Itt könnyű átvészelni a kánikulát

Vágólapra másolva!

A nyári kánikulában legtöbben a vízpart felé veszik az irányt, mi viszont inkább a hűs hegyeket választottuk aktív pihenésünk helyszínéül. Nem mintha nem szeretnénk a henyélést a strandon, de ha az ember egész évben teljesítménytúrázik, időnként a legnagyobb hőségben is feltámad benne a kilométerhiány. Ilyenkor egészen a Magas-Tátráig utazunk, amely már évek óta kiváló menedéknek bizonyul kánikula idején.

Lánczi Péter,

Turista Magazin

Vágólapra másolva!

Szlovákia Ótátrafüred utazás Magas-Tátra

Minden évben vonattal utazunk a Kárpátok legmagasabb hegyeihez, és minden évben Ótátrafüreden szállunk meg. Viszont mindig új szálláshelyet választunk, és túráink során is újabb és újabb hegyeket és völgyeket hódítunk meg. Ez persze egyre nagyobb kihívást jelent, hiszen a legtöbb turistautat már bejártuk. Ennek ellenére a Magas-Tátra felhők közt magasodó csúcsai sokadjára is felvillanyozó látványt nyújtanak, amikor megpillantjuk őket a poprádi vasútállomáson.

Csak napoztunk a sziklákon

Első nap általában csak kisebb kirándulásra marad időnk, amit rendre a közeli Tarpatak-völgyben szoktunk megejteni. Ez még nem igazi túra, inkább amolyan akklimatizációs piknikezés. Ilyenkor magunkba szippantjuk a friss, tiszta levegőt, gyönyörködünk a kristálytiszta patakok és vízesések lezúduló tömegében, és

élvezzük a hűs, még a napon is maximum 20 fokos hőmérsékletet.

Így adjuk át magunkat a természet és a hegyek öröknek tűnő világának, amelynek idilli hangulatát némiképp csorbítja a 2004-es és a 2014-es szélviharban megsemmisült fenyőerdők látványa. Ennek ellenére a vadregényes Tátra nagy kedvencünk, sőt számomra talán még ennél is többet jelent.

Kis bemelegítő kirándulásunkat a Tarpatak vízeséseitől egészen a Zamkovszky-menedékházig folytattuk, ahol sörrel jutalmaztuk magunkat a cseppet sem megerőltető túra után. Egész délután napoztunk a sziklákon, söröztünk, és legfőképpen

ráhangolódtunk a Tátrára.

Jócskán benne jártunk már az estében, amikor a szállásunk felé vettük az irányt.

Hazafelé egy róka csatlakozott hozzánk, aki ugyan kissé bátortalan volt, mégis tőlünk várta a vacsoráját. Ez nem is csoda ekkora forgalom mellett, hiszen mindig akad valaki, aki egy jó fotóért cserébe dob egy-két falatot a vadállatnak. Ezt a róka megértette, és régi szakmáját láthatólag modellkedésre cserélte.

Előkerült a sapka és a kesztyű

Másnap reggel az időjárási előrejelzések és a felszálló párafelhők is arra biztattak minket, hogy

meghódítsuk a könnyen mászható, 2363 méter magas Kapor-csúcsot.

Ótátrafüredtől kevesebb mint félórás elektricskázással (tátrai villamosvasút) értük el a Menguszfalvi-völgy bejáratát, ahonnan már rengeteg alkalommal indítottunk túrát, de ezúttal a Tátra olyan csúcsára készültünk, ahol még sosem jártunk.

A Kapor-csúcs lábáig vezető úton kezdetben aszfalton trappoltunk egészen az egyik kedvenc helyünkig, a Poprádi-tóig. A parton álló turistaház már a korai órákban finom illatokkal csábított minket egy kiadós sztrapacskázásra. Semmiképpen nem akartuk kihagyni ezt az élményt, csak úgy döntöttünk, későbbre halasztjuk. Majd akkor eszünk, ha már visszafelé tartunk, vagyis ez lesz a jutalmunk a nap végén.

Hatalmas fenyvesek alatt kezdtük meg a lépcsőzést a szürke gránitsziklákon, de ahogy szépen lassan emelkedett az út, rövidesen a törpefenyők birodalmába értünk. Balról a Sátán, jobbról a Kopki csúcsai tereltek minket előre a hegyek szürke és zöld szoknyái alatt, amelyeket gleccserszerű kőfolyások tarkítottak.

Egyre nagyobb sziklákon szökdelve értünk fel az ekkorra már összefüggő felhőtakarótól ezüstszínben ragyogó Hinczó-tóhoz, ahol

az erős, csípős szél téli szerelésbe kényszerített minket.

A sapka és a kesztyű itt nyáron sem hiányozhat a táskából, hiszen a szó szoros értelemben bármilyen időjárás előfordulhat.

A tengerszemtől meredek szerpentinen kapaszkodtunk fel a Kapor-hágóra, ahonnan már a felhős idő ellenére is kiválóan látszott utunk célpontja, a Kapor-csúcs. A hágónál elhelyezett tábla szerint már csak 45 perc és 200 méter szintemelkedés volt hátra, ami a csúcsra tekintve egyszerre tűnt soknak és kevésnek.

Ki tudja, a fényképezőgép folyamatos kattintgatása mellett végül mennyi idő alatt kapaszkodtunk fel a keskeny csúcsra. Senkivel nem kellett osztozkodnunk az élményen, csak a miénk volt ez a csöndbe, szürkeségbe és hideg sziklákba zárt, időtlennek tűnő világ. Csak a felhők rohanása, a szél zúgása, majd a jégdara potyogása jelezte az idő múlását, illetve azt a tényt, hogy mi csak látogatók vagyunk ebben a végtelennek és öröknek tűnő tájban.

