Nem barlangot járni indultam Budára. A verőfényes napsütés, a 20 fokhoz közeli hőmérséklet csábított sétára. Mivel egri gyerek vagyok, mindig egy újszülött örömével fedezgetem fel a főváros különböző kilátóit és érdekességeit.
A térképet böngészve feltűnt, hogy egy viszonylag kis körben viszonylag nagy mennyiségben találok kilátót, dombtetőt, lépcsőt, sétautat, sőt barlangokat is, így a túrabakancsot felhúzva indultam el a Kolosy térről, hogy utánajárjak a dolognak.
A József-hegyi kilátó esett a legközelebb hozzám, ezért ide másztam föl. A Duna alattam kanyargott, a Parlament velem szemben trónolt. A Gellért-hegy távoli sziluettje már-már a párás levegőbe veszett. Budapest állandó moraja mint az új évszakot köszöntő méhkas zsongott. Elindultam az Árpád-kilátó felé, csak nem egészen jó irányba, így
beleütköztem a Szemlő-hegyi-barlang bejáratába.
Mivel a nap épp felhők mögé bújt, a barlang pedig a főváros föld alatti virágoskertjét ígérte, megvártam az óraváltáskor induló következő csoportot.
Addig is az aulában nézelődtem, ahol interaktív kiállítás fogadott rövid kutatástörténettel, kőzetsimogatóval, barlangjárat-utánzattal, csomókötési technikákkal, valamint a barlangi mentők munkájának bemutatásával.
A jegy egy körülbelül 40 perces túrára szólt,
amelyen új arcát ismerhettük meg a sokszor látott domboknak. A pólót hamar felváltotta a pulóver: ahogy a bejárat fénye halványult, úgy csökkent a hőmérséklet. Mire a sziklák közé értünk, nagyjából 12-14 fok lehetett.
Nagyon hamar, körülbelül 10 másodperc alatt kiderült, hogy jó döntés volt betérni a Szemlő-hegyi-barlangba. Olyan érzés, mintha egy másik világba csöppennénk, ahol
a sziklaformációkat megvilágító fények, formák és árnyékok játéka vár ránk,
na meg különös képződmények, például anyósnyelv, jegesmedve és fóka.
A plafonról – bár kötve hiszem, hogy barlangokban használnák ezt a szót – nyugtatóan csepegett a víz, az orrom megtelt valami kellemes tisztasággal. Vezetőnk elmagyarázta, hogy a közel 100 százalékos páratartalom és a barlang klímája a légutakra nézve hihetetlenül egészséges, gyógykúrákat is folyamatosan tartanak lent.
Ez meg is magyarázta az itt-ott feltűnő műanyag székeket. A betegek lejönnek, kapnak egy pokrócot, és órákat töltenek a gyógyító levegő be- és kilégzésével. De nem ők vannak idelent a legtöbbet. Még a 60-as években végeztek itt egy kísérletet nyolc bátor önkéntessel.
A hét barlangászból és egy újságíróból álló csoport egy teljes hónapig élt a föld alatt.
Óra nem volt náluk, csak ételt és italt kaptak rendszeresen. Megszűnt az idő, megszűntek a nappalok és az éjszakák. Az első tipp a kísérlet végeredményére valószínűleg az lenne, hogy megbolondultak, de korántsem.
Amikor lejöttek értük, hogy a kísérletnek vége, meglepődtek. A belső órájuk szerint még négy nap hátra volt. A leghosszabb nappaluk 30, a leghosszabb éjszaka 18 órán át tartott. Vezetőnk, látva ámuldozásunkat,
lekapcsolt minden világítást, és javasolta a pisszenésmentes tartózkodást.
Ott álltunk a tökéletes sötétben, a tökéletes csenddel körülvéve, mindössze a világegyetem órája számolta az időt szabálytalan csöpögésével. Mindezt egy állandóan rohanó, kétmilliós világváros alatt néhány tíz méterrel. Mindössze egy mozijegy áráért.
A Szemlő-hegyi-barlangban tett kirándulás meggyőzött arról, hogy átsétáljak az alig tízpercnyire lévő Pál-völgyi-barlanghoz is. A Budai-hegység alatt húzódó barlangrendszer hat „főbejárata” közül
ezt a kettőt tudjuk külön egyeztetés nélkül megtekinteni,
de a többiben is vezetnek túrákat.
A Pál-völgyi-barlang „barlangosabb”, ahogy a vezetőnk mondta. Nagyobbak a szintkülönbségek, tíz emeletet ereszkedünk le, értelemszerűen ennyit is mászunk vissza. Éppen ezért korhatáros, öt évnél fiatalabb gyerekek nem látogathatják.
Érdekes, hogy mennyire hasonló, ugyanakkor mennyire más lehet két szomszédos barlang hangulata. A Szemlő-hegyi valóban egy föld alatti virágoskertet mutat, ahol kalcitpázsit között sétálhatunk, miközben megkövesedett karfiolt, pitypangot és fenyőfákat szagolgatunk.
A Pál-völgyi pedig a törpök titkos városa, akik túl mohón és túl mélyre ástak, ki tudja, hogy mit zavarván fel a mélyben.
Cseppkő-elefánt, bugyborékoló boszorkányüst, óriási denevér állta utunkat.
A kultúrát is szerették a kisemberek, egész színháztermet rendeztek be lelátókkal, színpaddal, nézőtérrel.
Hihetetlen formák őrzik itt évmilliók titkát, megkövesedett baracklekvár folyt végig a falon. A fölfelé nézéstől már szédült az ember, de nem lehetett nem fölfelé nézni, mert minden méteren varázslat várta a szemeket.
A föld alatt nincs zsongó-dudáló méhkas, rohangáló autók, délutáni csúcs, csak léleknyugtató csend és időtlenség. Újabb 45-50 percre kiszakadhattunk a világból, és ez is csak egy mozijegy árába került.