A balti országok közül a litvánok tengerpartja a legkisebb. Szinte minden fürdőzni vágyó a csupán tizenötezer fős Palanaga városkába igyekszik nyaranta. Itt üldögéltünk egy étteremben, ebédeltünk, kávéztunk, vártuk, hogy végre csillapodjon az eső. Közben szóba elegyedtünk az étterem tulajával, akiről kiderült, hogy egy ideig Magyarországon is élt. Segítettük egymást néhány szavas litván-, illetve magyartudásunk felelevenítésében, és már itt feltűnt, hogy a litvánok jóval lazábbak, beszédesebbek, mint a lettek vagy az észtek.
Szerencsére pár órára elállt az eső. Fürdőzésről persze szó sem lehetett, ehelyett Klaipėdába mentünk, az ország harmadik legnagyobb városába. Az első világháború után az ismét függetlenné vált Litvánia kapta meg, de
története során legtöbbször Poroszországhoz tartozott,
ami a mai napig meglátszik rajta. Mintha egy igazi északnémet városban járnánk.
Az egykori várból alig maradt valami, csak néhány földsánc, viszont a belváros középkori házai szinte teljes egészében fennmaradtak.
Itt egymást érik az éttermek és a bárok,
amelyek még hétköznap este is megteltek emberekkel. Amikor olyan bárt kerestünk, ahol élő zene szól, elég szürreális élményben volt részünk. A helyi, egyébként jó hangú fiatalember egy laptop és egy szintetizátor segítségével gyakorlatilag karaokézott, amit a közönség – feltehetőleg a barátai – meglepően lelkes tapssal jutalmazott.
Klaipėda leginkább a Kur-földnyelv miatt érdekes. A közel száz kilométeres homokzátony fele Litvániához, fele Oroszországhoz tartozik, és egészen Kalinyingrádig, avagy régi nevén Königsbergig tart.
A Balti-tengert a Kur-öböltől elválasztó földnyelv népszerű kirándulóhely,
már csak azért is, mert rengeteg madár él rajta.
A csak homokból álló sziget tényleg különleges képződmény. A dűnék folyamatosan vándoroltak rajta, újra és újra betemették az itteni kis halászfalvakat. Végül a 19. században növényzetet telepítettek rá, és ezzel megszüntették a dűnevándorlást.
Szerettünk volna kenuzni a Nemunas folyó lápos deltájában, de ezt is elmosta az eső. Azért találtunk esőálló programot. Plateliai mellett, a Hidegháborús Múzeumban többek között egy szovjet atombunkert is láthattunk. A rakétasilókban és a központi helyiségekben elég érdekes kiállítást hoztak össze a hidegháborúról és az atomfegyverekről.
Megtudhattuk például, hogy az 1968-as prágai tavasz idején a moszkvai elvtársak
kilövésre készre állították az atomrakétákat,
hogy beavatkozás esetén azonnal támadhassák a nyugatiakat. Az is megdöbbentő volt, mekkora erőforrást és mennyi embert használtak nemcsak a bunker megépítéséhez, de az üzemeltetéséhez is. A természetvédelmi területen kialakított bázist elképesztő kerítésrendszer védte érzékelőkkel, és öt kilométeres körzetben éjjel-nappal járőröző katonák őrizték.
Vannak a közelben szebb történelmi emlékek is. Plungė kastélyáról például azt szokták mondatni, hogy a litván Versailles. Ez talán túlzás, de az atombunker nyomasztó hangulata után mindenképp üdítő volt a kastély gyönyörű parkjában sétálni.
Ha már Litvániában járunk, nem szabad kihagyni Trakai kastélyát, amely egy szigetre épült erődítmény.
A középkorban a litván fejedelemség Európa egyik legnagyobb országa volt.
Közel a Fekete-tengerig ért, Kijevet is magában foglalta, és ebből a ma már álmos kisvárosból irányították.
A kastélyt a 20. század elején építették újjá a romokon, és mintha csak egy mesekönyv illusztrációja alapján tervezték volna. Nagyon népszerű, a balti országokban itt találkoztunk először tömeggel. A 6 eurós (1850 Ft) belépő is drágának számított a többi látnivalóhoz képest, ráadásul a kastély kiállítása nem volt kifejezetten érdekes.
A városka története viszont annál izgalmasabb. Igazi multikulti központ volt, a litvánokon kívül németek, oroszok, örmények is éltek itt. Sőt muszlimok is, a krími tatárok. De a legérdekesebb, hogy
a fejedelem bagdadi zsidókból állította ki a testőrségét.
Az ő leszármazottaik máig itt élnek, de mostanra alig százan maradtak.