A magas hegyekre jellemzően kaptunk havat, esőt, szelet és napsütést is, mire visszaértünk a Poprádi-tóhoz. Az elemek csak még jobban felkorbácsolták az étvágyunkat, amit a menedékház teraszán hagymalevessel, sztrapacskával és sörrel csillapítottunk. Ez a lakoma tökéletes befejezése volt egy csodálatos túranapnak, amelyből még hátravolt egy három kilométeres kis séta az elektricska megállójáig.

A kényeztetés jegyében

Harmadik túranapunkon lanovkázással adtunk a kényelmünknek, így jutottunk fel a Lomnici-csúcs alatt elterülő Kőpataki-tóhoz. Az itt működő Encián hotel és a Kőpataki-tó környéke a kabinos kötélpályának köszönhetően igazi, hangyabolyként nyüzsgő turistabázis. Innen

a szokásos gránitsziklás ösvényeken lépkedtünk a 2037 méteres Nagy-Morgás felé,

amelyet a Csapás-lejtő elhagyása után nem túl hosszú, cikcakkos szerpentinen másztunk meg.

Az időjárás ismét kegyes volt hozzánk, mert a csúcsról fenséges kilátás tárult elénk: a mélyben fekvő Zöld-tavat körülölelő Késmárki-, Zöldtavi-, Vöröstavi- és Zerge-csúcs, illetve a Karbunkulus-torony, keleti irányban pedig a Bélai-havasok összefüggő mészkőtömbje. Még a nap is ki-kisütött, ezért legalább fél órát, ha nem többet sütkéreztünk a sziklákon, elmerülve a táj szépségében. Aztán megkordult a gyomrunk.

Azonban a csúcstól az oázist jelentő Zöld-tavi menedékházig még hátravolt egy több mint egyórás ereszkedés, rövid, meredek láncos résszel tarkítva. Nem mintha kifogott volna rajtunk ez a szakasz, de a megnövekedett turistaforgalom miatt sok türelemre volt szükségünk, hogy átvergődjünk rajta.

Alig vártuk már, hogy a Zöld-tavi menedékház konyháját is leteszteljük. Kata klasszikus káposztalevessel csillapította az éhségét, én kíváncsiságból hatalmas szemű bablevest rendeltem. A gyomrunkban fennmaradó helyet természetesen sörrel töltöttük ki.

Némi ejtőzés után a festői Zöld-patak völgyében folytattuk az utat, tarka virágok, patakcsobogás és árnyas fenyvesek kíséretében.

A völgyet elhagyva megkerültük a Nagy-Morgást,

majd újabb lépcsős, gránitos ösvényeken visszaemelkedtünk túránk kiindulópontjához, a Kőpataki-tóhoz. Ezt a hosszúra sikerült napot mindenféleképpen itt akartuk befejezni, mivel a reggel megváltott igen borsos árú (42 euró, azaz 12 880 Ft) lanovkajegyünk retúr volt, és ezt nem akartuk veszni hagyni.

Következő nap sem vállalkoztuk komoly erőfeszítést igénylő túrára, csak a Téry menedékházig emelkedtünk a gyönyörű virágtengerben úszó Kis-Tarpataki-völgyön keresztül. A 2015 méteres magasságban álló

Téry Ödön-turistaház már több mint száz éve nyújt menedéket

és kényelmet a turistáknak.

A Tátra szinte minden zegzugára azt mondom, hogy a kedvencem, de a Téry-ház és környezete bizonyosan a legkedvesebb számomra. A tavakkal díszített katlan állandóságot és nyugalmat sugároz, tökéletes helyszín a relaxációra.

A kényeztetés jegyében a Téry-ház szolgáltatásait sem hagytuk ki. Itt is levessel és sörrel töltöttük meg a gyomrunkat, ami kimondottan üdítő hatásúnak bizonyult a kissé fárasztó kaptatás után. A pihenő után visszaereszkedtünk a sziklás szerpentinen a Kis-tarpatak varázslatos és napsütötte völgyébe. Lejjebb, már a fenyőfák árnyékában a Zamkovszky-turistaháznál újabb pihenőt iktattunk be.

Engedtünk a vágyainknak – elvégre ez volt az utolsó napunk a hegyen –, és buktyval tettük édesebbé a nyaralást. Ez lényegében dzsemmel töltött és kakaóval megszórt, lágy tésztájú fánkot jelent, melyeket tejszínhabkupacokkal és pár szőlőszemmel olyan gusztusosan tálalnak, hogy már a puszta látványától is összeszalad az ember szájában a nyál. Hát még, ha megkóstolja.

Tarajkától siklóval ereszkedtünk vissza Ótátrafüredre, ahol egy utolsó sörrel koccintva búcsúztunk a hegyektől és a tátrai napok gondtalan hangulatától.

Tátrázásaink során nem mindig van ekkora szerencsénk az időjárással. Júniusban és július első felében általában még kiváló a klíma a túrázáshoz, de ezzel arányosan a felhős, esős napok száma is jóval több, mint az augusztusi és szeptemberi főszezonban. Ekkor a turistahad mellett a kánikula is betör a Tátrába. Számunkra sosem volt kérdés, hogy a borongós, ködös, de csendes és hűs időszakot választjuk a perzselő melegben karavánként tekergő embertömeg helyett.