A Mátrában túráztunk, amikor lecsapott ránk az orkán

Vágólapra másolva!

Már reggel az autóban azzal viccelődtünk, hogy a beígért 100 kilométer per órás széllel érkező hidegfront le fog minket fújni a hegyről. Ennek az autópályán ugyan még nem volt előjele, de Parádfürdőn már csapkodott az eső. Az időjárás-előrejelzések beigazolódtak, a Mátra az ősz minden arcát megmutatta nekünk, sőt kicsit a télit is.

Lánczi Péter,

Turista Magazin

Vágólapra másolva!

természetjárás utazás Parádfürdő Recsk vihar Keleti-Mátra

A rajtnál átvettük a túra szervezőjétől, Imrétől az itinert, és nekivágtunk a 29 kilométeres távnak, amely a Mátra olyan részeire is elkalauzolt, ahol korábban még sosem jártam. Eső ide, szél oda, jó lesz ez a túra, mondogattuk, de azt nem mondhatnám, hogy mindenki a megfelelő ruházattal indult neki a meglepetéseket tartogató terepnek.

Még több eső, köd, szél

A szürke ég alatt is ragyogó őszi színpompában kanyarodtunk rá a gesztenyefasorral szegélyezett útra, és hagytuk el Parádfürdőt a Rákóczi-fánál. II. Rákóczi Ferencnek igen sok emlékhelye van az országban, többek között itt is.

Állítólag 1710-ben ehhez a fához kötötte ki a lovát, amikor átutazóban volt.

Sajnos ez az óriássá nőtt kocsányos tölgy már jó ideje csak fekve hirdeti a legendát.

Erősödő esőben és szélben baktattunk az aszfalton, várva, hogy elérjük az Ilona-völgyet, majd kicsivel feljebb a látványos vízesést. Rátérve a zöld forrásjelzésre már puha avarszőnyegen lépdeltünk a hegygerinc irányába, többször is átkelve az Ilona-patakon, amíg el nem értük a több méteres sziklatömbről alázúduló kis zuhatagot.

Az időjárás viszontagságai miatt a legtöbben meg sem álltak fotózkodni a lenyűgöző vízesésnél, pedig normál körülmények között biztos sokan választották volna a vadregényes hátteret egy túráról készült emlékhez. Az egyre intenzívebb esőben nekem is csak nehezen jött össze egy-két kattintás.

A Fiú-Marhádon és a Nyugodalomon keresztül

víznek és szélnek kitett, nyílt részeken emelkedtünk a 672 méter magas Markazi-kapuig.

Elértük azt a gerincvonulatot, amelyen nemcsak az országos kéktúra hullámvasutazik, hanem ezúttal mi is nyolc kilométeren keresztül. Innentől az ősz a pompás színeken túl még több esővel, köddel és erősödő széllel mutatta meg erejét, ami a nem megfelelően öltözött sporttársak némelyikének problémát okozott.

Patakokban folyt a víz a sártól ragadó ösvényeken, és néhol szinte kis kacsaúsztató tavakká duzzadtak a tócsák. A fák törzsén leszaladó csapadék feketére festette a tölgyek és bükkök kérgét, és némelyik lábánál még habot is vert. Ezt a jelenséget erős esőzések idején lehet megfigyelni, és ez az alkalom pont ilyen volt.

Kabátom melegéből

A Hármashatárnál a kis esőbeálló nem csak az igazolópecsét miatt telt meg. Útközben a szakadó esőben jóformán frissítésre sem volt mód, így itt – még ha szűkösen is – mindenki kicsomagolhatta magát a poncsója alól. Ekkor szembesültem én is azzal a ténnyel, hogy bár kellőképpen beöltöztem az ítéletidő ellen, ilyen időben akkor sincs száz százalékos védelem a nedvesség ellen.

Sokat nem lehetett tollászkodni a pihenőnél, mert a nyirkosság és a szél percek alatt áthűtötte az embert. Anikó reszketve várta, hogy végre visszacsomagoljam magam a pelerinem alá, és elinduljunk, mert már nagyon fázott.

