Magyarul köszöntöttek a világ legabszurdabb országában

Abháziába, ebbe a Fekete-tenger partján található szakadár köztársaságba már a bejutás is felér egy nagy kalanddal. Szörnyű veszélyekkel fenyegettek minket, helyette a határon magyar szóval köszöntöttek. Szuhumi a szovjet Riviéra egyik gyöngyszeme volt, most viszont rengeteg a düledező, lakatlan ház, amelyekből néha majmok néznek ki ránk. A tengerparti sétány azért így is csodálatos, ebből akár egy világszínvonalú üdülőhely is lehetne.

A Wizz Air kutaiszi járatának múlt évi elindításával Grúzia végérvényesen felkerült a magyarok kedvelt úti céljai közé. Már nem egy messzi, gyanús és ismeretlen ország többé, amelyről azt kérdezik az ismerősök, hogy

te, ez nem túl veszélyes?

Ehelyett vagy már ők is voltak ott, és áradozva mesélnek a hegyekről meg az ételekről, vagy egy hasonlóan lelkes havert emlegetnek fel, aki fotózkodott már a Kazbegivel, részegedett már le csacsától, és tömte már tele magát hacsapurival.

Kazbegi látképe már rengeteg magyar turistát lenyűgözött Forrás: Rácz Bori/Varga Dénes

Grúziába elrepülni annyi időbe telik Budapestről, mint elvezetni Szombathelyre, és a repülőjegy ára is nagyon baráti. Szerencsére ezt rengeteg magyar ki is használja: a Kaukázus közepén, Mestiában két nap alatt teljesen véletlenül összefutottam előbb az egyetemi tanárommal, aztán pedig az egyik haverom ordított rám a kisváros főterén, hogy te meg mit keresel itt.

Grúzia térképe Forrás: Wikipédia

Grúzia már nem egy rejtett kincs többé, az ország csodálatos adottságai köztudottak. Területe kétharmada Magyarországénak, de így is minden megvan ott, amire egy utazó vágyhat: tenger, nagyváros, magashegység, zabálni valóan finom nemzeti konyha. A nyüzsgő metropolisz kivételével mindez a Grúzia északnyugati csücskében található Abháziáról is elmondható, sőt, ott még kisebb területen sűrűsödnek a látnivalók, mégsem megy oda szinte senki sem a nyugati világból.

Életveszélyes hely vagy pálmafás paradicsom?

Magyarország külügyminisztériuma nem ajánlja az utazást Abháziába. Egy ukrán restaurátor először elkerekedett szemekkel hallgatta, hogy oda akarunk menni, Putyin kitartó szidása után és pár pohár borral később pedig már azzal ijesztgetett, hogy

aknára fogunk lépni, és felrobbanunk.

Miután épségben visszajöttünk onnan, egy amúgy mosolygós és közvetlen grúz férfi kimérten arról érdeklődött, hogy milyen állapotban vannak az épületek, és hogy sok fegyveres van-e az utcán. Abháziát vagy el sem tudja helyezni az ember a térképen, vagy ha kicsit ismeri a helyzetét, máris komoly érzelmeket korbácsol fel benne.

Az abház parlament kiégett épülete Forrás: Rácz Bori/Varga Dénes

Nem árt persze meghallgatni a másik felet sem. Az abház turisztikai oldalak pálmafás paradicsomként mutatják be a területet, nincs ott semmiféle veszély és elzárkózás, angol nyelven írt levelünkre is rögtön és bőségesen válaszolt az egyik többnyelvű idegenforgalmi oldal – igaz, oroszul.

Kártyapakli Abházia látványosságaival Forrás: Rácz Bori/Varga Dénes

Végignézve az ország látványosságaival feldíszített kártyapaklit, tényleg csak az nem akar Abháziába menni, aki szerint utazni unalmasabb, mint a festék száradását figyelni.

