Vízum kellett a titokzatos görög félszigetre

Vízummal Görögországba? Igen, ha el akarunk zarándokolni a Halkidikí-félszigeten lévő Athosz-hegyi Köztársaságba. Ez ugyanis Görögország része, ám csak külön engedéllyel látogatható. Elég, ha néhány száraznak egyáltalán nem nevezhető adatot említünk erről a különös helyről, máris biztosan felkeltjük az ínyenc utazók érdeklődését.

Az 50 kilométer hosszú, 10 kilométer széles félsziget lakossága alig 2500 fő. Kizárólag 21. életévüket betöltött, ortodox hitű férfiak élhetnek itt.

Nők csak börtönbüntetés terhe mellett léphetnek be a területre,

de szerencsére még soha nem született ilyen ítélet. Lassan ezeréves ez a szabály, pedig a hagyomány szerint éppen egy nő, Szűz Mária fedezte fel ezt a csodálatos helyet, amikor Ciprus felé hajózott, és egy vihar miatt ki kellett itt kötniük. Ezért aztán a hegyet Mária kertjének is nevezik.

Mária vagy a Szűz kertjének is nevezik Athoszt Forrás: Flickr/michael clarke stuff

A kan kutyákat senki sem kérdezte a cölibátusról

Míg a teremtés koronái számára az itt tartózkodás önkéntes, az itt élő kandúrokat, csődöröket és kan kutyákat senki sem kérdezte meg, egyetértenek-e a nőtlenséggel, pedig a szabály az állatokra is vonatkozik.

A félszigeten 20 nagyobb kolostor és több tucat kisebb-nagyobb udvarház, remetelak működik. Hivatalos nyelv a görög, de bizonyos kolostorokban szép számmal élnek szerb, orosz, román és bolgár szerzetesek is. A köztársaság fővárosának, Kariésznek 400 lakosa van, fő kikötőjébe,

Dafniba pedig csupán napi egy nagy hajó és néhány kisebb motorcsónak fut be.

A köztársaság 1060 óta saját alkotmánnyal és vámhivatallal büszkélkedhet, vezetékes villany viszont ma sincs a félszigeten.

A köztársaságot Agion Orosznak, Szent-hegynek is nevezik, mint az a rendszámtáblákból is kitűnik Forrás: Kontos Gábor

A fenti izgalmas adatok birtokában nem is volt kérdés, hogy fel kell keresnem Athoszt. Arra azonban nem számítottam, hogy ennyire körülményes a belépés. A görögkeleti papokon kívül

napi 100-150 fő léphet be a köztársaságba,

és ezek többsége is ortodox vallású.

A más felekezethez tartozó látogatók száma nem haladhatja meg a 15-20 főt naponta. Ezért aztán a belépési engedélyt hónapokkal előbb kell kérvényezni a Szalonikiben székelő zarándokhivataltól, vagyis ne Athoszt igazítsuk az utazás időpontjához, hanem fordítva, különben könnyen pórul járhatunk.

Csak külön engedéllyel lehet eljutni erre a csodálatos helyre Forrás: Flickr/World Public Forum

Legfeljebb három éjszakát tölthetünk a szerzetesek között, és egy kolostorban csak egy éjszakára szállhatunk meg.

Külön tortúra a férőhely lefoglalása. A kiválasztott kolostorok a faxokra nem reagáltak, a telefont is csak egyetlen helyen vették fel. Így aztán abban bíztam, hogy ha már ott leszek, csak kapok egy priccset valahol.

Misztikus utazás a nyugalom félszigetére

Az utolsó világi kikötő, Uranúpoli főutcája olyan, mintha egy bizánci témájú film forgatásán járnánk. A kirakatokban szentképek, füstölők, lámpások, mécsesek garmadája vegyül papi öltözékekkel, a kikötőben pedig csuhás szerzetesek és batyus zarándokok tolonganak. Miután a zarándokhivatal irodájában – útlevél ellenében – kiállították a 30 eurót (9380 Ft) érő diamonitiriont, vagyis díszes vízumot, megvettem a jegyet a 9.40-es hajóra.

Az utolsó világi kikötő Uranúpoliban Forrás: Kontos Gábor

Ezenkívül csak motorcsónakkal lehet bejutni a kolostor-köztársaságba, de az drágább mulatság. Közúton nem engedélyezett a belépés, de egyébként is tíz órát kellene gyalogolni bozótos, elvadult tájon.