Vilniusban éreztem magam a legotthonosabban. A litván főváros más balti városokhoz képest egy kicsit ütött-kopott, de sokkal nagyobb az élet, mint máshol. Magyar vonatkozása is van, a város egyetemét ugyanis Báthory István lengyel király és erdélyi fejedelem alapította.
A litvánok is rengeteget lázadoztak, forradalmakat robbantottak ki, nem tűrték a lengyel–litván fejedelemség 1795-ös felosztásával kezdődő orosz megszállást. Ezt úgy torolta meg a cári rendszer, hogy a fejedelemséget Oroszországa integrálta.
Csak cirill betűkkel lehetett írni, oroszosításba kezdtek, bezárták az egyetemeket.
Míg a másik két balti országban már az 1800-as évek elején eltörölték a jobbágyságot, itt – a többi orosz területhez hasonlóan – ez csak 1861-ben történt meg, ami a gazdasági fejlődésre is kihatással volt.
Vilnius egyébként kiváló helyen fekszik. A legenda szerint Gediminas fejedelem álmában farkasüvöltést hallott a domb tetejéről, ami a bölcsek szerint azt jelentette, hogy itt kell várost alapítani. Akár így volt, akár nem, a döntés mindenképp jó volt. Vilnius nemcsak a farkasos sztori, de egy
kicsit az elhelyezkedése miatt is hasonlít Rómára:
sok kicsi domb és egy festőien kanyargó folyó határozza meg a város látképét.
A belváros itt is gyönyörű középkori épületekből áll, egymást érik a templomok és a paloták. Bár a házak maradtak, az emberek sokszor cserélődtek. A két világháború között a város Lengyelországhoz tartozott, ekkor a lakosság nagy része zsidó volt.
Litván Jeruzsálemnek is hívták.
A háború után nemcsak a zsidók tűntek el a városból, lengyelek is alig maradtak. A lengyelek és litvánok között a történelem értelmezése máig kényes kérdés, a sok száz éves perszonálunió dacára.
Vilniusban leginkább az Elektronikai Múzeum tetszett, amelyet egy régi hőerőműben alakítottak ki. A gyerekeknek számos játékot találtak ki, de a technika iránt komolyabban érdeklődőnek is akad itt bőven látnivaló.
Vilnius a szovjet számítástechnika és mikroelektronika központja volt, erre alapozva elég jó informatikai iparágat tudtak felhúzni. A város fejlődését az üveg és acél irodaházak, már-már felhőkarcolók jelzik. Különleges kontrasztot alkotnak az egy sarokra álló tradicionális faházakkal.
Vilnius egyik látványossága, hogy a belvárosból hőlégballontúrák indulnak, és a város felett az ég esténként tele van színes ballonokkal. Ilyenkor már egyébként is nagy élet zajlik. Az egyik felkapott városrész Užupis, amely a híres koppenhágai Christiania mintájára önálló köztársasággá kiáltotta ki magát. Sok érdekes galéria van erre,
az éttermek árait azonban inkább a tehetősebbek pénztárcájához igazították,
mintsem a művészekéhez és a diákokéhoz vagy éppen a magyar turistákéhoz.
A városi piacot itt is érdemes felkeresni, legalább egy finom reggeli erejéig. A piac közelében vannak a helyiek körében legnépszerűbb bárok és éttermek, ezekben 7-8 euró (2170-2480 Ft) egy főétel, és 2-3 euró (620-930 Ft) egy ital.
A sörkínálat nagyon bőséges és kiváló.
A borokkal vigyázni kell, általában nem túl jó minőségű dél-amerikai és olasz borokat kínálnak, igaz, a szupermarketekben magyar palackokat is találni.
Nem túl vidám, de érdemes felkeresni a litván Terror Házát, a Genocídium Múzeumot. A litvánok a második világháború után sem törődtek bele egykönnyen az elnyomásba.
Tízéves elkeseredett gerillaharcot folytattak,
amelynek sok ezer halálos áldozata volt, és tízezreket száműztek Szibériába. Ahogy a beszélgetésekből kivettem, máig se nagyon barátkoztak meg az oroszokkal.
Vilnius nagyon zöld város, még a városrészek között is kisebb erdőket találunk. Van egy óriási parkja, ahová leginkább autóval vagy biciklivel érdemes kimenni.
Egy régi vízimalom körül éttermek és kávézók sorakoznak,
jó időben itt ejtőzik az egész város. Amikor ott jártunk, szinte minden étterem foglalt volt, több helyen esküvői összejövetelt tartottak. Igaz, a belvárosban is meglepően sok esküvői fotózásba botlottunk.
Utazásunk utolsó estéjén felmásztunk a tévétoronyba, amelyben forgó panorámaétterem is működik. Az este fél tízig elhúzódó naplemente tökéletes lezárása volt baltikumi kirándulásunknak.