A blogján azt olvastam, hogy irigyli azokat, akiknek van idejük az utazásra, akik képesek akár egy évet is sodródni a világ különböző pontjain. Miért tartja ezt az életmódot olyan vonzónak?
Akikről beszélünk, azoknak a legfontosabb valutája nem a pénz, hanem az idő. A hosszan tartó jövés-menés közben roppant szerényen, takarékosan élnek.
Úgy utazni, hogy nem kell számolnod a hátralévő napokat,
hogy ha tetszik egy hely, akár egy hónapig is ott maradhatsz, óriási dolog. Ezeknek az embereknek van idejük arra, hogy tévedjenek, hogy eltévedjenek, és ebből sülnek ki a legjobb kalandok, élmények.
Tehát most már ön is így utazik?
Legutóbb három hónapig sodródtam Peruban és Ecuadorban. Felejthetetlen élmények értek mind az utazás, mind az önkéntes munka során.
Az önkéntes munkáért szállást és ellátást kapott?
Nem, teljesen ingyen dolgoztam, a szobámról és az ellátásomról is magamnak kellett gondoskodnom. Mint egykori angoltanár nyelvet tanítani mentem olyan elhagyatott dél-amerikai kis településekre, amelyekről szerintem senki sem hallott.
Az önkéntes munkán keresztül válsz igazán részesévé az ottani világnak
és leszel tagja a helyi közösségnek. Erről egy átlag turista soha nem álmodhat. Ugyanakkor ahhoz még nekem sem volt elég bátorságom, hogy visszaútra szóló repülőjegy nélkül induljak el Dél-Amerikába. Nagyon drága jegyet vettem, hogy bármikor meg tudjam változtatni a hazatérésem időpontját. Végül három hónapot maradtam. A fele utazással, a másik fele tanítással telt.
Nem érték negatív élmények?
Dehogynem. De igyekeztem mindent, ami velem történik, kalandként felfogni. Az egyik kis ecuadori faluból például gyakorlatilag megszöktem. Cuallajében dolgoztam egy tizenkét osztályos iskolában, ahol a helybeli angoltanárok egy szót sem tudtak angolul. Nagyon fontos volt nekik, hogy ne veszítsék el az állásukat, de azzal senki sem törődött, hogy milyen munkát végeznek a pénzükért.
A gyerekek motivációja is nulla volt. A szülőkkel együtt ők is alig várták, hogy kiszabaduljanak az iskola falai közül, és mehessenek a családi farmra dolgozni. Egy hét után felültem egy hajnali buszra, és eljöttem onnan.
Később egy perui alapítványi óvodában megtaláltam a számomra ideális terepet.
Imádtam az ottani gyerekeket, akik figyeltek rám, tele voltak érdeklődéssel és tudásvággyal. Velük sokáig maradtam.
Járt a Galápagos-szigeteken is, ahová a legtöbb ember csak vágyakozik.
Igen, az ott élők nem akarnak turistaparadicsomot csinálni a szigetekből, ezért kőkemény pénzeket fizettetnek azokkal, akik mégis elutaznak oda.
Ez nem lehúzás, ezzel védik a természet érintetlenségét,
azokat az őslényeket, amelyek éppen azért maradtak meg ezen a helyen, mert a 18 sziget többsége az utóbbi időkig teljesen lakatlan volt. Ilyen sehol nincs a világon. Ott sétál melletted az óriásteknős, amelyik még Darwinnal is találkozhatott.
Arra is vigyáznak, hogy ne emelkedjen a helyi lakosság létszáma. Ha egy galápagosi ember egy nem odavalósival házasodik össze, akkor nem alapíthatnak új családot a szigeteken, el kell költözniük. Ez a föld utolsó elveszett paradicsoma. Arra azonban vigyáznak, hogy aki 3-8000 dollárt (durván nyolcszázezertől kétmillió forintig) kifizet egy hétre, az minden elérhető élményt megkapjon. A szigetet körbejáró ötcsillagos tengerjáró hajók némelyikén minden eltöltött pillanat a szuperluxus kategóriába tartozik.
Ön mégsem luxusturistaként érkezett az elveszett paradicsomba.
Nem, én hátizsákos turista voltam Galápagoson. Természetesen nekem is ki kellett fizetnem minden egyes sziget „belépődíját”, azaz ahány kirándulás, annyi fizetés. Arra ugyanis esély sincs, hogy valaki egyedül mászkáljon a szigeteken. A földre lépés előtt
hosszan vizsgálták a cipőmet, nincs-e rajta valami szennyeződés.