Az egész út legbalkánibb része a jegyvásárlás volt.

Mindenki egyszerre rohamozta meg az egyetlen jegykiadó ablakot, és a feszültség az indulás közeledtével egyre fokozódott. Sehol nem láttam kisimult arcú nyugati turistát, a megviselt, borostás arcú utazóközönség inkább menekültekre emlékeztetett.

A zarándokjárat menekülteket szállító hajóra emlékeztetett Forrás: Kontos Gábor

A másfél órás út elhagyatott, de gyönyörű partszakasz mellett haladt. A napsütés, a szél és az eső váltakozása csak még misztikusabbá tette a látványt. Így nézhetett ki az egész görög tengerpart a robogók és a beton apartmanok elterjedése előtt.

Dafni kikötőjéből az első kolostorba 12,5 kilométert kellett gyalogolnom iszonyú meredek tengerparti ösvényeken,

ahol két kocsi és négy szamár jelentette az összes szembejövő forgalmat.

Többször elbizonytalanodtam, odaérek-e az esti kapuzárás előtt, a kilátás azonban minden szenvedésért és aggodalomért kárpótolt. Jurány Gusztáv, aki 1877-ben járt itt, ugyanazt láthatta, amit én: „Gyönyörű őserdő fedi be az egész hegyláncot, és az utazó szeme mégis itt-ott megpillanthatja a két tengeröbölnek a nap sugaraiban csillogó tükrét. Alant, a parton, jókora távolságban egymástól és falakkal körülvéve magaslanak ki középkori kastélyokként a zárdák, és magányosságukkal búskomor érzelmeket gerjesztenek a természet gyönyörei felett ujjongó szívünkben.”

Érkeznek a zarándokok, persze csak férfiak Forrás: Kontos Gábor

A vendéglátás szent kötelesség

Minden egyes kolostorban ugyanúgy zajlik a zarándokok fogadása. A vendégeket ánizspálinkával, vízzel és édességgel kínálják, majd kijelölik számukra a szálláshelyet. Ez lehet két- vagy akár tízágyas szoba is, ahogy a szerencse hozza. Úgy tűnt,

magyar utazók ritkán vetődnek erre,

mert a szerzetesek mindig meglepődtek, amikor kiderült, honnan jöttem.

A szállás és a reggeli vagy a vacsora teljesen ingyenes, a zarándokok vendégül látása ugyanis a szerzetesi kötelességek közé tartozik. Az egyik kolostorban egy török basára emlékeztető atyának az előttem álló román és ukrán vendégek sorban kezet csókoltak, így nekem sem volt ildomos kilógni a sorból.

Az egyik kolostor a sok közül Forrás: Kontos Gábor

Ide ráadásul szállásfoglalásom se volt, de a nagyszakállú szerzetes a kézcsók után végül is engedélyezte a maradásomat. Egy másik kolostorban három csuhás, szakállas szerzeteshez vezettek be szállásügyben, ami kicsit megrémisztett. Aztán másnap láttam, hogy ők is farmerben várták a hajót a kikötőben.

A szertartásokra feltétlenül érdemes ellátogatni. Minden egyes kolostorban meg kell tudakolni a pontos kezdési időpontokat, ugyanis nem elég, hogy

itt a Julianus-naptár miatt eleve 13 nap eltolódással kell számolnunk,

de a nap sem feltétlenül éjfélkor kezdődik minden egyes helyen. A szertartásra nem harangszóval, hanem egy deszkalap ütögetésével hívják fel a figyelmet. A templomba sűrű keresztvetés és szentképcsókolgatás közepette lépnek be.

Egyedül a templomok berendezése fényűző Forrás: Kontos Gábor

Gyertyafény mellett, zenei kíséret nélküli énekkel zajlik a ceremónia, amelynek adott pontján a magasból kereszteket engednek le kötéllel, a rajtuk lévő mécsest meggyújtják, majd visszahúzzák őket. A hívek és a szerzetesek között nem sok kapcsolat van, kivétel, amikor körbefüstölőzik az egész zarándoksereget. A külföldi vendégek – velem együtt – természetesen egy szót sem értettek a felolvasásokból és az énekekből, de így is megkapó volt az egész, és csak még titokzatosabbnak hatott a ceremónia.

