Miután átkeltem az Atlanti-óceánon, ott álltam a Dominikai Köztársaságban, tervek nélkül. De már a második napon, akár egy égi jel, üzenetem érkezett: egy régi ismerős meghívott Hondurasba az útitársammal együtt. Habozás nélkül repülőre szálltunk, és ugyan Közép-Amerika nem volt az eredeti elképzelés része, végül feledhetetlen autóstoppos kaland lett belőle.
Latin-Amerika egészen másnak bizonyult, mint amilyennek vártam. A veszély persze jelen van, de amíg az ember betartja az íratlan szabályokat – ne mászkálj egyedül a sötét utcán, ne tartsd egy helyen a bankkártyáidat, nézz utána a neten, melyek a tiltott zónák – addig nem történik baj.
Az első pár héten megtapasztaltam, milyen az utazás a csirkebuszokon.
Ezt a találó nevet azért kapták a járművek, mert tényleg mindent szállítanak rajtuk, többek között csirkéket is. Persze kényelmetlenül éreztem magam, amiért mindenki megbámult, amikor felszálltam a tömött buszra. Talán ha lett volna nálam is valamilyen szárnyas, jobban elvegyülök.
Azt sem értettem, miért nincs sehol buszmegálló vagy menetrend. Amikor a busz lassított, az emberek egyszerűen le- és felugrottak, az árusok egész úton kínálták a portékáikat, a jegyszedő pedig többször is felmászott a száguldó busz tetejére, hogy megigazgassa a csomagokat. Nagyon el voltam veszve ebben az idegen világban az első időkben.
Nem bíztam a helyiekben, folyton a táskámon tartottam a szememet, és gyanakodva néztem rájuk, amikor segíteni próbáltak. Hiszen otthon csak azt hallottam, hogy legyek óvatos, nem csoda, hogy időbe telt rájönnöm, hogy ez a szörnyen veszélyesnek kikiáltott világ talán barátságosabb és segítőkészebb, mint az én kis otthonom, Magyarország.
A második Hondurasban töltött héten egy aprócska, nagyon szegény faluba mentem önkénteskedni egy biofarmra. Azt hiszem, erre a helyre illik igazán az a kifejezés, hogy a semmi közepe. Rá voltam kényszerítve a stoppolásra, mert itt csak szökőévente járt a busz. Mivel internet nem volt a környéken, átlagosan másfél órámba telt, mire stoppal eljutottam az első városba, ahol aztán felvettem a kapcsolatot a családommal.
A falu körül bevett szokás, hogy felveszik az út mentén sétálókat.
Nem is kell jelezni, valaki mindig megáll az ember mellett. A tíz farmon töltött nap alatt legalább húsz fuvart kaptam, legtöbbször a nyitott csomagtérben jutottam el A-ból B-be, de az is előfordult, hogy motorral vittek be a városba. Olyan jól működött a dolog, és annyira élveztem, hogy rájöttem, ez lesz az új tömegközlekedési módszerem.
Útitársammal mindketten beleszerettünk a csomagtérben való utazásba. Nemcsak költséghatékony, de rengeteg új emberrel is meg lehet ismerkedni. Mire is jó a stoppolás? Egész nap gyakorolhatod a spanyolt, sok emberi történetet hallasz, és megismered mások világnézetét.
Ezenkívül, a busszal ellentétben, ahol általában csak néhány csirkét, hónaljat vagy hűtőt látsz magad körül,
stoppolás közben valóban megismerheted az országot.
Sokszor a kisebb, kacskaringós, csak a helyiek által használt utakon mentünk, sokan meghívtak az otthonukba egy-egy ebédre vagy egy pohár frissen préselt gyümölcslére.
Egy kedves Costa Rica-i geológus többször is letért az útról, hogy megmutassa nekünk a turisták által még fel nem fedezett, gyönyörű panorámájú helyeket, és közben mindent elmesélt Nicaragua és Costa Rica földtörténetéről és a vulkanikus aktivitásról. Cserébe megkapta az igazi gulyásleves receptjét.
Mégis, melyik buszon vagy melyik könyvből kapnék ilyen élményt?
Néha persze megállt bennem az ütő, amikor a sofőr bevett egy olyan kanyart, amit a GPS alapján úgy értékeltem, nem kellett volna. És az is előfordult, hogy nem túl bizalomgerjesztő férfiak vettek fel, akik nem kommunikálták tisztán, melyik útvonalon érjük el azt a célt, ahová el szerettem volna jutni. Sokan talán felelőtlennek neveznének, de én azt mondom, mindenkinek megvan a maga hite, és
én az emberi jóságban hiszek.
Abban, hogy sokkal több jó van a világban, mint rossz. És ezt a hitemet ez a stoppos kaland csak tovább erősítette.
