Elsőként a markazi várromot vettük célba. A falu központjában sok parkolóhellyel várják a turistákat, térkép is van a környező túraútvonalakról, így eltévedni sem lehet.
A vár három kilométeres sétával elérhető,
a zöld L betűt kell követni. A fák között vezető kis ösvényen hamar felértünk az első füves-bokros fennsíkra, ahol autóúton gyalogoltunk tovább.
Kicsit nehéz megtalálni a várromot, mert nem látszik a fáktól, melyik dombon vannak a kőmaradványok. El is vétettük a túraútvonalat, de ha már eljutottunk a Vár-patakig, megnéztük azt is.
A középkorban egy kis tavat alakítottak ki itt,
ahonnan csigákkal húzták fel a vizet. Ez jó megoldás lehetett békeidőben, de ha az ellenség elzárta az utánpótláshoz vezető utat, nem tudom, hogy jutottak vízhez a vár lakói.
Nem nagyon értettük, hogy juthatunk fel innen a hegyre. A Google Maps szépen mutatta, hogy
szemben van a vár, csak éppen utat nem láttunk hozzá.
Visszafelé azonnal feltűnt, hol válik ki a túraösvény a földútból. Persze innentől kezdve már tíz-húsz méterenként volt turistaútjelzés, holott ezt az ösvényt anélkül sem lehetett volna elvéteni. A csúcson találkoztunk más túrázókkal, ők is ugyanott tévedtek el, ahol mi.
Nem sok maradt meg a várból, amelyet az Aba nemzetség leszármazottja, Kompolt Pál építtetett a 13. század végén.
Az egykori lakótoronyból mára csupán három faldarab maradt.
A helyszín adta magát, egyrészt a meredek sziklák jó védettséget adtak, másrészt messze ellátni. De jól jött az is, hogy a vulkáni robbanással létrejött hegyen nem kellett messze menni az alapanyagért, csak a már ott lévő, szétszórt köveket kellett összegyűjteni.
A vár hamar hanyatlásnak indult. A falut és várat birtokló Országh Ferenc Mohácsnál a fejét vesztette. A hazafele menekülő katonák Gyöngyös környékén nem tudtak szembeszállni a szpáhikkal (török lovasság), inkább csak húzták őket maguk után.
A következő évtizedekben a környék földesurai hol Szapolyai János, hol Habsburg Ferdinánd oldalára álltak, a belső marakodást kihasználva pedig
a törökök zavartalanul portyázhattak a vidéken.
A háromszorosan sújtott jobbágyokból nem sok maradt, a török iratok szerint nyolc ház volt csak a faluban. Nem csoda, ha ilyen körülmények között elhagyatottan pusztult a vár.
A várromból ma már egy rendezett, kedves falura lehet lenézni. Na meg a visontai erőműre. A gigantikus kémények előtt egy furcsa hegy emelkedik, egy
72 ezer panelből álló naperőmű,
amely a legnagyobb ilyen jellegű magyar létesítmény. Érdekes kontrasztot mutat a megújuló energia a széntüzelés mellett.
Ráadásul az erőműben keletkező salakot tároló zagyteret fedték le ezzel, így a veszélyes por sem tud már tovább szállni. Az erőmű hűtéséhez használt víz tárolására
tavat hoztak létre, amelyen horgászni és állítólag vitorlázni is lehet.
Hogy a Mátra felől rendesen fúj a szél, azt egész nap tapasztalhattuk, a kelleténél talán jobban is.
A környéken szerencsére jóval több történelmi és természeti szépséget találunk, mint ipari monstrumot. A faluba visszatérve ittunk egy frissítőt a helyi kocsmában, amelynek konkurenciája rögtön a szomszéd épületben van, aztán nekivágtunk a következő várnak. Oda már nem kellett magasra másznunk.
A kisnánai várat ugyanis nem hegyre építették, hanem a szőlődombok között emelkedik a faluban. A mostani állapota
erőteljes rekonstrukció eredménye,
mert a budai pasa leromboltatta, miután a török kereskedőket sokszor megdézsmálták az innen induló portyázók. Ennek is az Országh család volt a birtokosa, és a markazival együtt ezt is pusztulni hagyták.
Sokáig el is feledkeztek a várról, aztán az 1940-es években a leventék kezdték gyakorlótérként használni a területet. Ekkor jöttek rá, hogy itt érdemes kutatni, és amatőr régészek kezdték meg a feltárást.
A 60-as években alapos régészeti feltárásokat végeztek,
lehordták a földet a romokról, majd újjáépítették a vártornyot és a falak egy részét.
A várban a történelmi távcsövek az eredeti állapotokat mutatják, és 3D-s vetítést is tartanak az erődítmény történetéről. Minden adott, hogy a kisgyerekek nagyon élvezzék a kisnánai kirándulást, különösen, hogy még felhúzható várkapu is van.
És még egy különlegesség:
a pincében őrzik Magyarország legnagyobb, közel egymázsás opálját.
Számomra a legérdekesebb a várkapitány rekonstruált szobája volt. Eleink jóval alacsonyabbak voltak, mint mi, a kapitány ágyában biztos nem férnék el egykönnyen.
A belépőben benne van a vár előtti szlovák tájház megtekintése is. A török kiűzése után a Heves megyei falvak 80 százaléka lakatlanná vált, ezért Észak-Magyarországról
szlovák családokat csábítottak ide a földesurak,
hogy visszakapott földjeiket megműveljék.
Északnak indultunk tovább a nap harmadik várához, Sirokra. Már messziről jól látszott a látványos építmény. Kora délután gyönyörűek voltak a fények, a Kékestetőt a felhők közötti réseken át világította meg a nap. Ezt a várat is az Aba nemzetség építette szintén a 13. század végén.
A töröktől való félelem miatt a 16. század közepén megerősítették, a legénység azonban harc nélkül adta át. Valószínűleg ennek is köszönhetjük, hogy ilyen jó állapotban megmaradt.
A Rákóczi szabadságharcban még fontos erődítmény volt,
de az osztrákok 1713-ban leromboltatták.
Sirok ma már felkapott kirándulóhely, amit az is mutat, hogy több étterem közül választhattunk. Végül a palócos ízeket kínáló Hunor mellett döntöttünk. A régi parasztházból kialakított vendéglátóhelynek kis vártornyot is építettek. A palócleves és a sztrapacska nem tartozik életünk legnagyobb kulináris élményei közé, de azért panaszra se nagyon lehetett okunk.
Nem sok olyan éttermet láttam viszont, amelynek kertjében minigolfpályát építettek. Különösen érdekes volt ez a látvány a szomszédos tájház udvarán álló kocsikkal összevetve.
Hazafelé a lassabb, de szebb 24-es utat választottuk Parádon át. A panorámával nem is volt gond, a kékesi elágazásig viszont
elképesztően rossz volt az út.
Egy turisztikailag felkapott, sok látnivalót kínáló környéken illene jobban odafigyelni erre is.