Letértünk a megszokott turistacsapásról Andalúziában

Akkor is utazzunk el Andalúziába, ha épp nincs strandszezon, mert a tartomány természeti és épített öröksége bőven kárpótol a földközi-tengeri fürdőzés kimaradásáért. Mi február végén jártuk be a vidéket. Az időpont két szempontból is előnyösnek bizonyult: ilyenkor a legkedvezőbb az időjárás és a repülőjegyek ára is. 

Andalúziában majdnem az összes falu fehérre meszelt házakból áll, de a pueblo blanco, azaz fehér falu kifejezés mégis a hagyományos épületeiket megtartó mediterrán településeket jelöli az idegenforgalomban. A spanyolországi autonóm közösség, ahol a turizmust szervező szakemberek ügyes marketinget építettek erre a falusi idillre, kimerítő tárháza az ilyen településeknek. Túlzás nélkül állítható, hogy mindegyiknél meg lehetne állni ámuldozni és fotózni.

Jellegzetes andalúziai udvar Forrás: Kontos Gábor

A fehér falvak nyomában

Utunkat a Málagától nyugatra fekvő fehér falvak meglátogatásával kezdtük. Az autóbérlés olcsó, a benzin egy kicsivel drágább, mint idehaza. A túlzsúfolt városokhoz képest, ahol még egy parkolóhelyhez is nagy szerencse kell, vidéken alig van forgalom.

A legeldugottabb településre is hibátlan út vezet,

de a kanyarokkal azért meggyűlik az ember baja.

A mára nagyon elturistásodott Ronda után a teljesen kihalt Olverába érkeztünk. Valószínűleg délutáni szieszta lehetett, mert alig pár lélek mozgott az utcákon, és nemhogy étterem, de még egy pékség sem volt nyitva. A kisváros fő vonzereje a fehér háztömegből kiemelkedő hatalmas barokk templom és mellette a mór erődítmény maradványa.

Kilátás Olverára a városka székesegyházából Forrás: Kontos Gábor

Olvera után Setenil de las Bodegas falu felé vettük az irányt. Ez a település abban tér el a többitől, hogy az összes ház egy szurdokvölgyet határoló sziklatető alá épült, fecskefészek módjára. Ezzel a módszerrel a háztulajdonosok megtakarították a mennyezet és a hátsó fal építésének költségét, és ezáltal egy érdekes faluképet hoztak létre. A hely hírét növeli, hogy

állítólag innen származik a tapas,

azaz a kenyérből és feltétből álló híres spanyol borkorcsolya.

A sziklafal alá épült Setenil de las Bodegas Forrás:Kontos Gábor

Arcos de la Frontera már inkább városnak számít, de a legszebbek közé tartozik Andalúziában. Az óváros keskeny hegygerinc sziklaperemén nyújtózkodik, és kopottas házaival, templomainak lassan szétmálló kődíszeivel hangulatosabb, mint felkapott és kiglancolt társai.

Utcakép Arcos de la Fronterában Forrás: Kontos Gábor

Külön érdekessége a Mercedarias Descalzas zárda, amelynek nővérei saját készítésű süteményeiket árusítják. Mivel a lehető legkevesebbet szabad érintkezniük a külvilággal, a süteményeket egy ablaktalan helyiségben lévő forgó tálcán keresztül adják ki a vevőnek, aki a falra kihelyezett fényképes kínálatból választ, csenget, majd ráhelyezi a pénzt a forgólapra.

Az apácák „süteményboltja” Arcosban Forrás: Kontos Gábor

A környéken egyébként egy csomó olyan település van, amelynek neve de la Fronterára végződik. Ez abból adódik, hogy egy darabig itt húzódott a spanyol–mór határvonal.

Zahara de la Sierrához közelítve

megértettük, miért köszön vissza a falu oly gyakran az útikönyvek oldalairól.

A meredek sziklakúp alatt elterülő település egyébként is mesébe illő, de a látványt fokozza, hogy egy duzzasztógátnak köszönhetően mára egy hatalmas tó is bekerült a képbe. Itt bizony minden kanyarnál ki lehetett volna szállni a kocsiból fényképszünetet tartani.