Errefelé több országban is igazolni kell a kilépés időpontját akár buszjeggyel, akár repülőjeggyel. Ha nem tudjuk, akkor bizony nincs belépés. Erről a Nicaragua–Costa Rica határon értesültem, amikor a szigorú útlevél-ellenőrző hölgy megtagadta az engedélyemet. Gondoltam, megér még egy kísérletet, ezért megpróbálkoztam a másik pultnál is.
Eldöntöttem, hogy most hitelesebben adom elő a stoppolós történetemet. Láss csodát, sikerült meggyőznöm az urat. Lepecsételte az útlevelemet, és nem sokkal később már a határ túloldalán ültem a hátizsákomon, újabb fuvarra várva.
A Costa Rica–Panama határon már nem volt ilyen szerencsém. Először is alig találtam meg az átkelőt, annyira el volt dugva az apró iroda egy élelmiszerbolt mögött. Gondoltam magamban,
ez a legnevetségesebb határ, amit valaha láttam.
Az egyik oldalon egy gyógyszertárban kellett a kilépésért fizetnem, a másik oldalon pedig a zöldséges sor után kellett lepecsételtetnem az útlevelemet.
Minden ellenállás nélkül besétálhattam volna az országba, csak a kilépésnél lett volna gubanc. Az itt dolgozókat sajnos nem tudtam elvarázsolni a stoppolás izgalmaival, még a törvénykönyvet is megmutatták nekem, amiből persze egy szót sem értettem. A hivatalos panamai spanyol nem az erősségem.
Végül egy taxisofőr megosztott mobilinternetjéről voltam kénytelen repülőjegyet venni Kolumbiába. Életem egyik legstresszesebb harminc percén voltam túl, és még mindig nem volt vége. A taxis cserébe elvárta, hogy vele utazzak tovább, majd iszonyú méregbe gurult, amikor nem éltem a lehetőséggel.
Mindennek nevezett, cifrákat káromkodott, amiért ő volt szíves segíteni, én pedig nem vettem igénybe a szolgáltatást. Igaza volt, tényleg megkönnyítette a dolgomat, mert különben vissza kellett volna sétálnom Costa Ricába, hogy valahol SIM-kártyát vegyek mobilnettel négy dollárért. Fel is ajánlottam, hogy kifizetem a négy dollárt, és ezzel kvittek vagyunk. Nem tetszett neki az ajánlat, de
ekkor már tömegesen ordibáltak körülöttem a taxisok.
Végül elveszítettem a türelmemet, hozzávágtam a négy dollárt, és magam mögött hagytam a kiabáló panamaiakat.
Útközben megtanultam, hogyan kell sikeresen autót stoppolni, persze a saját káromon. Először is, a GPS használata nagyon fontos. Így ellenőrizhetem, hogy a főúton vagyok, nem pedig valami kevésbé forgalmas helyen próbálok fuvart találni kevés eséllyel. Ezenkívül a nyitott csomagtérből követni tudtam, hogy tényleg jó irányba tart-e a sofőröm.
Mindig az autópályára felvezető út előtt álltam, ezzel is szűrve a forgalmat, nehogy olyan autó álljon meg, amelyik pár kilométer után esetleg lekanyarodik. Mindig volt nálam elég víz és étel, mert
tényleg sosem lehetett tudni, mikor akad legközelebb ennivaló.
A táskámat általában az anyósülésen hagytam, utána pedig felszálltam a szokásos, kényelmes csomagtérbe. Fordítva sosem mertem, mert a nyitott hátsó részből bármikor kikaphatják a táskát, így viszont zárt ajtók védték az értékeimet. Sajnos az szóba sem jöhetett, hogy a táska és én egy helyen elférjünk, ahhoz túl nagyra és nehézre pakoltam.
Mivel nem tudtam mivel védekezni a napsütés ellen, szép érett paradicsomszínűre égtem, persze nevetséges foltokban. Hetekig süttethettem a hátamat, hogy a póló nyomai eltűnjenek.
Ha nem lett volna útitársam, egészen biztos, hogy nem mertem volna beszállni egy idegen autóba a világnak ezen a részén. Két és fél hónap alatt jártuk végig a négy országot. A hajóstoppolással, a Karib-szigetekkel és Európával együtt négy csodálatos hónapig kalandoztunk együtt, míg végül Kolumbiában elváltak útjaink.
Óriási élmény volt átélni mind a hajó-, mind az autóstoppolást, és látni, hogy
nemtől, kortól, bőrszíntől függetlenül mindenkinek szívesen segítenek az emberek.
Az úton százával találkoztunk más kalandorokkal, és ők is hasonló tapasztalatokról számoltak be.
Megtanultam, hogy ne mondjak ítéletet olyasmiről, amit sosem láttam vagy tapasztaltam. Azt hittem, Latin-Amerika kegyetlen, de most, hogy itt vagyok, úgy érzem, mintha új otthonra leltem volna.