Utazásunk célja de facto Abházia, de jure Grúzia

Ezzel a Fekete-tenger partján elterülő szakadár köztársasággal ott kezdődnek a bajok, hogy már a státuszát is nehéz meghatározni. Egy független ország, ahogy azt az abházok állítják? Ezzel az a gond, hogy Oroszországon kívül csak pár jelentéktelen ország és néhány, Abházia sorsában osztozó szakadár köztársaság ismeri el a függetlenségét. Grúzia része? Jogilag tényleg Tbiliszi fennhatósága alá tartozik, de a 1993-as véres, etnikai tisztogatásokkal súlyosbított háború óta a grúz államhatalomnak nincsen befolyása az abház területek felett.

Abházia az utóbbi két évtizedben befagyott konfliktuszónává vált,

amely a Szovjetunió felbomlása utáni zűrzavarban jött létre, az oroszok támogatásának köszönheti a fennmaradását, és ahol utoljára 2008-ban ropogtak komolyabban a fegyverek. Két egymással kibékíthetetlen történelmi narratíva feszül egymásnak: a függetlenségüket kiharcoló abházoké és az elűzött grúzoké, akik a ’93-as háború előtt a legnagyobb lélekszámú etnikum voltak Abháziában.

Szuhumi, Abházia fővárosa Forrás: Rácz Bori/Varga Dénes

Külön cikket érdemelne és minimum a szovjet idők kezdetéig kellene visszamenni, hogy érthető képet kapjunk a mostani konfliktus okairól. Most legyen elég annyi, hogy mindkét fél okkal lehet mérges a másikra, és mindkét félnek bőven lenne miért szégyenkeznie.

A helyzetet tovább bonyolítja, hogy az abház–grúz határon tulajdonképpen az orosz és a nyugati érdekszféra találkozik.

Grúzia a rózsás forradalom óta Amerikához húz, és egy európai típusú demokráciát épít, Oroszország pedig a szakadár köztársaságok támogatásával tulajdonképpen a saját befolyását tartja fenn a kaukázusi régióban. Ez egy több szinten létező konfliktus, amelynek rendezéséért nem egy, hanem minimum fél tucat Nobel-békedíj járna.

Nem harapták le a fejünket az abházok

Az arrogancia mesterfoka lenne, ha pár cikk elolvasása és hétnapos ottlét után mi most megpróbálnánk igazságot tenni a grúz–abház vitában. Amit viszont hétnapos ottlét alapján is ki tudunk jelenteni, hogy óriási hiba lenne Abháziát csak azért kihagyni, mert nincsen jó híre az országnak. Félve és izgatottan közelítettük meg az abház határőrbódét, aztán az ott töltött hét alatt összesen egyszer kerültünk veszélyes helyzetbe, és az is csak az én hülyeségemnek volt köszönhető.

Cserébe láttunk egy olyan tengerpartot, amelynek a szépsége a francia Riviérával vetekszik, a világ egyik leggyönyörűbb fekvésű hegyi tavának partján álldogálhattunk, a dús növényzet és az elmúlás mindenütt jelen lévő jelei együttesen olyan hangulatot teremtettek, amely Tarkovszkij filmjeit is átjárja. A cári és a szovjet idők nagyszabású, mostanra elhagyatott és omladozó épületei közt járva pedig olyan érzésünk volt, mintha egy posztapokaliptikus film díszleteibe kerültünk volna.

Három dolog kell ahhoz, hogy valaki jól tudja magát érezni Abháziában:

• kalandvágy,
• türelem,
• orosztudás,

Illetve, ha az orosztudás hiányzik, akkor még több türelem. Ja, és persze nem árt kiváltani az abház vízumot sem, és már otthon váltani orosz rubelt, mert arra a határon nincsen lehetőség.