Kültéri freskók és a harang gyanánt szolgáló hajlított deszka Forrás: Kontos Gábor

A templomokból – a viszonylag újabban épült lakrészekkel ellentétben – árad a misztikum. Az alaptónust a sötétkék falfestés adja meg, mindenhol freskókkal borítva. A fő dísz az ikonosztáz, amely mögé csak egyháziak léphetnek be, valamint a hatalmas csillárok, amelyeknek – ki tudja miért – kötelező tartozéka a patkolt strucctojás. A padló márvány, a központi kupola tetejéről Jézus Krisztus tekint le ránk.

Hiába nincs fényűzés, ilyen helyen öröm megszállni Forrás: Kontos Gábor

Az étkezés is külön szertartás

Az étkezések talán még érdekesebbek voltak, mint a szertartások. A templomból a szerzetesekkel együtt szép csendben az ebédlőbe vonultunk, amely padlótól a mennyezetig gyönyörű freskókkal volt borítva. A falról szigorú szentek és királyok tekintettek le ránk. Ima, majd csengőszó adott jelt az étkezés megkezdésére és befejezésére. Ebéd közben egy szerzetes felolvasott valamit a szószékről, de persze sajnos egy szót sem értettem belőle.

Kilátás a tengerparti konyhakertre Forrás: Kontos Gábor

Habár húst nem esznek,

a kínálat egyáltalán nem volt szegényes:

házi kenyér, olajbogyó, tintahalas tészta, almás pitének tűnő rántotta, babfőzelék, grillezett zöldségek, hámozott uborka egészben, alma, szőlő és egyszer még bor is került az asztalra. A legfurcsább desszert egy kereszttel díszített, dióból, cukorból, mazsolából készült, porló állagú édesség volt. Ennek szervírozása úgy zajlott, hogy az egyik szerzetes mindenki tenyerébe beleszórt belőle egy-egy evőkanállal.

A kolostorokban az étkezés is szertartásnak számít Forrás: Kontos Gábor

Másik alkalommal egy szerzetes körbejárt egy darab kenyérrel, amelyből – sűrű keresztvetés közepette – mindenki csippentett egy darabot, aztán megette. Az ebédet követően előbb a szerzetesek, majd a zarándokok vonultak ki a teremből. Szótlanul és leszegett fejjel haladtunk el a bal oldalunkon meghajló három szerzetes, illetve a másik oldalunkon jobbját feltartó szerzetes mellett.

Hektikus búcsú a férfiköztársaságtól

Bár Athoszon a legősibb bizánci hagyományokat ápolják, ez nem jelenti azt, hogy megállt az idő. A kolostorok mellett nem ritka látvány a toronydaru, a főleg teraszos gyógynövény- és gyümölcskertek pedig azt mutatják, hogy imádkozás mellett munkával is töltik az időt. Ezenkívül ügyeket intéznek, ki-be járkálnak Athoszról, így

nem ritka a mobilozós vagy hátizsákos, napszemüveges szerzetes látványa sem.

Azon se lepődik meg senki, ha Dafni egyetlen kikötői kocsmájában szerzetesek is ülnek – jobbára egy-egy jeges kávé mellett.

Minden éjjel más kolostorban kellett megszállnunk Forrás: Kontos Gábor

Kijutni a félszigetről épp olyan nehézkes volt, mint bejutni. Az utolsó szállásomon, egy kisebb kolostorban plusz egy napot töltöttem. Nem azért, mert végre volt meleg víz és kávéautomata, hanem mert a nagy hullámzás miatt nem indult hajó. A másnapi járat persze nem kötött ki minden kolostornál, mert nem tudott volna annyi embert felvenni, ezért én előrelátóan már kora reggel elindultam Dafniba, hogy biztosan kapjak jegyet, különben lekéstem volna a szaloniki járatot.

Búcsú a férfiköztársaságtól Forrás: Kontos Gábor

A 7,5 kilométeres gyalogút vége felé felvett egy terepjárós szerzetes, így újabb tülekedés árán, de tudtam jegyet venni, sőt ikonvásárlásra is jutott időm. Pár órával később kifutott a roskadásig telt zarándokhajó, és ragyogó napfényben búcsúztam Athosztól, a misztikus férfiköztársaságtól.