Se jegyszedő, se ruhatáros nem volt a színházban

Már 2013 elején feltűnt a Vantaa repülőtéren a tábla, amely azt hirdette, hogy 2015-ben egy teljes éven keresztül Helsinkiben is játszani fogják az ABBA együttes slágereire írt Mamma Mia! című színdarabot. Az információt gondosan elraktároztam az agyamban, hogy 2015-ben az utolsó előtti, december 30-i előadásra én is beüljek a Svéd Színházba. Nem Stockholmban, Helsinkiben. Téli riport nyelvrokonaink hazájából, első rész.

Anélkül, hogy komolyabb történelmi fejtegetésekbe merülnék, mindenképpen érdemes megjegyezni, hogy a svédek és a finnek viszonya nem volt mindig olyan harmonikus, mint manapság. Az talán köztudott, hogy Helsinki kétnyelvű város, valamennyi felirat finnül és svédül is olvasható. Mégis volt valami diszkrét bája annak, hogy a finn fővárosban a Svéd Színházba (Svenska Teatern) ültek be az emberek a világhírű musicalre.

Nincs se jegyszedő, se ruhatáros

Az előadás svédül ment, de ez itt nem probléma, mert a svéd a finneknél a második hivatalos nyelv. Aki mégsem tudott svédül, az kapott egy tabletet, amelyen angolul is lehetett olvasni a szöveget. Jegyszedővel nem találkoztam, mindenki leült a helyére.

Az előadás két csengőszó után pontban 19:00-kor indult.

Ruhatáros nincs, mindenki felakasztja magának a kabátját, és igyekszik megjegyezni, hová tette. A könnyebbség kedvéért az emeleteken is vannak fogasok.

A Svéd Színház, vagyis a Svenska Teatern épülete Helsinkiben Forrás: Lantos Gábor

A szünetben az előre leadott rendelések alapján torták és italok várják a terített asztalokon a vendégeket. Porcelán étkészlettel és hófehér abroszokkal. A 160 perces előadást minden tekintetben áthatja a profizmus.

Jó zene, semmi playback, kicsit bugyuta sztori, de az ABBA örök.

És ez volt az utolsó előtti előadás.

Láttam ezt anno Budapesten a Papp László Arénában, az első sorban, műanyag kerti széken kucorogva huszonötezerért. Volt szerencsém megtekinteni a londoni Novello Theatre-ben ennek a harmadáért, ez volt talán a legprofibban összerakott előadás.

A helsinki előadás 45 euróba, nagyjából 14 ezer forintba került,

és bár egy szót sem értettem belőle (a dalok is svéd nyelven szóltak), mégis valahogy ez állt hozzám a legközelebb. Hogy miért, azt meg nem mondom, azóta is ezen gondolkodom.

Londonban is láttam a Mamma mia!-t, de a helsinki előadás jobban tetszett Forrás: Flickr/Andy Roberts

A kikötő karácsonyi vására az utolsókat rúgta

Helsinki amúgy a szokásos nyugodt képét mutatta két nappal 2015 vége előtt. Az ilyenkor kötelező sétakört (érintve a csodálatos evangélikus székesegyházat, a Tuomiokirkkot) ezúttal sem hagyhattam ki. Már csak azért sem, mert napnyugta után, az esti félhomályban sikerült olyan fotót készítenem róla, amilyet eddig csak az újságokban láttam. Lila ég, rohanó felhők, enyhe világítás, fehér falak, ahogy alább láthatják.

A fénykép, amelynek elkészítésére évek óta vártam Forrás: Lantos Gábor

Szentül meg voltam győződve róla, hogy ilyet csak jelentős utómunkák révén lehet előállítani, most viszont kiderült, hogy az időzítés a lényeg. A sikeres kattintást megelőzően néhány órával a Szenátus tér egyik sarkán, Finnország legrégebbi kőépülete mellett elhaladva jutottam el a kikötőbe, ahol a karácsonyi vásár az utolsókat rúgta. A lappföldi árusok persze most is ott voltak,

az ő kézműves portékáik a legszebbek és legkeresettebbek.

Hirtelen ötlettől vezérelve – talán azért, mert a hajó öt perc múlva indult – vettem egy jegyet Suomenlinnába (svédül Sveaborg), arra a közeli szigetre, ahol a várost egykor védő erődítmény falai most is állnak. Bár ez Helsinki egyik legfőbb nevezetessége, sokan kihagyják a városnéző túrájuk során.

Helsinki egy másik nézőpontból, a Suomenlinna felé úszó hajóról fényképezve Forrás: Lantos Gábor

Utcanevek nincsenek, csak házszámok

A hajón új szögből tárult elém Helsinki. Ahogy távolodtunk a parttól, egyre kisebb lett az óriáskerék, a székesegyház, végül már minden csak apróságnak tűnt a messzi távolban. Negyedórás hajózás után kötöttünk ki a szigeten, amelynek manapság

közel kilencszáz lakosa van.