Keletről gyorsabb, mint Nyugatról

Abháziába be lehet jutni Oroszország felől, illetve a 2010-es évek elejétől lehetővé tették, hogy Grúzia felől nemcsak a posztszovjet régió lakosai, hanem mindenki más is beléphessen az országba. A kutaiszi reptértől kétórányira van csak a határ, így nem volt kérdés, hogy inkább Grúzia felől lépünk be az országba, és nem vacakolunk az orosz vízum kiváltásával, a Szocsiba való körülményes eljutással.

Ezt a papírt kell lobogtatni a határon Forrás: Rácz Bori/Varga Dénes

A vízumkérelmi lapot még indulás előtt el kell küldeni az útlevél képével együtt az abház külügyminisztériumnak. Amennyiben kedvezően bírálják el a kérelmet, a kinyomtatott válaszlevéllel a kezünkben már indulhatunk is az Enguri folyónál létesített határátkelőhöz. Elméletben ilyen egyszerű az egész. És bár gond nélkül és határidőre, vagyis hét munkanap alatt megkaptuk a belépésre feljogosító dokumentumot, maga a határátkelés már bővelkedett a váratlan és meghökkentő helyzetekben.

Abháziába már a belépés is nagy kaland

A grúziai határvárosból, Zugdidiből taxival érkeztünk meg az átkelőhelyhez, megmutattuk a papírjainkat a grúz hivatalos személynek, majd

a ráérősen poroszkáló tehenek nyomában mi is megindultunk Abházia irányába.

Az első maradandó élményt egy szobor hozta el számunkra, egy többméteres pisztoly elkötött csöve mutatta békésen az irányt az Abházia felé igyekvőknek. A béke szimbóluma mellé, biztos, ami biztos alapon, úti akadályokat is raktak, illetve két terepruhás, gépfegyveres katona is őrködött.

Az Engurin átívelő híd valószínűleg évtizedek óta nem látott aszfaltmunkást, ráadásul egy merő pocsolya az egész. Akinek nem sietős a dolga, vagy épp frissen pucolta a cipőjét, ponyvás szekéren döcöghet át a túloldalra. Előttünk egy feketébe öltözött néni tudta, a vállára akasztott öt-hat üres húszliteres műanyag palackkal esélye sem lenne felférni a szekérre, így inkább a száraz foltokon egyensúlyozva vágott neki a hídnak.

A határon csak egy képet készítettünk, nehogy bajunk legyen belőle Forrás: Rácz Bori/Varga Dénes

Akár még szép is lehetett volna a nap reggeli párán áttörő sugaraival megvilágított mocsaras, élénkzöld táj, az Ingur több kicsi, időszakos ágra szakadva teszi itt le a hordalékát, de mi el voltunk azzal foglalva, hogy a borzalmas állapotban lévő hídon kerülgessük a pocsolyákat, és a szembejövő grúzokat bámuljuk, akik nagy csomagokkal, piacra szánt áruval megrakodva, vagy éppen csak egy zacskóval a kezükben közlekednek Grúzia és Abházia között.

Nyilvánvaló volt, hogy legtöbben napi szinten ingáznak, a megélhetésük biztosítása érdekében rendszeresen megteszik ezt a lehangoló, legalább húszperces sétát a senki földjén. Abházia legkeletibb és legnyomorultabb, Gali nevű körzetét még mindig grúzok lakják, nekik a mindennapi életük kellemetlen velejárójává vált ez az átkelés.

Aznap mi voltunk az átkelőhely sztárvendégei

A túloldalon egy bádoglemezekből összeácsolt bódéban várt minket az abház határőr. Az üvegablaknak hiányzott az egyik sarka, azon keresztül nyújtottuk át a papírjainkat. A határőr forgatta, kérdezett valamit oroszul, majd intett, hogy várjunk. Öt perc, mondta, de azonnal helyesbített is: kettő.

Negyvenöt perc múlva még mindig a bódé mellett álltunk, de panaszra semmi okunk, az út túloldalán volt egy csikkekkel körbedobált irodai szék - az a váróterem. Az egész olyan, mint egy időutazás. Korunk miatt megkímélt ettől a sors, de most

ízelítőt kaptunk abból, hogyan is működhetett a szovjet bürokrácia.

