Bár minden nagyvárosban vannak szép templomok és festményekben gazdag múzeumok, én szeretek a szubjektív benyomásaimra hagyatkozni. San Franciscóról két dolog ugrott be azonnal:
a Golden Gate híd és a beatmozgalom.
Így aztán ezekkel kezdtem a várossal való ismerkedést.
A Golden Gate híddal nem volt szerencsém, három nekifutásra sem sikerült tiszta időben megtekintenem. Amikor a tengerparton autókázva közeledtem a város felé, még csodásan sütött a kora esti nap. Elégedetten nyugtáztam magamban, milyen szuper naplementés képeket készítek majd a Golden Gate parkból.
Aztán ahogy felhajtottam a kilátóponthoz, mintha csak belemásztam volna egy felhőbe. Az orromig alig láttam, és akkora szél fújt, hogy kivágta a kocsiajtót, amikor ki akartam szállni. Végül maradtam az autóban, és vártam, hátha valami csoda történik. Mellém parkolt egy család, és épp figyelmeztettem volna őket, hogy óvatosan az ajtókkal, amikor kivágódott az övéké is, milliméterekre az én autómtól.
Én megúsztam, de ők nem. Aki a másik oldalukra parkolt, bizony jól felkarcolta a járgányukat az ajtajával.
Nem emlékszem, hogy valaha is átéltem volna ilyen erős szelet.
Hiába tudtam, hogy elméletileg lehetetlen, mégis féltem, hogy autóstól leröpít a hegytetőről, olyan erősen himbálta a kocsit.
Másnap hajóra ültem, hogy arról csodáljam meg a város jelképét. Bár a városban akkor is csodálatos idő volt, a híd ismét ködbe burkolózott, és az öbölben kegyetlen szél fújt. Igen erősen kellett markolnom a fényképezőgépet, hogy egyáltalán tudjak kattintani néhányat.
A harmadik próbálkozásom egy nyitott buszos városnézés volt. Mondanom sem kell, a híd ezúttal sem akarta teljes pompájában megmutatni magát. Nagyon azért nem búsultam, mert így, sejtelmesen is ugyanolyan szép.
Egyszerűbb dolgom volt a beatmozgalom gyökereinek felkutatásával, erre ugyanis egy kis múzeum ad lehetőséget.
A Beat Museum egy lemezbolt hátsó részén kapott helyet,
ahol már az ajtón belépve azonnal visszarepülünk pár évtizedet az időben. A boltban ugyanis elsősorban régi bakelitlemezeket és a korszak könyveit árulják, és még néhány korabeli kincset, például több évtizedes Playboy magazinokat.
Az alapító, Jerry Cimino, a beatköltők rajongója a város North Beach negyedében hozta létre a kis gyűjteményt. Nem véletlenül, hisz ez volt az 50-es években a beatkorszak epicentruma, itt volt Jack Kerouac, Lawrence Ferlinghetti törzshelye a negyed népszerű kávézóiban (Vesuvio, Caffe Trieste, Specs). A 13 éve alapított gyűjteményben
eredeti leveleket, fotókat, kéziratokat és első kiadású könyveket csodálhatunk meg
leginkább adományozóknak köszönhetően.
Egy ilyen rétegmúzeum nem tud komoly nyereségre szert tenni, így aukciós vásárlásokra nincs pénz – mint ahogy bővülésre sem, pedig az igazán időszerű lenne. Jó volt kicsit kiszakadni a jelenből, és elmerülni kamaszkorom hőseinek világában, újra felidézni, milyen újdonság volt akkor kézbe venni az Üvöltést vagy éppen az Útont.
Sok más amerikai nagyvároshoz hasonlóan San Franciscóban is vannak etnikai városrészek. A turisták kedvence a kínai negyed.
Ez Amerika legnagyobb és legrégebbi kínai negyede,
ahova a helyiek főleg vacsorázni, a turisták pedig nézelődni, vásárolgatni járnak. Érdekesség, hogy a magyarországi kínai éttermekben is előszeretettel osztogatott szerencsesütemény nem Kínából, hanem innen, Kaliforniából származik. Természetesen én se hagytam ki egy kínai ebédet, amely egyértelműen finomabb volt, mint a magyarországiak.
