízre. Exportra nem halásznak, és a kifogott halat még aznap, frissiben eladják, a maradékot pedig odaadják azoknak, akik nem engedhetik meg maguknak a halvásárlást, és halászni sem tudnak. A halak ehetetlen részei sem mennek veszendőbe, a halpiac mögötti kanálisban élő krokodilok várnak a koncra mindennap korgó gyomorral.

A tízezer fős Dangriga az egyik legnagyobb város Belize-ben Forrás: Harkányi Árpád

Meddig tart az idill?

A házigazdánk szerint Belize nagyon szegény ország, mégis kevesen éheznek, mert a családok összetartóak, és megtermelik maguknak, amit kell. Mindenkinek jut egy kevés föld, és a tengerbe vagy a folyóba sem tart semeddig bedobni egy darab zsineget, és kifogni a halat. Ám félő, hogy ez nem sokáig marad így, mert Belize-ben nem ritkák a tízgyermekes családok sem, így a népesség akár egy generáció alatt is a többszörösére növekedhet.

Manapság még az ország 60 százalékát esőerdő fedi, és a kormány igyekszik ezt a szintet fenntartani azzal, hogy az ország területének 36 százaléka máris védett státuszt élvez, ami az amerikai országok viszonylatában egyedülállóan magas arány. Az amúgy nagyon sikeres, sokszor külön kis államként működő, iskolával és kórházzal felszerelt, egész családokat eltartani képes ültetvények nem biztos, hogy további teret hódítanak meg az esőerdő kárára.

Dangrigában a tenger mindenkinek elég halat ad Forrás: Harkányi Árpád

Ráadásul szegénység ide, szegénység oda, a belize-iek barátságos, közvetlen, mosolygós népség, vagyis joggal gondolhatjuk, hogy ez itt a karibi boldogság földje. Van is ebben némi igazság, de azért közel sem ilyen rózsás a helyzet. Belize-ben állítólag magas a bűnözés aránya, különösen az ünnepnapok környékén növekednek meg a betörések, hogy az ünneplést valamiből fedezni tudják a „jóemberek”.

Belize más téren is nagyon érdekes ország. Írtam már az etnikai sokszínűségükről, amire ők maguk is különösen büszkék, tekintve, hogy ezek a népcsoportok békességben és összhangban élnek egymás mellett. Ezt jelképezi a nemzeti zászlajuk is, amelyről úgy tartják, hogy az egyetlen, emberalakokat ábrázoló nemzeti lobogó, ami nem teljesen igaz.

Belize nemzeti zászlaja parabolaantennára festve Forrás:Harkányi Árpád

A zászlón látható két alak egy spanyol hódító és egy afrikai ember, középen, a pajzsban favágószerszámok és hajó látható, a latin sub umbra floreo pedig valami olyasmit jelent, hogy a fa alatt virágzunk. A fa pedig nem más, mint az egyik nemzeti jelképük, a mahagóni.

Sáros utakon vissza a (hamis) 17. századba

Miután nagy nehezen rávettük magunkat, hogy elhagyjuk Dangrigát és a vendégszerető magyar családot, Punta Gorda felé indultunk azzal a céllal, hogy meglátogatunk egy mennonita közösséget. Róluk azt kell tudni, hogy vallási megfontolásból elutasítanak minden modern technikát. 17. századi körülmények között élnek, lovas kocsival járnak, maguk varrta ruhákat hordanak, és ami számunkra szinte érthetetlen, még a biciklit is ördögtől valónak tartják.

A mennoniták lovas szekereire KRESZ-tábla is felhívta a figyelmünket Forrás: Harkányi Árpád

Azért reméltük, hogy velünk elfogadóak lesznek, és Punta Gorda előtt letértünk a főútról településük, Pine Hill felé. Az úton szembejövő szekeresek csak sokadjára voltak hajlandóak visszaköszönni nekünk, és nagyon értetlenül vagy talán félénken néztek ránk, ezt nem tudtuk jól megítélni, mert csak néhányukkal sikerült pár angol szót váltani. Ők ugyanis származásukból kifolyólag alnémetül (Plattdeutsch) beszélnek.

A nyolc kilométeres földút néhány szakaszán iszonyatos sártengeren kellett áttolnunk a biciklinket, így alaposan elfáradtunk, mire megérkeztünk a nem éppen szokványos településre, amelynek se főutcája, se főtere nem volt, de még egy boltja vagy vendéglője sem. Persze mire számítottunk? A mennoniták önfenntartó családi közösségekben élnek, nincs szükségük ilyen dolgokra.

Nem sok ismeretük van a külvilágról

Azt hiszem, elmondhatjuk, hogy nagy szerencsénk volt, mert végül meghívást és így betekintést nyerhettünk egy kedves mennonita család házába. Hálám jeléül szívesen beültettem volna a gyerekeket a fekvőkerékpárjainkba, hiszen ezt általában szeretni szokták az apróságok, de itt ilyesmiről szó sem lehetett, mint ahogyan a fényképezőgépet sem használhattuk. „Mi azt nem csináljuk” – mondták, amikor kérdeztem, szabad-e róluk fotót készíteni.