Egy helyi asszony kérlelte egyre elkeseredettebben a bódéban üldögélő határőrt, hogy engedje át őket, de valami nem volt rendben a papírjaikkal.

A határőrök rendületlenül változtatták a helyzetüket, hol ez tűnt el cigizni, hol az került elő a kerítésen túlról. Legalább négyen foglalkoztak az ügyünkkel. Egy újabb határőr jelent meg, biztosított arról, hogy nincsen probléma, majd a mobiltelefonját nyomta a kezünkbe, és a Google Translate segítségével kérdezett valamit. A választ megkapva elballagott. A kétségbeesett asszonyt a gyerekével végül továbbengedték, de mi még mindig ott rostokoltunk.

Egyszer csak feltűnt egy hatodik határőr. Egy korábbi alakba karolva lépkedett a bódé felé peckesen. Az egyenruháján csillogtak a gombok, járása daliás, egyértelmű, hogy ő a góré. Mikor odaért hozzánk, megkérdezte, mi vagyunk-e a magyarok. Válaszunkra széles mosoly jelent meg az arcán, majd lelkesen megrázta a kezünk, hogy

Szervusz, pajtás!”

Igen, csak így, lazán, magyarul. Kiderül, hogy katona volt Várpalotán. Még gyorsan megkérdezte, hogy mi ugye akkor nem tudunk oroszul, de a választól teljesen függetlenül folytatta. Záporoztak a helységnevek, a Balaton, Fertőd, Mór, Székesfehérvár, mind nagyszerű helyek lehettek ezek, a szeme csillogott, csak mondta, mondta, mi pedig végérvényesen elhatároztuk, hogy megtanulunk oroszul.

Ez már Szuhumi. Már ezért a múltban ragadt, hangulatos beülős helyért megérte a határbelépős hercehurca Forrás: Rácz Bori/Varga Dénes

A magyar kapcsolatnak hála vagy attól függetlenül, ezt nem tudtuk meg, de úgy egy-másfél óra várakozás után intettek, hogy mehetünk. Egy kerítéssel határolt folyosón gyalogoltunk végig, visszakaptuk a papírjainkat, egy szemetes, nyüzsgő parkoló tárult fel előttünk, ahol egy aranyfogú férfi már mutatta is a buszt Abházia fővárosa, Szuhumi felé.

Pálmafás paradicsom pár komoly szépséghibával

Szuhumi tengerparti sétánya simán felveszi a versenyt a nála sokkal híresebb, tenger mellé épült európai városok promenádjaival, talán csak a spanyolországi San Sebastian lakosai állíthatják azt teljes joggal, hogy az ő öblünk partján azért menőbb érzés andalogni. Látványos griffmadaras szökőkút, szikrázóan fehér boltívek, pálmafák és a szubtrópusi klímának köszönhetően még októberben is virágba borult leanderbokrok szegélyezték az utat, a felújított, patinás épületekben vendéglők, fagylaltozók, borozók működtek.

Napfény és jó idő fogadott minket Szuhumiban október közepén Forrás: Rácz Bori/Varga Dénes

Aki nem akart komolyabb helyre beülni, az egy fabódéban ráérősen munkálkodó asszonytól vehette meg a szovjet módra, forró homokban felforralt kávét vagy az orosz Baltika sört. Olyan partszakasz ez, ahol napokig el tudtunk volna ücsörögni. Olvasgatva, a tengert bambulva, titkon abban reménykedve, hogy a legjobb ruhájukban sakkozó abház öregemberek bevesznek minket a partiba, és mesélnek is közben valami izgalmasat. Vagy a sétányon elvonuló, zenekarral megtámogatott nászmenet is elhurcolhatott volna minket egy abház esküvőre.

