Hihetetlen, hány arca van ennek a kicsi országnak

Vadveszély sivatagi módra

Hatnapos izraeli körtúránk minden napja tudott meglepetéssel szolgálni. A Földközi-tenger modern üdülővárosai, a Genezáret-tó zöldellő partvidéke és a Holt-tenger kopár medencéje után - amelyről előző cikkünkben számoltunk be - túránk legnagyobb dobására készültünk: betekertünk a Júdeai-sivatagba.

A második fülledt holt-tengeri éjszakánk után hat órakor csörgött a vekker. A nap még a jordániai hegyek mögött pihent, amikor feltöltöttük vízkészletünket, és még a reggeli hűvösben nekivágtunk a túra legkeményebb napjának. Tudtuk, hogy már a partvidéken két húzós emelkedő vár ránk, ám azt is sejtettük, hogy ez csak bemelegítés lesz az egész napos menethez képest.

Fokozott biztonsági kockázatot rejtő vidék

Mire megkezdtük a kiemelkedést bolygónk szárazföldjének legmélyebb pontjáról, már jócskán 25 fok fölött volt a hőmérséklet. Meredeken, jókora kanyarokkal küzdöttük magunkat egyre magasabbra, és a tegnapi bosszantó korlátok után ma végre feltárult előttem a varázslatos holt-tengeri panoráma, a sziklás, forró völgykatlan, benne az 50 kilométer hosszú, átlagosan 15 kilométer széles sóstóval. Metzoke Dragot falunál intettünk búcsút neki, és bevettük magunkat a kopár Júdeai-sivatagba.

Vadveszély sivatagi módra Forrás: Puskás Zoltán

Ez a szakasz a tervezés során óriási dilemmát okozott. Egyrészt elhagyatott palesztin vidékeken, kietlen, kopár tájakon halad végig, másrészt jelzetlen földutak szelik ketté csupán, így nagyon könnyű eltévedni.

Zsidó ismerőseink óva intettek ettől a túlnyomórészt (83 százalékban) arabok lakta vidéktől,

ahová ők be sem tehetik a lábukat.

A túrák előtt mindig el szoktam olvasni a külügyminisztérium javaslatait a célországra vonatkozóan, ők a "II. fokozott biztonsági kockázatot rejtő országok és térségek" kategóriába sorolták ezt az országrészt. Azonban úgy véltem, ha teljes képet szeretnénk kapni Izraelről, akkor szinte elkerülhetetlen, hogy – bizonyos szakaszokon – érintsük ennek a 127 ország által elismert, nem hivatalos államnak, Palesztinának a területét. És ekkor még csak sejtettük, de biztosan nem tudhattuk, hogy túránk legszebb, legérdekesebb szakasza áll előttünk.

A sivatag tárt karokkal várt minket Forrás: Puskás Zoltán

Az előkészületek során pontos itinert készítettem az útvonalhoz, hogy az eltévedés veszélyét minimálisra csökkentsem. Szinte méterről méterre átnéztem a sivatag műholdképeit, így a falu után posztoló izraeli katonák sem tudtak eltántorítani minket tervünktől. Jól meggondoltátok? – kérdezte az egyik. – Ez itt végig palesztin terület. Veszélyes lehet. A másik a vízkészletünk mennyiségéről érdeklődött. – Fel vagyunk készülve – nyugtattam meg őket, és belehajtottunk a sivatagba.

A sivatag kiváló hely a gondolkodásra

Az első szakasz irdatlanul dombos, nehéz terepet hozott. Az aszfaltnak gyorsan nyoma veszett, így nemegyszer inkább toltuk felfelé a gépeket a meredek, csúszós, köves úton, hogy aztán a bucka tetején újra meg újra átérezhessük a sivatagi magány minden mástól különböző, egyszerre ijesztő és vonzó hangulatát.

A kopár, színtelen vidék a legjobb hely arra, hogy kiszellőztessük a fejünket,

elengedjük a sok-sok gondot, és megtaláljuk valódi énünket. Ha az ember kiszabadul a civilizáció nyomása alól, valahogy erősebbnek és bátrabbnak érzi magát.