Nem véletlen, hogy a terület felkerült az UNESCO világörökségi listájára, itt tényleg velünk él a történelem.

A lakosság ellátásáról egy kis bolt gondoskodik, miközben szinte minden sarkon van egy-egy kávézó vagy étterem. Utcaneveket nem használnak a szigeten, csupán házszámokat találunk.

Nyáron nagy tömegeket vonz a hely, télen viszont csak kevés múzeum van nyitva.

Ennek ellenére szinte minden hajó tele volt turistákkal ezen a szeles, december végi szerdai napon. Bármilyen rossz is az időjárás, a suomenlinnai séta nagy élményekkel ajándékozza meg az utazót.

Kilátás az erődből a háborgó tengerre Forrás: Lantos Gábor

Háború és béke, majd háború és béke

A Suomenlinna erődítmény ötlete az 1721-es uusikaupunki békét követően merült fel, hogy Helsinki a tenger felől is védett legyen. Az első terveket Axel Löwen építész készítette 1723-ban, de

a munkálatokat végül 1747-1748-ban kezdték meg August Ehrenvärd tervei alapján.

Az építéshez szükséges kezdőtőkét Franciaország biztosította.

1808-ban az akkor még Viapori néven ismert erődítmény az oroszok kezére került, 1855-ben pedig angol-francia hajóhad vette ostrom alá. A háború után mint katonai véderőmű fokozatosan elvesztette jelentőségét. 1918. május 12-től Viapori Suomenlinna néven szerepel, 1919 óta pedig műemlék, amelyet évente több tízezren tekintenek meg.

Minden sarkon áll egy kávézó vagy egy múzeum Forrás: Lantos Gábor

De akadt olyan Finnországban élő ismerősöm, aki – bár majdnem két évet élt a fővárosban –, mindössze egyszer járt itt, és akkor is megelégedett a fűben való heverészéssel. Ja, kérem, azon a napon éppen 24 fokot mutatott a hőmérő – pluszban.

A templom morzézik, a japán turisták szelfiznek

Én a mostani mínusz ötnek is nagyon örültem, a csontig hatoló szélnek azonban már kevésbé. Megcsodálhattam Suomenlinna templomát, a világ egyetlen olyan szent helyét, amely világítótorony is egyben. (Bocsánat, ha tévedek, én még ilyen párosításról nem hallottam.)

Ha figyelmesen nézzük a torony tetejét, akkor láthatunk négy egymást követő apró villanást.

A morzeábécében a ti-ti-ti-ti a H-nak felel meg. H, mint Helsinki. Ilyen egyszerű az egész.

A templom teteje egyúttal világítótorony Forrás: Lantos Gábor

Ha a kövek mesélni tudnának, elmondanák, milyen harcok dúltak errefelé. A történelmi helyszínen engem leginkább a tenger látványa és a nyugat felé néző ágyúk érintettek meg. Hatalmas hajó közeledett Tallin irányából, a nap lemenni készült, a szél süvöltött, egy távoli jelzőbója monoton kattogása keveredett a szél hangjával.

A sziget közepén múzeum mutatja be Suomenlinna történetét,

egy öböllel odébb pedig a Vesikko névre hallgató, 1933-ban épített tengeralattjárót nézhetjük meg, amely a téli háborúban szolgálta a finn haditengerészetet. Sétám legvégén jutottam el a sziget déli részére, a Kuninkaanporttihoz, vagyis a Királykapuhoz.

Az ágyúcsövek nyugat felé néznek Forrás: Lantos Gábor

Ez volt az erődítmény főbejárata, ezt láthatjuk szinte minden Suomenlinnáról szóló kiadványon. A legnagyobb kihívást ezúttal nem az egyre rettenetesebb időjárás jelentette, hanem hogy olyan fotót készítsek, amelyen nincs egy ember sem. A szigetre kirajzó, szelfibotjaikkal hadonászó japán utazók erre kevés esélyt adtak, de mint látható, csak sikerült a megálmodott fotográfia elkészítése.

Az erőd jelképe, a Királykapu Forrás: Lantos Gábor

Kiolvasztott a forró csoki

Ennek viszont az lett az ára, hogy a hajó, amelyikkel vissza akartam menni Helsinki központjába, az orrom előtt futott ki a kikötőből. A következőre negyven percet kellett várni. Beültem hát a kikötő melletti kávézóba, és kértem egy forró csokit. Mire átmelegedtem, már meg is érkezett a következő járat. Várt a színház és az ABBA. De ezt már írásom elején megénekeltem, akarom mondani, megírtam önöknek.

Arról viszont a következő részben tudósítok majd, milyen élményekkel gazdagodtam január első napjaiban Finnország keleti felének felfedezése során, ahol mínusz 15 fok, ragyogó napsütés és egy rakás kellemes meglepetés fogadott.