Legalább ilyen érdekes San Francisco japán negyede. Ez jóval kisebb, alig néhány házblokknyi terület, amely élesen elkülönül a környezetétől.
Egész Amerikában már csak három japán negyed maradt fenn,
az itteni a legrégebbi. A Béke-pagoda körül álló kis üzletek, éttermek, könyvesboltok közt sétálni pont olyan, mintha Japánba csöppentünk volna, leszámítva, hogy itt többnyire angol szavakat hallani.
Az éttermek kirakataiban sorakozó, a különböző fogásokat bemutató műanyag makettek is Japánt idézik, az ízekről nem is beszélve. Amikor már hetek óta utazgat az ember Amerikában, és a sietség meg a kényelem miatt gyakran országúti gyorséttermekben eszik, bizony nagyon jól tud esni egy kiadós tésztás leves, avagy ramen, főleg, ha teljesen autentikusan készült.
A kaliforniai partvidék ad otthont a világ számos IT-cégének és startupvállalkozásának, de ezeket nem volt alkalmam meglátogatni. Nem maradt ki viszont az Exploratorium, amely szerintem
a világ legjobb interaktív felfedező múzeuma.
Ahhoz képest, hogy gyerekeknek találták ki, én napokat el tudtam volna ott tölteni.
De nemcsak én, a kétévesektől a százévesekig mindenki iszonyúan élvezte a változatos és izgalmas kiállítást. Nekem talán az üveggömb tetszett a legjobban. Ha beledugtam a fejem, változtathattam a színét, és megfigyelhettem, milyen hatással vannak a különböző színek a hangulatomra.
Érdekes volt az a tojás is, amelyben a csirkeembrió fejlődését lehetett nyomon követni. A múzeum nemcsak a technikai és a természeti érdekességekre koncentrál, hanem például az előítéletek működésére is. Rögtön a bejáratnál volt egy ivókút és egy vécékagylóra szerelt csap. Mindkettőbe ugyanaz a víz volt bevezetve, a felirat azonban nekünk szegezte a kérdést: melyikből mernénk inni?
Nagyon sok kísérlethez két ember kellett. Kipróbálhattuk például, tudunk-e érzelmeket kiolvasni egymás szeméből, ha az arc többi részét elfedjük egy álarccal.
Az Exploratorium elgondolkodtató, ismeretterjesztő, ugyanakkor szórakoztató és játékos családi program,
kár lenne kihagyni, ha San Franciscóban járunk.
A San Franciscó-i látogatás kötelező programja végighajtani a Lombard utcán, legalábbis a virágokkal gazdagon díszített kanyargós szakaszán. Egy kis fejtörés után úgy döntöttem, nem autóból tapasztalom meg az élményt, mert azt olvastam,
hosszú sorok várnak arra, hogy learaszolhassanak a világhírű utcán.
De a gyalogolás mellett szólt az is, hogy így jobban tudok fotózni és nézelődni, úgyhogy nekivágtam a meredek utcáknak, hogy felkapaszkodjak a világhírű látnivalóig.
Ahogy sejtettem, hatalmas tömeg volt. A híres szakasz alsó és felső részén rendőrök irányították a forgalmat, olyan ügyesen, hogy a sor is haladt, és a keresztirányú közlekedés is működött. Az utca nemcsak a kanyarok és a mindent beborító virághegyek miatt érdekes, de a városra nyíló pompás kilátás miatt is.
Utolsó délutánomon a Mission negyedbe ugrottam el, ahol rengeteg a graffiti. Mondhatni egy szabadtéri galériában sétálgathattam, hiszen házfalak, kerítések és garázsajtók százait pingálták ki színes képekkel. Mexikóiak és más spanyolajkúak laknak itt, és az 1980-as évektől kezdve
véleményüknek vallási, politikai tartalmú képekkel adnak hangot.
Bár kifejezetten hangulatos az egész negyed, meglepően kevés turista járt erre, rajtam kívül csak egy idősebb párt láttam fotózni.
Bár a programjaim sokfélék voltak, egy közös vonás mégis volt bennük. A város szívesen befogadja a másképp gondolkodókat, teret ad merész ötleteknek, művészeknek, az önkifejezés legkülönfélébb módjainak. San Francisco az a város, ahol igazi multikulturális környezetet, hamisítatlan kaliforniai szabadságérzést élhet át a látogató.