Alkalmas hely az elmélyülésre Forrás: Puskás Zoltán

A kopár vidék hatalmas látóteret kínált. Előttünk a távolban sárgás hegyek magasodtak, visszapillantva látni már nem láttuk, csak sejtettük a Holt-tenger medencéjét. Két kiszáradt szurdokba ereszkedtünk le, a másodikban találtunk egy kevéske árnyékot, itt reggeliztünk. Ahogy leszálltunk a bicikliről, mélységes csend vett minket körül, de ez – furcsa módon – sokkal inkább volt megnyugtató, mint félelmetes.

Ahogy egyre magasabbra kapaszkodtunk, úgy változott a táj. Megjelentek az első fűcsomók, később néhány csenevész bokor is feltűnt. Az út hol felkaptatott a lapos dombhátakra, hol apró kavicsos vízmosásokon haladt át. Ez utóbbiakat nem igazán szerettük, mert nagyon megsüllyedt bennük a bringa. Később keskeny, egysávos aszfaltutat kaptunk magunk alá, ám ezzel sem voltunk túlságosan kisegítve, mert egyrészt nagyon rázós volt, másrészt pedig az árvíz az összes hidat lebontotta, így rendre át kellett tolnunk a kiszáradt, kavicsos folyómedreken a járgányokat.

Nem csak a táblákon vannak tevék Forrás: Puskás Zoltán

Ekkora szegénységet csak Afrikában láttam

Később a sivatagot száraz fűvel benőtt hegyek követték. Megjelentek a civilizáció első nyomai, elsőként egy-két kósza kecskenyáj, majd néhány hatalmas dromedár, később pedig az emberek. A helyi nomád népek nagyon egyszerű körülmények között, háznak nem nevezhető tákolmányokban, áram nélkül élnek, és ütött-kopott, rozzant autókkal járnak.

Számítani lehetett rá, hogy nagy feltűnést keltünk a körükben. Először csak határozott karlendítésekkel jeleztek, később megjelentek a koszos rongyokba bújtatott gyerekek is, akiket köztudottan nagyon nehéz lerázni. Palesztinában szinte puszta kézzel tapintható a szegénység, amelyhez hasonlót talán Afrikában láttam utoljára. Tel-Aviv és a többi fejlett, modern zsidó város után

szinte hihetetlennek tűnt, hogy még mindig ugyanabban az országban járunk.

A palesztin területen hihetetlen szegénységgel találkoztunk Forrás: Puskás Zoltán

Nem nagyon volt kedvünk megállni a romos falvak között, így szépen, folyamatosan fogytak a kilométerek, és egyre magasabbra kapaszkodtunk. Az időjárás már meg sem közelítette a holt-tengerit, az arcunkba hűvös szelet kaptunk, és hatalmas felhők úsztak fölénk. Nagy megnyugvást jelentett, mikor elértük a főutat, amelyet – bár forgalmas volt, mégis – biztonságosabbnak éreztünk, mint az eldugott mellékutakat. Viszont továbbra is hepehupás, nagyon nehéz terepen haladtunk, ráadásul a szelet is az arcunkba kaptuk. Fogyott az erő a csapatból, és már nagyon vártuk, hogy megérkezzünk Jeruzsálembe.

Semmi más, csak kopár emelkedők Forrás: Puskás Zoltán

Betlehemet erről az útról semmilyen tábla nem jelezte, ezért úgy döntöttem, ezt most kihagyjuk. Barátságtalan vidéken jártunk, mindenfelé lepusztult falvakkal, egyre növekvő népsűrűséggel, meredek dombokkal, és a mellékutakon díszelgő hatalmas piros táblákkal, amelyek szerint

zsidóknak szigorúan tilos a bemenet.

Nem szerettünk volna félreértésekbe keveredni, így inkább maradtunk a biztonságosnak hitt főúton.

Még két végtelennek tűnő, szembe széllel nehezített kaptató várt ránk, mire sikerült elérnünk a 800 méterrel a tenger szintje fölé, meredek dombok láncolatára épült fővárost. Be is vetettük magunkat Jeruzsálem óvárosának falai közé, ahol a zsidó pészahra és a keresztény nagyszombatra való tekintettel rengetegen voltak.