Éjszaka még látványosabb, amikor színes fényekkel világítják meg a griffmadarakat Forrás: Origo

Ez az idilli kép azonban hamar darabjaira hullik, elég hozzá pár rossz lépést tenni, vagy a tengerparti mólókat tüzetesebben megvizsgálni. Ha befordulunk egy tengerre merőleges utcába, szinte rögtön omladozó, lakatlan házakba lehet botlani. A mélyen a tengerbe benyúló mólók hiába voltak csábítóak távolról (az egyik ráadásul egy vízre épített emeletes, teraszos kávézóhoz vezetett),

közelebbről megnézve őket a faszerkezet vészesen rohadt,

és nem tűnt életbiztosításnak kimerészkedni rájuk.

Kicsivel odébb egy óriási hajót formázó, vízre épített csúnya betonmonstrum rontja el a kilátást, valaha többemeletes vendéglő vagy szórakozóhely lehetett, de ránézésre már évtizedek óta üresen áll. Semmit nem kezdenek vele, minden bizonnyal azért, mert rengeteg pénzbe kerülne az épület elbontása.

A háború nyomait még mindig nem sikerült eltakarítani

Szarajevó és Szuhumi hasonló pusztításon ment keresztül a kilencvenes évek elején: mindkét várost megostromolták. De míg a rohamtempóban fejlődő bosnyák fővárost meglátogatva már nem botlunk lépten-nyomon a háború nyomaiba, el tudunk vonatkoztatni a közelmúlt szörnyűségeitől, addig Szuhumit csak módjával építették újjá.

Lakatlan, omladozó épület Szuhumi belvárosában Forrás: Origo

A felújított színház a város egyik legnépszerűbb pontja, a keleties mintázatú ajtaja előtt szívesen fényképezkednek a helyiek, és ezen kívül is szép számmal vannak csillogóan új épületek. De ugyanilyen könnyen lehet lakatlan, tető nélküli házakba is belefutni, amelyekben

már embermagasságúra nőtt a gaz meg a pálmafa.

Az 1993-as abház-grúz háború után az orosz támogatással győzedelmeskedő abházok elüldözték a város népességének negyven százalékát kitevő grúz lakosság szinte teljes egészét. 1989-ben 119 ezren laktak a városban, most mindössze 63 ezren. Az elüldözött embertömeg hiánya még most, huszonkét évvel a háború után is érezhető Szuhumiban.

Az emeleteket egyszerűen szétlőtték Forrás: Origo

Az üresen tátongó házak közül a parlament többemeletes csontváza az egyik legijesztőbb. Ebben az épületben is harcok zajlottak, az emeleteket egész egyszerűen szétlőtték. Aki akar, nyugodtan bemerészkedhet a toronyházba, nincs lezárva, még annyit sem írtak ki, hogy belépés saját felelősségre.

"Abházia méltó fia vagy?" - felirat a parlament falán Forrás: Rácz Bori/Varga Dénes

Világszínvonalú üdülőhely is lehetne

Az elmúlás érzése a szanatórium egykor pompázatos épületei közt sétálva csapott meg minket a legerősebben. Szuhumi a szovjet Riviéra egyik gyöngyszeme volt, a birodalom távoli pontjairól jártak ide a pihenni és gyógyulni vágyók. A festői helyen fekvő szanatóriumot egy államközi egyezmény értelmében az orosz védelmi minisztérium üzemelteti, amely 2011-ben felújítás céljából bezáratta a létesítményt. 1300 ember munkahelye szűnt meg, a helyben szervezett tüntetések sem tudták megváltoztatni az oroszok döntését.

Ottjártunkkor felújításnak nem láttuk nyomát,

a magukra maradt épületekben a lassú enyészet vette át az uralmat.

A szanatórium területén bóklászva olyan érzésünk támadt, mintha egy posztapokaliptikus filmbe csöppentünk volna: az emberek eltűntek, magunkra maradtunk a város közepén, a tenger hullámzása volt a legerősebb hangforrás. Különös, nehezen összeegyeztethető érzések kavarogtak bennünk: mindez egyszerre volt borzongatóan szép és végtelenül szomorú.