Táj Zahara de la Sierra környékén Forrás: Kontos Gábor

Egy kis mediterrán Anglia

Ha már Andalúziában voltunk, muszáj volt megnézni Gibraltárt is. Nemcsak a part mentén hirtelen kiemelkedő hatalmas sziklatömb, hanem a határon kígyózó kocsisor is meglepett minket. Persze nem kellett volna csodálkozni, hiszen a piciny terület, mivel brit tengerentúli terület, nem tagja a schengeni övezetnek. Az viszont tényleg furcsa volt, hogy

a városkába bevezető út a repülőtér kifutópályáját keresztezi,

így a napi néhány repülőgép fogadásakor, indításakor a gépjárműforgalom szünetel.

A Gibraltár-szikla, háttérben a bevezető utat keresztező kifutópálya Forrás: Kontos Gábor

A városállam röviden: brit külsőségek mediterrán környezetben. Piros telefonfülkék, fekete kalapos rendőrnők, Winston Churchill sugárút és még az andalúziainál is nagyobb nyugdíjasinvázió. A brit életérzést fokozta a reggeli szemerkélő eső, amelyet délutánra ragyogó napsütés váltott fel.

A zsúfolt sétálóutca végén zöld oázis a piciny Trafalgar temető. Az itt nyugvók közül csak ketten haltak meg a híres 1805-ös tengeri csatában, az eltemetettek zömével a sárgalázjárványok végeztek. Ugyanilyen békés, de

sokkal vidámabb hely az Alaméda arborétum

közvetlenül a szikla lábánál. Mediterrán növények és kaktuszok gyönyörű kavalkádja, ahol érdemes legalább egy órát elidőzni.

Az Alameda arborétumban Forrás: Flickr/Clare Wilkinson

Nem csak a majmok szemtelenek

A fő látványosság természetesen maga a Gibraltár-szikla, azaz Tarik hegye. Nevét Tarik mór hadvezérről kapta, aki itt kezdte meg az Ibériai-félsziget meghódítását 711-ben. Az arborétumból kijőve eldönthetjük, hogy a 425 méter magas mészkősziklára gyalog, 13 fontba (4700 forint) kerülő felvonóval vagy a magukat ezen árnál 2 fonttal (720 forint) olcsóbban hirdető taxival menjünk fel.

Akárhogy is döntünk, a látvány lenyűgöző. Odafönt előttünk hever a város, a hatalmas kikötő, valamint jól látszik a környező partvidék és Afrika is. Bámészkodás közben azonban vigyázzunk a holminkra, mert a hegyen élő berber makákók csak az alkalomra várnak, hogy az élelemnek nézett dolgainkat ellopják.

Képesek felugrani és rácsimpaszkodni az emberre a zsákmány reményében.

Egy-egy ilyen esetben szegény turista halálra rémül, míg a sziklatetőn lévő kávézóban ülők jót mulatnak a jeleneten. A majomcsaládnak a felvonó végállomásánál külön arcképgalériája van; ismerve az angolokat, csoda, hogy nem festményeket készítettek róluk. A makákók etetése 4000 fontos (közel másfél millió forint) bírságot von maga után, bár ez szemmel láthatóan senkit nem érdekel.

A szikla tetején Forrás: Kontos Gábor

De nem csak a majmokkal, az árfolyamokkal is érdemes vigyázni. A hivatalos fizetőeszköz az angol fonthoz kötött gibraltári font. Kártyával nem mindenhol lehet fizetni, az euróra történő átváltás árfolyama pedig szemtelenül rossz.

Az árusok kényük-kedvük szerint számolják az árfolyamot,

így könnyen pórul járhat a csak euróval rendelkező látogató.

Spanyol legek Andalúziában

A házakat azért festik mindenhol fehérre, hogy a tikkasztó nyári hőségben visszaverjék a napsugarakat. Mivel eső nem sok van, a tetők sok helyen laposak. Kimondottan érthető ez Tarifa esetében, amely Spanyolország legdélebbi települése, pár kilométerre Marokkótól. Februárban elég kihalt volt a szörfösök nyári paradicsoma, az idegenforgalmi irodában még fel is jegyezték, hogy Magyarországról tévedtünk arra.

Tarifa strandja Forrás: Kontos Gábor

Így azonban legalább teljes nyugalomban lehetett élvezni a gyönyörű európai és afrikai part látványát. Tarifa az ország legarabosabb városa. Nem a bevándorlók létszáma miatt, hanem mert

sikátorokból álló óvárosa őrzi legjobban a középkori mór hangulatot.

Tarifába már az odavezető út miatt is megéri leruccanni. Mivel még nem égett ki a növényzet, a tengerre néző domboldalak olyan zöldek voltak, mintha Írországban lettünk volna. Ezt a látványt még a sok száz modern szélkerék sem tudta elrontani.