Az orkán erejű szélben hajladozó erdő nem volt kimondottan hívogató.

Meg kell valljam – talán furcsán vagyok bekötve – de engem kifejezetten felvillanyoz az ítéletidő, amikor a természet és az elemek egyszerre tesznek próbára.

Persze ez számomra is csak addig tűnik romantikusnak, amíg a felszerelésemen és a testi épségemen nem esik csorba. Ha ezek rendben vannak, akkor kabátom menedékéből élvezem a szél zúgását, az eső kopogását és a viharvert táj szépségét, és szinte meditatív állapotban teszem egyik lábam a másik elé.

A hegygerinc nyílt részein átsüvöltő orkán néha akkorát lökött rajtunk, hogy majd felbuktunk.

Ennek ellenére felkapaszkodtam az Oroszlánvár földsáncának tetejére – amely mellett az utunk is elhaladt –, hogy megpróbáljak pár képet készíteni. Mondanom sem kell, a domb tetején alig tudtam megállni, úgy tolt és lökdösött az orkán, ráadásul pár percre apró jégszemek váltották az esőt, amelyek üvegszilánkként csapódtak az arcomba.

Igen, még mindig élveztem a túrát, sőt éppen akkor volt számomra a legszebb, amikor a tél is beköszöntött egy pillanatra, jelezve, hogy már csak hetek vagy napok kérdése, hogy meglátogasson minket. Ilyen körülmények között értünk át a Jagusnál álló vadászházhoz, és ekkor még csak a táv felénél tartottunk.

Recsk fölött az ég

A Szederjes-tetőnél már valamelyest csillapodott a vihar, de a korhadt fákat még ekkor is döntögette a szél. Némelyik ágyúdörgésszerű robajjal adta meg magát a mulandóságnak, figyelmeztetve bennünket a veszélyre, amely a természet lenyűgöző szépsége mögött mindig ott leselkedik ránk.

Sárban, csúszós ösvényeken ereszkedtünk le a Mátra főgerincéről,

hogy aztán a kékről a kanyargós sárga útra fordulva vegyük az irányt az egykori recski kényszermunkatábor felé. Ezen a szakaszon már nem esett az eső, sőt a szél is csak fújdogált, és mielőtt a nemzeti emlékhelyhez értünk volna, még a nap is kisütött. A szétszakadt szürke felhőleplen átkacsintó napsugarak újra az elmúlt napok lágy őszi hangulatát hozták vissza, amiről a reggeli órákban még álmodni sem mertünk volna.

Anikóval kis kitérőt tettünk, hogy megnézzük a nemzeti emlékpark emlékművét és a rekonstruált barakkot, amelyben az 50-es évek elején teljes titokban tartották fogva és végezték ki a kommunizmus valós vagy vélt ellenségeit. A hely gyalázatos történetéről nem tudtunk meg sokkal többet, mint amennyit korábban olvastunk róla, de legalább a helyszínen róhattuk le tiszteletünket az áldozatok emléke előtt.

Napsütésben és a kék égen barátságosan fodrozódó felhők alatt folytattuk utunkat a már csak nyolc kilométerre lévő cél felé. A Várbükk irányában pompás kilátás nyílt a Kékesre és a Mátra-bércre, ilyen látványban a nap korábbi részében az időjárás miatt nem nagyon volt részünk. Mondhatni, délutánra már egy másik túrán vettünk részt, amely térben és időben sem hasonlított a délelőttihez.

Parádfürdőn, körtúránk kiinduló- és végpontján már szinte nyoma sem volt a fél napon át tomboló ítéletidőnek, csupán a túra résztvevőinek megviselt ruházata árulkodott arról, milyen vállalkozásban is volt része annak, aki kimerészkedett a természetbe.

Úgy gondolom, ezen a vasárnapon nemcsak én élveztem a természetjárást, amely a nap első felében ugyan tartogatott kihívást, de ezzel csak még emlékezetesebbé tette az egyébként is gyönyörű túrát. Kényelmetlenséget vagy nyűgöt számomra csak a hazaút jelentett, amikor az autópályán elgémberedett lábakkal ültünk a dugóban.