A nyolc kilométer hosszú földút a mennonita faluba nagyon lefárasztott minket Forrás: Harkányi Árpád

Az egyszerű bútorokkal berendezett házban teasüteménnyel, teával és házi kenyérrel kínáltak minket. Csak az anyuka volt otthon, aki innen-onnan felszedett angol szavakkal viszonylag ügyesen elbeszélgetett velünk, miközben vagy egy tucatnyi gyerekre, a sajátjaira és unokatestvérekre felügyelt. A kicsik még az anyjuknál is félénkebben, az étkező ajtajából lesték minden mozdulatunkat és szavunkat, amíg egyikük be nem kiabálta, hogy what?, mire az egész gyereksereg hatalmas nevetésben tört ki, és ezután már közelebb mertek jönni hozzánk.

Kiterítettük az asztalra a világtérképünket, hogy megmutassuk nekik, milyen hosszú utat tettünk meg eddig. Németországról már hallottak, hiszen arról a területről származnak, de különben úgy tűnt, szinte semmi földrajzi ismeretük nincsen. Ez persze nem csoda, hiszen alig érintkeznek a külvilággal, és vizsgálódás, gondolkodás nélkül nemet mondanak a legtöbb modern dologra.

Aztán kiderült, hogy mégsem mindenre. Az udvaron például permetezőt láttam pihenni egy fa alatt, és a bekötőútnál várakozó mennonitáktól azt is megtudtuk, hogy az aszfaltos úttól már használják az országban keresztbe-kasul száguldozó „iskolabusz-hálózatot”. Előző nap két tonna görögdinnyét pakoltak fel az egyik buszra, mesélték büszkén, hogy Punta Gordában eladják. Természetesen nem iskolabuszokról van szó, csak éppen az USA-ból behozott, régi járgányok nagy részén a mai napig ott maradt a School Bus felirat.

Az egy hónap alatt, míg az országban voltunk, csak ilyen buszokat láttunk Forrás: Harkányi Árpád

De visszatérve a mennonitákra, innentől kezdve nekem egy kicsit hamis, vagyis inkább, hogy ne ítélkezzek, furcsa volt az egész. Később egy környezetmérnök pár látott minket vendégül Punta Gordában, és ők is megerősítették a gyanúmat: bár azt hihetnénk, hogy a 17. századi eszközöket használó mennoniták biozöldségeket termesztenek, valójában ennek ellenkezője igaz, állítólag eszetlenül sok vegyszert használnak. Mérgezik a talajt, ráadásul ki is zsigerelik, ami itt, a trópusokon, ahol a szén- és tápanyagtartalom főleg a fákban és a növényzetben van, nem pedig a talajban, különösen felelőtlen dolog. Szomorú volt ezt hallani, hiszen eleinte nagyon lelkesedtem a mennoniták életviteléért, és nagy várakozással néztem a velük való találkozás elébe.

Ha Istennek tetszik, akkor lehet autóm és telefonom

Inkább tudtam azonosulni azokkal a mennonitákkal, akikkel pár héttel korábban Belize középső részén, egy Spanish Lookout nevű szórványtelepülésen találkoztunk. Itt aztán megmutatkozott a mennoniták német eredete, mert még az utak is pontosan a négy égtáj irányába futottak. Legnagyobb meglepetésünkre az ország legmodernebb környékén találtuk magunkat autó- és traktorszalonokkal, élelmiszer-feldolgozó üzemekkel, és olyan rendezett tájjal, mintha csak Németországban jártunk volna.

Tiszta udvar, rendes ház, biciklik és quadok pihennek a fa alatt - ez minden, csak nem 17. század Forrás: Harkányi Árpád

Mivel a nyílegyenesen vezetett út szépen felvitt minket az összes dombra, hamar kifáradtunk, és megálltunk pihenni egy büfénél, amelyet csodák csodájára mennoniták üzemeltettek. Volt benne áram, gáztűzhely, hamburger és minden, ami megszokott. A vendégek is mennoniták voltak, de autóval jártak, és mobiltelefonjuk is volt.

Elmondták nekünk, hogy ők annyiban különböznek a „hardcore” társaiktól, hogy mielőtt bármilyen új megoldást megvesznek vagy bevezetnek az életükbe, alaposan átgondolják, vagyis ahogy ők fogalmaztak, megkérdezik Istent, hogy valóban jó-e. Ha igen, akkor használják, de természetesen csak Istennek tetsző célokra. Például a Facebookot is használják, de ha azt látják, hogy valamelyik ismerősük nem helyénvaló dolgot oszt meg rajta, megkérik, hogy távolítsa el, ha pedig nem teszi, akkor letiltják, majd imádkoznak érte.

Spanish Lookout környékén a mennonitáknál németországi körülményeket tapasztaltunk Forrás: Harkányi Árpád

Bár akkor kicsit csalódott voltam, hogy egyetlen lovas szekeret sem láttam, azt hiszem, e modern mennonitákat mégis jobban megértem, mint növényvédő szert használó, de szekéren és sáros utakon közlekedő társaikat. A mennonitákkal való találkozások során világossá vált, hogy a mai globalizált, modern világból képtelenség teljesen kiszakadni.

Az effajta értelmetlen próbálkozás helyett inkább arra kellene törekednünk, hogy iszonyatos tempóban változó világunkat minél alaposabban megismerjük – például úgy, hogy nyitott szívvel és szemmel utazunk benne –, mert így talán azt is felfedezhetjük, hogyan lehetne a mostaninál sokkal jobb, élhetőbb hellyé tenni.

Az alábbi térképen végigkövetheti Zita és Árpád útját, valamint az útról készült beszámolókat.

A mexikói mennonitákról korábban itt írtunk, egy amerikai amis közösségről pedig itt olvashat beszámolót.