Szép lassan szétesik a szobor Forrás: Rácz Bori/Varga Dénes

Egy másik, hasonlóan különös érzéseket ébresztő épületre akkor bukkantunk, mikor a közeli, turisták által kedvelt kisvárosba, Novi Afonba és az ottani gigantikus cseppkőbarlangba készültünk. Kinéztük a térképen, hol van a vonatállomás, mivel az úti leírások alapján nemcsak busszal, de vonattal is el lehet jutni oda, és mi akkor már bőven eleget ültünk kényelmetlen kisbuszokon. Az állomást meg is találtuk, de az

első látásra nyilvánvalóvá vált, hogy vonat innen már rég nem megy sehova.

A síneket magasan benőtte a fű, a díszes, fehér állomásépület padlóján a csempe hullámos, repedezett volt, szétfeszítették a gyökerek. A váróterem város felőli oldalán két tizenéves lány éppen egymást fényképezte különböző pózokban, talán az orosz Facebookra, a Vkontaktéra szánták.

Vonat itt már rég nem állt meg Forrás: Rácz Bori/Varga Dénes

Az állomás túloldalán, a hegyre felfelé egy szintén fehér és díszes lépcső vezetett, a szebb napokat látott Szuhumi egy újabb emléke. Természetesen elindultunk rajta fölfelé, hogy minél jobb rálátásunk legyen a hegyoldalt beborító villákra. Némelyiket szépen felújították, azokról okkal feltételezhető, hogy állami épületek, a többit pedig rendületlenül eszi a szubtrópusi levegő.

Sokkolt minket, amit a rács mögött találtunk

A lépcsőn úgy ötvenméterenként nénik álldogáltak, zacskókat árultak, tele gyümölccsel. Kicsit zoo-csemegére hajazó zacskók ezek, mintha sárgarépa és almahéj is lenne bennük, végül úgy döntöttünk, hogy nem veszünk. A környék maga a Svábhegyre emlékeztetett minket. Fent egy újabb üresen álló villát találtunk, amelynek valamikor óriási parkja lehetett, és amíg nem nőttek meg a fák, tengeri panorámája.

Furcsa volt viszont, hogy az ablakait ezúttal nem bedeszkázták, hanem drótkerítést feszítettek ki rá. Egyszer csak megmozdult valami az ablakban. Hirtelen közel ment a rácshoz, leguggolt, felegyenesedett, majd újra leguggolt:

egy majom volt az.

Megjelent mellette az egyik társa is, elképesztő izgalomba jöttek attól, hogy megláttak minket, a másik két majmot, akik szintén elképesztő izgalomba jöttek. A meglepő találkozáson kívül azért, mert hirtelen eszünkbe jutott mindaz, amit a szovjet majomkutató intézetről olvastunk.

Majmok a rács mögött Forrás: Rácz Bori/Varga Dénes

Ez egy patológiai és terápiai intézet, a világ első olyan központja, ahol főemlősökön végeztek orvosi kísérleteket. Űrutazásra is felkészítettek majmokat, és néhányat közülük fel is küldtek. A pletykák szerint pedig a sztálini rendszer itt akart kifejleszteni egy új fajt, egy szupermunkást, egy ember-majom hibridet.

Mára alig háromszáz majom maradt az intézetben,

és noha szegényes körülmények között, de gyógyszerkísérletek ma is zajlanak.

A kutatóintézet turisták számára is látogatható. Aki kíváncsi a szomorú cellákra, azt készséggel körbeviszi egy fehér köpenyes idegenvezető. A bejárat előtt pedig a hős szovjet majom, egy nagy vörös pávián szimmetrikus szobra tekint bizakodón a jövőbe.