Lakótelep Tarifa külvárosában Forrás: Kontos Gábor

Ki gondolná, hogy Tarifától pár tucat kilométerre északra, szintén Andalúziában található

Grazalema, az ország legcsapadékosabb települése.

812 méteren fekszik, és 2153 milliméter az éves átlagos csapadékmennyiség. Ottjártunkkor is lógott az eső lába, de ennél fontosabb, hogy ismét egy tip-top fehér települést találtunk a gyönyörű erdővidék közepén.

Grazalema madártávlatból... Forrás: Kontos Gábor

A tengert kivéve van itt minden, ami Andalúzia: fehér házas sikátorok (egy házat valaki sárgára festett), spanyol bikaszobor, mór hatású csempedíszítések a falakon, kisvendéglők és túraútvonalak. Ide is megérte felkanyarogni.

...és a főtér Forrás: Kontos Gábor

A legmagasabb spanyol hegy, a Mulhacén (3479 méter) szintén Andalúziában van, a Sierra Nevadában. Ebben a hegységben találjuk Európa legdélibb gleccserét, amelynek mára jószerével csak a sziklateknője maradt meg.

Ha már idáig eljöttünk, a Sierra Nevada déli részén az Alpujarras hegységben fekvő falvakat semmiképp sem hagyhattuk ki. Tucatnyi van belőlük: a leghíresebb Pampaneira, Bubión, Capileira és Trevélez. Az utóbbi 1476 méterével a legmagasabban fekvő település Spanyolországban.

Az alpujarrasi falvak felé Forrás: Kontos Gábor

Pampaneirában a Sierra Nevada havas hegycsúcsai és a még feljebb fekvő Capileira falu látványán kívül a legnagyobb élmény a helyi csokimanufaktúra volt. Elég egyedi, de

sikeres vállalkozás a minőségi csokik gyártását egy spanyol hegyi faluhoz kötni.

A pultban az egyébként fagylaltárusításra szánt fémtartályokban különféle minőségi csokik sorakoztak, a kis tálkákba tett kóstolók minden betérőnek meghozták a vásárlókedvét. A kedvenc a helyi fügét és mandulát tartalmazó csokigolyó volt.

A leghíresebb, Pampaneira Forrás: Kontos Gábor

Szebb, mint nyáron

Ha már az ételeknél tartunk, meg kell jegyeznem, hogy az andalúziai vendéglátóegységekben, amelyekről hirtelen nehéz eldönteni, hogy éttermek-e, vagy bárok, az átlagos menü ára 8–13 euró (2500–4000 Ft) között mozog, amelyekkel nekünk nem volt nagy szerencsénk, mert a jó minőségű második fogást mindenütt ugyanaz a – bár más-más névvel illetett – kenyérkockaleves előzte meg.

Itt, az Alpujarras falvak vidékén

már februárban virágoztak a meredek hegyoldalakba ültetett gyümölcsfák,

míg a hegytetőket még hó borította. Ez a környék garantáltan szebb ilyenkor, mint nyáron. Minél keletebbre haladtunk, annál kevesebb turistával találkoztunk.

Még egy fehér falu: Vejer de la Frontera Forrás: Kontos Gábor

Átkeltünk a 2000 méteres Puerta de la Ragua-hágón, ahol néhányan rövid ujjúban hógolyóztak, és megállapítottuk, hogy a hegység északi oldala kevésbé látványos. De azért vétek lett volna kihagyni La Calahorra komor várkastélyát, és érdekesek voltak a Guadix városban lévő barlanglakások is.

A várkastély La Calahorrában Forrás: Kontos Gábor

Ezek, bár a város peremén állnak, egyáltalán nem számítanak olcsó szükséglakásnak. Igaz, viszonylag sötétek, ugyanakkor állandó a hőmérsékletük, és szükség esetén bármikor bővíthetők egy plusz helyiséggel.

A barlanglakások könnyen bővíthetők Forrás: Kontos Gábor

Hazafelé azon gondolkodtam, mennyivel hangulatosabb és turisztikailag vonzóbb hely volna Magyarország, ha a rosszul értelmezett modernizációtól vezérelve nem pusztították volna el falvainkban az egykor megszokott, hangulatos parasztházakat. Most csak újra kellene gondolni őket, és nálunk is működhetne a „fehér falu” mint turisztikai hívó szó.