Ha viszont bejutottál, akkor csak az a kérdés, mikor ül melléd egy oroszlánfóka. Mikor találkozol az iguánákkal? Elmondhatatlan élmény, ezért tényleg érdemes élni. És ha okos vagy és előrelátó, akkor a fent említett összeg töredékéből is el lehet tölteni egy hetet, és ebbe a fapados utazásba még a búvárkodás is belefér.
Nem sajnálja, hogy amikor fiatal volt, Magyarországon korlátozták az emberek utazását?
Ez van, próbálom elengedni, hiszen nem tudok mást tenni.
Így lettem én, a hetven körüli világutazó minden egyes hostel „mamija”.
Ugyanakkor szerencsésnek érzem magam, mert kívül-belül húsz évvel fiatalabb vagyok a koromnál. Amúgy nehogy azt gondolja bárki, hogy azért, mert a hetedik X-ben járok, nagy feltűnést keltek ebben a nemzetközi utazó társaságban. Mindenki jól elvan a másikkal, ha találkozunk, megosztjuk egymással a kalandjainkat, néha összeállunk egy-egy kirándulás erejéig. Így jutottam el például a perui Iquitosba.
Egy másik utazó révén?
A Repülő Kutya hostelben láttam egy nőt, aki állandóan jegyzetelt. Mint kiderült, kígyókonferenciára érkezett, ezekből – mármint kígyókból – akadt egy csomó arrafelé. Amikor elmesélte, hogy a konferencia után csónakkal készül túrázni az Amazonas mélyére, megkérdeztem, vele tarthatnék-e. Igent mondott. Láttunk tanult, művelt sámánokat,
találkoztunk vízen élő őslakosokkal, rózsaszínű delfinekkel és bájos lajhárokkal,
egyszerűen elmondhatatlan volt az egész.
De az is, amikor egy ecuadori buszjáraton egy dilis görög orvos, Nikosz mellé sikerült véletlenül leülnöm. Egy egész kórházat tett boldoggá azzal, hogy másfél évre elment világot járni, csavarogni. Kicsit flúgos volt, akárcsak én. Mi mindannyian azok vagyunk, akik ezekre az utakra vállalkozunk.
Az első buszos találkozás után a véletlen még kétszer egymás útjába sodort bennünket. Amikor egy kecsua indián városkában a harmadik alkalommal is összefutottunk, annyira megörültünk egymásnak, hogy egy teljes hetet együtt maradtunk. Így jutottunk el az 1800-as évek Európáját idéző hajnali vásárra, ahol üvöltenek az állatok, ahol a bika a szemünk előtt hágja meg a tehenet, ahol porban esznek és fürdenek, ahol negyven élő csirkét hoznak lóbálva egy hálóban.
Mi a célja ezekkel az utazásokkal? Feszegeti a saját határait?
Szeretem a kihívásokat. Ha próbára tudom tenni önmagam, a tűrőképességem. Bárkinek felírnám orvosságként, mert
segít legyőzni a szorongásainkat, rögzült szokásainkat, rigolyáinkat.
Rugalmassá és lelkileg szabaddá tesz. Kilépünk a komfortzónánkból, és látjuk, hogy mégis működik a világ. Ez a fajta utazás rámutat arra, hogy piszlicsáré dolgokon nem érdemes kiakadni. Én akkor érzem igazán, hogy élek, amikor úton vagyok.
Akkor ön nem a Wellington-Oslo-Alaszka tengely mentén vándorol.
Milyen tengely mentén?
Az egykori olimpikon, ma már újságíróként dolgozó Korányi Balázs mondta egyszer, hogy nekem nem érdemes elmozdulnom e mellől a vonal mellől.
Ez jó, erről még nem hallottam. Azért én bejártam a nagyon civilizált Európát is. Norvégia, Baszkföld, Dél-Franciaország örök emlék. Ezek persze nem az őserdőben zajló hátizsákos utak, ezt elismerem. De szerintem ez utóbbira születni kell.
Ha megvan az emberben a kellő nyitottság, fantasztikus emberekre és történetekre bukkanhat.
Például Ecuadorban találkoztam egy negyvenes francia nővel, Adéle-lal, aki eladta a fantasztikusan prosperáló párizsi éttermét, és elment egy hátizsákos világ körüli útra. Most éppen Indiában csavarog, két évre tervezte ezt az utazást.
Erre mondaná a magyar: könnyű neki.
Miért is? Ja, mert volt egy étterme? Igen, de abból a pénzből csinálhatott volna sok minden mást is. Ő – hozzám hasonlóan – egyedül és fapados módon elutazott. Roppant szerényen él, hostelekben lakik. Sűrű levelezésben vagyunk, korábban két napig együtt búvárkodtunk Ecuadorban, aztán elváltak az útjaink. Mindketten úgy éreztük, hogy egyedül kell továbbmennünk. Ha az ember nem egyedül van, egészen más az utazás dinamikája.