A hős űrmajom Forrás: Rácz Bori/Varga Dénes

Megnéztük, hogyan rakják össze Abházia történelmét

Az abház nemzeti múzeum is Szuhumi kihagyhatatlan látnivalói közé tartozik. Ahogy egy aprócska és új országhoz illik, a legkülönfélébb kiállítási tárgyakat zsúfolták össze a múzeumban. Azt a rendező elvet követték, hogy a tárlat Abházia nagyszerűségét hirdesse a turisták számára, illetve növelje a helyiekben a nemzeti büszkeséget.

A kiállítás minősége rendkívül ingadozó volt. Az alsó szint a természeti értékeket és a korai történelmet tárgyalta, gyönyörű bronzkori díszeket láttunk, és egy óriási kitömött bölényt. A másodikon volt egy rövid néprajzi kitekintés, ahol például megnézhettük, hogyan tartották régen a méheket,

de az igazi izgalmak csak ezután következtek.

A közelmúltat és a függetlenségi háborút bemutató teremben két néni rendezte az anyagot. Be-beszaladtak az irattárnak kinevezett lezárt szobába, és egy újságcikkel, kézzel írott levéllel tértek vissza. Együtt betűzgették őket, és amit érdemesnek találtak rá, azt becsúsztatták a falra szerelt, még üres üveglapok mögé. A szemünk láttára született meg a közelmúlt eseményeinek történelmi kánonja.

Százévesek, de éneklés mellett fegyvert is ragadnak

Magyar vonatkozást is felfedeztünk a múzeumban. Egy magyar és orosz nyelven íródott oklevelet tettek ki az egyik vitrinbe: az ősi mítoszokról éneklő Narda kórus 1974-ban elnyerte az Arany Páva-díjat a Magyar Televízió nemzetközi népdalversenyén. Kiderült, hogy a Narda valóságos nemzeti kincs Abháziában: az egyik néni átsietett velünk a szomszédos szobába, és büszkén egy fényképre mutatott, amelyen a „hosszú életű” kórustagok sorakoztak fel egymás mellett.

Oklevél a Narda nevű kórusnak Forrás: Rácz Bori/Varga Dénes

A 93-as háború idején a negyvenhárom kórustagból hatan voltak túl a századik születésnapjukon, de az életerőnek és harciasságnak így sem voltak híján. Az akkor 103 esztendős Kajarat Ladarija azt nyilatkozta a Los Angeles Times-nak, hogy átélt már két világháborút, de a vadászpuskájával most is harcba vonulna, csak engedjék meg neki. Egy másik kórustag nyolcvankilenc évesen ment ki segíteni az unokájának, aki a folyópartról rakétavetővel lőtte Szuhumi magasabb épületeit.

A Narda kórus egyik lemezének a borítója Forrás: Abhkazia.travel

Az abház függetlenség dicsőséges voltát a múzeum mellett zászlók egész seregével feldíszített épületek, utcák és háborús emlékművek is hirdették. Az óriásplakátok Magyarországhoz hasonlóan a Fekete-tenger partján is az állami propaganda fontos eszközei: a képekről jellemzően hős harcosok és államférfiak tekintettek le ránk bizakodva, de olyan plakát is volt, amelyen gyerekek integettek virággal és hálatelt szívvel.

A cirill betűs étlapok nagy kihívást okoztak

Szuhumit álmoskás, melankolikus hangulat lengi be, de azért találtunk pár mozgalmas, emberi zsivajtól hangos helyet. A városi piac kaotikus, zsúfolt, itt lehet a legegyszerűbben válogatni az Abháziában megtermő gyümölcsökből és fűszerekből.