Már alig vártuk, hogy megérkezzünk Jeruzsálembe Forrás: Puskás Zoltán

Jeruzsálembe nem pészahkor kell menni

Jeruzsálem három vallás központja: a zsidó, a keresztény és az iszlám is itt gyökerezik, főbb kultikus helyeik egymástól alig pár száz méterre találhatók. Elsőként a siratófalhoz mentünk, ahol ünneplőbe öltözött zsidó hívek tartották a sabbatot. Számomra kissé meglepő volt, hogy

a nők elkülönített, a férfiakénál jóval kisebb falrészen imádkozhattak.

A hatalmas, kőborítású teret ünneplőbe, díszes kalapba vagy kipába öltözött férfiak és fejkendős nők és asszonyok népesítették be.

A siratófal szomszédságában mecset emelkedik Forrás: Puskás Zoltán

A zsidó kegyhely után az aranykupolájú, jellegzetes Szikla-dómot céloztuk meg, de környéke valamilyen rendezvény miatt le volt zárva. Egy rövid időre elhagytuk az óvárost, és megpillantottuk az Olajfák hegyét, ám sem erőnk, sem időnk nem volt már megmászni, inkább visszakanyarodtunk, és a Via Dolorosa szűk sikátorán át a Szent Sír-templomot, Izrael legfőbb keresztény templomát vettük célba.

A pészah miatt elképesztő tömeg volt mindenütt Forrás: Puskás Zoltán

Egyre fáradtabban kerülgettük az apró, meredek, néhol lépcsős kis utcákban áramló temérdek embert, de végül megleltük a templomot. Mondanom sem kell, olyan hosszú sor állt a bejáratánál, hogy még a rendőrséget is kivezényelték a tömeg kordában tartására. Nekünk nem volt kedvünk tülekedni, különben is tudtuk már, hogy Izraelbe egyszer még úgyis vissza kell jönni. Most már azt is tudjuk, hogy semmiképp sem pészah vagy húsvét idején, hanem az évnek egy nyugodtabb időszakában.

Jeruzsálemi utcakép Forrás: Puskás Zoltán

Ez a szélsőségek országa

Már délután négy is elmúlt, mire sikerült kijutnunk a labirintusból, és újra a Jaffa-kapunál találtuk magunkat. Innen még harminc dombos kilométer várt ránk a nap végcéljáig. Eredetileg itt, a fővárosban szerettünk volna éjszakázni, de az ünnep miatt nem találtunk szállást, így esett a választásom a hegyek között található kis falura, Bar Giorára.

Jeruzsálemből kifelé menet felkapaszkodtunk a Herzl-hegyre, majd jókora gurulás következett. Szelíd dombok között, fenyőerdőkben haladt a hibátlan aszfaltcsík délnyugati irányba, de jól tudtuk, hogy a nap slusszpoénja még hátravan: Bar Giora ugyanis egy domb tetején fekszik.

Az óváros masszív fala melletti sétány Forrás: Puskás Zoltán

Jeruzsálem után megint más arculatot öltött az ország.

Az első napokban megismert hibátlan, széles utakon haladtunk, ismét drága, nyugati autók előzgettek minket, a házakról és a kertekről a jólét és a biztonság köszönt vissza ránk. Felfoghatatlan volt, hogy pár órával korábban, innen alig negyven kilométerre még afrikai szintű szegénységgel kellett szembesülnünk.

Izrael számunkra a végletek országa lett. Mindennap újabb és újabb impulzusok értek minket. Hat nap alatt sikerült megtapasztalnunk a virágillatú Kánaánt és a kopár sivatagot, a mérhetetlen luxust és a nyomasztó szegénységet. Egyik helyen mecsetek, másutt keresztény templomok vagy zsinagógák tornyait láttuk, egyszerűen magával ragadott az a sokszínű kultúra, amely körülvett minket. A legfélelmetesebb az volt, hogy másutt ennyi szépségért több ezer kilométert kell magunk mögött hagyni, itt pedig 650 kilométer során mindezt átélhettük.