A szingli vándor sokkal könnyebben improvizál, változtat az eredeti tervein. És sokkal könnyebben teremt kapcsolatot a helybéliekkel vagy az alkalmi útitársakkal. Összességében azt mondhatom, hogy
az egyedül utazás néha magányos tud lenni,
de ennél sokkal többször teremt varázslatos helyzeteket.
Gondolom, tele van tervekkel, mi mindent szeretne még látni.
Persze. Most kell nekivágnom, hiszen lehet, hogy pár év múlva már mozdulni sem tudok. Nyolcvanévesen nem biztos, hogy le tudok majd merülni, hogy lássam a tenger csodáit. Ezért megyek hamarosan a Fülöp-szigetekre a búvártársaimmal. Látom a szemén, hogy meghökkent.
Én? Dehogy. Magyarországon él, így egészen biztos vagyok abban, hogy sokszor megkapja a kérdést, hogy miből telik utazgatásokra.
Megkapom, és roppant mód utálom is ezt. Az a legszebb, amikor azt kommentálják az írásaim alá, hogy „nekem az ilyesmire nem telik”. Ez olyan reflex, amely felmentést ad mindenre. De nem akarom megkerülni a kérdést.
Az utazásra én is spórolok.
Hosszú életem során sokat gyűjtögettem, hogy el tudjak menni ide vagy oda. Úgy, hogy közben sosem éltem nagy lábon, de arra is büszke vagyok, hogy két éve a Tisza mentén, Nagyréven a fiammal együtt megvásároltunk egy kőből épült kis kalyibaszerű házat.
Oda fog visszavonulni?
Visszavonulni? Ugyan már! Imádom Nagyrévet, és boldog vagyok, hogy a fiam is nagyon szereti. Nekem ennyi pont elég. Ja, és a kedves olvasóknak innen is üzenem: nagyon olcsón utazom. Feleannyiból, mint amit az utazási irodák kínálnak. Szívesen zötykölődöm a tejeskocsik platóin két dollárért Dél-Amerikában, akár ezer kilométert is megyek egyhuzamban busszal,
ötdolláros lepukkant hostelekben alszom, de nem érdekel, élvezem.
Képzelje, az idén Kubába készülök. Ahol nincs internet, nincs önkéntes munka, de van magánszállás. Ott családokkal lakhatsz. Meg kell nézzem azt az országot, mielőtt bezár. Mármint a mostani Kubát. Mert hogy rövid időn belül belesimul a többi karibi sziget közé, az hétszentség.
Azért itthon is akadnak kalandjai. A Hogyan cseréljük le a kerékbilincset közmunkára? című írásában saját történetét meséli el, amikor egy közlekedési bírság kifizetése helyett pár napig utcát söpört a magyar fővárosban.
Dilis orvos, csodálatos étteremtulajdonos vagy kígyókonferenciás nő helyett itthon mogorva hivatalnokok, kioktató munkavédelmisek, trükköket súgó parkolóőrök, aztán gyakorló közmunkások közé csöppentem. Rém szórakoztató volt. Azért írtam meg, mert igazságtalannak éreztem az egy vétségért dupla büntetés elvét. Hallgattam volna el? Az nem én lennék.
Miért egy „rejtőzködő” blogon teszi közzé a történeteit? A blogja és a neve nem kapcsolható össze az interneten, vagy az egyikre keres rá az ember, vagy a másikra.
Egyszerű a válasz: nem értek hozzá. És ettől nagyon szabadnak érzem magam. Nincs naponta közlési kényszerem, nem hajt semmi, hogy feltegyek valamit a legnagyobb közösségi oldalra, hogy lessem a kommenteket. Nem vagyok blogger.
Nekem idő kell ahhoz, hogy feldolgozzam a találkozásokat, az élményeket.
Hogy élni tudjak egy kicsit. Élni és megélni. Ezt a napi szintű kényszeres írás nem helyettesítheti.
Ön az úgynevezett „régi iskola” egyik utolsó képviselője. Igaz?
Igen, én amolyan hétvégi olvasmány vagyok. Úgy képzelem, hogy az engem olvasó „mellém ül”, és megpróbálja átélni mindazt, ami velem történt. Szubjektív útinaplót írok.
Akkor olyan, mint a New York Times hétvégi melléklete?
Az jó. Vaskos meg érdekes. Remélem, én is ilyen vagyok egy kicsit. Mármint érdekes. Ami meg a vaskosságot illeti? Csak ötven kilót nyomok.