Egy gránátalmáért ment az alkudozás Forrás: Rácz Bori/Varga Dénes

Még egy amúgy szerény kinézetű étkezdében éreztük azt, hogy pörögnek körülöttünk az események. Alig találtunk szabad asztalt, és nemcsak az emberek jöttek-mentek, hanem egy galamb is berepült, majd az egyik alkalmazott unszolására riadtan végigszállt az asztalok felett a kijáratot keresve. Három különböző pultnál szolgálták ki a vendégsereget, kávé és péksütemények széles választéka mellett meleg ételeket is lehetett venni. Tökéletes hely volt arra, hogy

minél többet megkóstoljunk a helyiek által fogyasztott egyszerű ételekből.

Az egyik ilyen fogás a szőlőlevélbe csomagolt fűszeres, paradicsomos darált hús volt. A pékárukkal telepakolt pult volt talán a legnépszerűbb, ebédidőben érkeztünk, és hosszú sor kígyózott előtte. Akik nem elvitelre kérték az óriási péksüteményeket, azok általában egy csésze gőzölgő kakaót is kértek mellé. Mi egy óriási, leveles tésztából készült legyezőt választottunk, meg a helyi aludttejszerű tejterméket, a maconit.

Itt pörgött az élet, alig találtunk helyet magunknak Forrás: Rácz Bori/Varga Dénes

Aki Szuhumiban jár, az abháziai külügyminisztériumtól (oda úgyis el fog menni a vízum miatt), induljon el a tenger felé a Szaharova utcán, baloldalt egy sarkon fogja megtalálni ezt az étkezdét. Az interneten fellelhető források amúgy a tengerparti sétányon található Narda vendéglőt (Nartaa) mondják a város legjobb éttermének. Kívülről valóban bizalomgerjesztőnek nézett ki, de a saját tapasztalatunkból kiindulva

a kevésbé turistahívogató, szerényebb kinézetű helyekre is érdemes betérni.

A kiégett parlament oldalában megbúvó faházikóban például isteni, nagy kondérban főzött, abház szoljankát ettünk. Ez egy csípős, paradicsomos leves, melybe általában jókora marhahúsdarabokat főznek. És amit a kifőzde igencsak gondoskodó személyzetére hallgatva igyekeztünk villával fogyasztani, a levet pedig kenyérrel tunkolni ki, ahogy a helyiek. Körülbelül félúton adtuk fel, de már ekkorra is annyira jóllaktunk, hogy aznap nem kellett többet az étkezéssel foglalkoznunk.

Mamutfenyő és tavirózsa

Szuhumi régóta létező látnivalói közül egyedül a botanikus kertről lehet elmondani, hogy makulátlan állapotban van. A városban sétálva gyakran lehet elszomorító dolgokat látni, és ez a hangulatunkra is hatással volt. Melankóliánk a parkba betérve foszlott szét.

Na, ez tényleg pálmafás paradicsom Forrás: Rácz Bori/Varga Dénes

Addig a pontig a múltba próbáltunk látni, hogy miképpen is nézhetett ki a város huszonöt éve, Sztálin vagy éppen az utolsó cár idején. Arról elmélkedtünk, hogy ennek a városnak olyan adottságai vannak, hogy ha egy-két ezer kilométerrel nyugatabbra lenne a térképen, vagy ha béke és stabilitás honolna a Kaukázusban, akkor egy őrült módon felkapott és nyüzsgő üdülőhely lenne.

Bori még sok ilyen fényképet készített a botanikus kertben Forrás: Rácz Bori/Varga Dénes

A botanikus kertben végre nem ilyen nagy ívű gondolatok kötöttek le minket, kiszabadultunk a posztszovjet valóságból, és a mamutfenyő, a tavirózsák, a kaktuszok és további, távoli földrészekről származó növények nyugtató látványában merültünk el. Ha Szuhumi lakosai lennénk, sokat járnánk a botanikus kertbe.

A következő részben kisvonattal leereszkedünk egy cseppkőbarlangba, felmegyünk a Kaukázus hegyei közé, Sztálin egyik kedvenc pihenőhelyére, egy abház család konyhájában iszogatunk és rettegünk, illetve eldicsekszünk a tengerre néző hotelszobánkkal.